A peremvidék elhagyatottnak tűnt, de Dangamoon határa nem szolgált meglepetéssel Ervin számára. Pontosan tudta, hogy hamarosan olyan részen találják magukat, mintha egy zsibvásárba kerülnének, mert olyan nagy nyüzsgés lesz a környéken. Érezte, ahogy egyre nehezebbé vált a légzése, a meleg, fülledt levegő súlyként telepedett mellkasára, így a léptei is egyre lomhábbá váltak. Hozzá kellett szoknia az emberi szervezetnek ehhez, ami legkönnyebben úgy ment, ha megpihent. Azonban nem akart sok időt vesztegetni ezzel.

Alig érték el az első utcát, már a képességét használva kutakodott Emília után, hiszen azért alkalmazta nála a kapcsolat bűbájt, hogy érezze, ha bajba került. Csupán egy életjelet akart érezni, hogy biztos lehessen abban, épségben van. Azonban az erejének nem vette hasznát, mintha itt nem működött volna. Tisztában volt azzal, hogy korlátozottak idelent a mágusok képességei, mégis reménykedett benne, hogy a lány nyomára bukkanhat.

Bucon emberi alakjában, szárnyak és szarvak nélkül, csoszogva vonszolta utána magát. Hosszú, fekete haja a vállára omlott, járomcsontja erőteljesen kiugrott, amitől nagyon soványnak tűnt az arca. A ruhái lógtak rajta. Karja törzse mellett himbálózott, miközben kapkodva lélegzett. Magasabb volt nála, mégis olyan görnyedt tartást vett fel, hogy fél fejjel alacsonyabbnak hatott. Láthatóan nem számított rá, hogy ennyire megviselheti a saját visszatérése, és grimaszolva sopánkodott folyamatosan.

Benedek, Ervin bajtársa, elkerekedett szemmel szemlélte az eléjük táruló, meglehetősen egyhangú látványt. Egyforma épületek sorakoztak, hatalmas sziklák szolgáltak talapzatul, és ami fölé magasodott, összetákolt viskók benyomását keltette. Csodálkozva emelte az ég felé a tekintetét, ahol csupán szürkeség fogadta, mely mögött halványan derengett egy gömb, ami némi világosságot adott. A por fölkavarodott a nyomukban, ahogy haladtak előre az egyre sűrűsödő tömeg felé.

Három démon sétált feléjük. Egyenes szarv meredt felfelé a homlokukból, barna hajuk lengedezett mögöttük. Sötét ajkuk lebiggyedt, ahogy melléjük értek, mintha fintorognának, fekete szemükkel alaposan végignézték őket. Az egyik sugdolózni kezdett a társához hajolva, utánuk nézett, miután elhaladtak mellette. Nem illettek ide, ehhez nem fért kétség.

Benedek megfordult utánuk. Bucon nyakát behúzva abbahagyta a nyavalygást, de ez csak addig tartott, amíg elhaladtak az idegenek.

– Pihennünk kell – lihegte Bucon, mintha súlyos kilométereket futott volna le. – Szörnyű ez a test – megtépte a ruháját, mely széthasadt a mellkasán. – Menjünk hozzánk, ott maradhattok éjszakára.

– De még alig kelt fel a Nap – ellenkezett Benedek, aki még mindig a környezetet szemlélte.

– Itt kétszer gyorsabban telik az idő – válaszolta Ervin. – Mire elérünk hozzájuk, beesteledik.

– Minek kellett jönnie? – fröcsögte Bucon. Undorodva nézett a szőke férfire.

– Azért, hogyha megtaláltuk Emíliát, megölhesselek – vicsorogta válaszul Benedek.

Ervin elismerően pillantott barátjára. Egyetértett a véleményével. Jómaga is úgy tervezte, hogy Buconnal végez, ha más nem teszi meg. Nem bízott a száműzött démonban, túl sokszor játszotta el a bizalmát. Ugyanakkor érezte, hogy egyre keményebben kell küzdenie a fáradtság ellen, ami eluralkodott a testén.

Az úton színes szöveteket feszítettek ki az épületek között, melyek előtt nőstény démonok ácsorogtak, különféle dolgokat kínálgatva. Volt, aki saját magát adta vásárba, bár egyáltalán nem volt bizalomgerjesztő a látványa. Hangos szóváltások, és tompa zaj elegye járta át a területet. A tömeg olyan méreteket öltött, hogy alig maradt rés a démonok között.

Ervin megtorpant, mert nem akart áthaladni ezen a részen. Aggódott amiatt, hogy olyan lénybe fut, aki ismeri régről, hiszen itt sem ápolt mindenkivel jó kapcsolatot, de nem akarta egy verekedéssel magára hívni a démonok figyelmét. Támadások is gyakorta fordultak elő az ilyen részeken, hiába voltak a szabályozások. Dangamoon démonkirálya nem zavartatta magát emiatt, csak neki bántódása ne essen. Igaz, Kalomeir nagy tiszteletnek örvendett a tartmányban.

Bucon mutatott egy másik utat, amelyre lefordulva a hangzavar egyre inkább alább hagyott. Az épületek eddig sem voltak építészi alkotások, de ami ebben az utcában várt rájuk, már az meglepte őket, hogy nem dőlt rájuk egyik sem abban a pillanatban, ahogy elhaladtak mellette. Akár egy nyomornegyed, vagy még annál is rosszabb. Deszkákból összetákolt dobozoknak hatottak, melyeknek résein könnyedén beláthatott bárki, aki arra járt. Ezt több emeletnyi magasságban pakolták egymásra, és a bent járó lények talpa nyomán fájdalmasan nyikordult meg a vékony fapadló.

Az egyik házból egy kicsi teremtmény szaladt ki. Göndör, kócos fürtjei himbálóztak, ahogy dobálta a fejét. Alig lehetett egy méter magas.

Benedek érdeklődéssel és aggodalmasan szemlélte a csöppséget, de mikor szembefordult vele, eltorzult az arca. A gyermeket ragyák borították, vagy kinövések, nehezen lehetett eldönteni. A homlokán két pici szarupúp magasodott. Az ajka fekete volt, akár a szén, bőre, akár a smirgli, koszos, fehér színben. A férfi inkább távolról kikerülte, Ervin mögé lépve haladt tovább.

Az időérzékük elveszett, ahogy haladtak az idegen, nyomasztó vidéken. Legalább a házak normálisabban festettek, a szerkezetük alapján stabilabbnak tűntek, és távolabb álltak egymástól, mint a korábban látottak.

Bucon egy barnás falú épülethez kanyarodott be. Határozottan bekopogtatott.

Ervin és Benedek egy méterre mögötte megálltak.

Ervin látta barátján, mennyire kimerült, ezért egy biztató mosollyal sugallta, hogy mindjárt megoldódik ez a gond. Remélte, hogy a pihenés után már nem érzik a légkör súlyát, és jobban haladhatnak.

Az ajtó nyikorogva kitárult. Egy nőstény démon jelent meg, akinek sötétszürke szeme villámokat szórt, ahogy Buconra meredt. Fekete ajkát vékony vonallá préselte össze. A szarva harminc centire magasodott a feje fölé, akár egy tiara.

– Megint elszúrtad! – dühöngött. – Hogy lehetsz ekkora idióta? Mikor tanulod már meg végre?!

Bucon a torkát köszörülve próbálta csendre inteni Andarielt. Emberi kezét felemelve maga mögé mutatott, de a nő láthatóan nehezen értette meg a célzást, annyira bosszantotta bátyja megjelenése.

Ervin jól ismerte őt. A múltjuk egy része összefonódott, mikor itt tartózkodott, és kicsit feszélyezve érezte magát, hogy pont hozzájuk tértek be. Sejtelme sem volt arról, hogy itthon lesz. Csendben figyelte a szitkozódó démont, mikor az végre felfogta a jelzést.

Andariel felemelte fejét. Egy pillanatnyi döbbenet suhant át az arcán, ahogy végignézett a két férfin, majd megakadt a tekintete Ervinen, és szélesre tárt karokkal megindult felé. Hullámos, mogyoróbarna haja lágyan ringatózott, átkarolta a férfi nyakát.

– Tudtam, hogy visszajössz hozzám – mosolyodott el, miközben felöltötte emberi alakját, így a bőre halványbarna színt kapott, kisimult. Eltűntek a szarvak a homlokáról, csupán a fürtjei táncoltak ott.

Ervin rezzenéstelen arccal megragadta a nő karját, és elhúzódott tőle.

Benedek szájtátva figyelte a jelenetet. Beharapta az ajkát, hogy ne nevesse el magát.

– A menyasszonyom miatt jöttem ide – mondta Ervin kimérten. Lassan leengedte az elhűlt nő csuklóját, majd eleresztette.

– A menyasszonyod? – Anderiel lágy hangja megremegett, ahogy elbizonytalanodva hátrált egy lépést. A testét körülölelő selyem lágyan ringatózott, ahogy megmozdult a csípője. – Az alakváltóról van szó, akit Demarumhoz vitt ez a szerencsétlen? – kérdezte haragosan összevont szemöldökkel.

– Demarumhoz... – Ervin mérgesen pillantott Buconra, aki a falnak támaszkodva, láthatóan jól szórakozott.

Andariel megragadta a férfi állát, hogy maga felé fordítsa. Ervin a szürke szempárba mélyedt. Megfeszítette állkapcsát, miközben apróra zsugorodott a gyomra. A testében szétáradó feszültség egyre jobban nyugtalanította. Annak a démonkirálynak csupán hírét hallotta, de ha tehette volna, azonnal ott terem, hogy kimentse Emíliát annak a kicsinyes, számító alaknak markából.

– Igen – felelte, mert a nő egy pillanatra sem eresztette a tekintetével.

– Ez meglepő – rázta a fejét Andariel, ahogy elfordult tőle. – Ugyanakkor sértő – morogta. Durcásan felszegte az állát, besietett a házba, ahol valaki őt szólítgatta. – Gyertek – intett kezével.

Benedek sokatmondón vigyorgott rá. – Ilyenre minden démon képes? Emberi alakot vesznek fel? – kérdezte csillogó tekintettel.

– Igen – hangzott a tömör válasz. Ervin nem törődött tovább vele. Mély levegőt vett, úgy sétált be az épületbe. Bízott benne, hogy ezzel letudták a legnehezebb részét a dolgoknak, és az a nő nem fogja meglepni.

A helyiségben patinás rend uralkodott, akár egy ókori kastélyba lépett volna be. Robosztus, faragott fa hatású bútorok álltak a falak mellett. Az előszobából egy tágas helyiségbe értek, amely részben egy étkezőre emlékeztetett. Az olvasósarok hatalmas foteljéből egy szőkésbarna, loknis démonpalánta pislogott feléjük, miután Andarielen rosszallóan végignézett.

Ervinnek megakadt a szeme a kicsi világoskék íriszén. A bőre sem volt annyira fakó, mint egy démoné, inkább barnás árnyalatú. Helyenként apró dudorok látszódtak, de korántsem hatott olyan rútnak ahhoz képest, akit korábban láttak az úton. Tincsei közül kikandikáltak a szarvacskái.

Benedek kérdőn nézett rá, aztán megint a gyerekre pillantott.

– Szia, Lamia – Bucon megsimogatta a kicsi fejét, mire kis tenyér csattant a kezének, ahogy elütötte.

– Hát ezek? – förmedt rá a lány. Összevonta sűrű szemöldökét.

– Nem is tudtam, hogy van egy... – szólalt meg Ervin, mert legkevésbé sem tetszett neki ez a beszéd, pláne a vérlázító stílusa.

– Andariel porontya – vágott a szavába Bucon, és erősebben összekócolta Lamia haját, mire a lány az erejével úgy a tartó oszlophoz lökte, hogy az megrepedt, a száműzött démon pedig eszméletlenül rogyott össze a földön.

Benedek elismerően hümmögött, és inkább az ajtó felé somfordált.

Ervinnek feltűnt, hogy kora ellenére túl erős ez a lány. A démonok ereje sem mutatkozott meg ilyen korán. Még ha ennyire bosszantotta is nagybátyja jelenléte, egy kisebb lökésnél többet nem tehetett volna.

Andariel kecsesen lépegetett, visszatért a társasághoz. Még mindig emberi alakban illegette magát, vékony arcán mosoly táncolt.

– Gratulálok a gyermekedhez – szólt Ervin, rá emelve a tekintetét, mire a nő megállt a mozdulatban. Az cseresznyepiros ajka lefelé görbült, úgy bámult rá.

– Gratulálhatsz magadnak is – Andariel haragosan csattant fel.

Ervin lába a földbe gyökerezett, a hideg futkosott a hátán. Úgy érezte magát, mint akit gyomorszájon vágtak. Legrosszabb rémálmában sem gondolta volna, hogy a pár évvel ezelőtti látogatása ehhez vezetett. Bár valóban összemelegedtek Andariellel, egyedül miatta védte meg Bucont, de egy félvér gyermek túl nagy veszélyt hordozott magában.

Benedek egy darabig elkerekedett szemmel vizslatta Ervint. Mellé sétált, a vállára tette a kezét, de ahogy meglátta az arcát, kipukkadt belőle a nevetés.

– Miért nem mondtad el? – kérdezte Ervin halkan, miután barátja vihogása magához térítette.

– Talán mert elmentél? – Andariel vádlón pillantott rá, majd sértetten egy ablak felé fordult, és kibámult azon, mintha valami érdekesebbet fedezett volna fel odakint.

– Ugye most csak szórakoztok? – kapcsolódott be a beszélgetésbe Lamia. Feltápászkodott a fotelből, Ervin elé sétált. A törékenynek látszó, meglehetősen vékony lány a férfi mellkasáig ért, ezért hátrahajtotta fejét, hogy szemébe nézhessen, ahogy elhaladt előtte. – Ez nagyon rossz vicc. – Csípőre tett kézzel megállt.

– Biztos vagy benne...? – fordult Ervin Andariel felé, mert egyre nehezebben viselte a gyerek közelségét, a belőle áradó mérhetetlen haragot.

Andariel dühösen ciccentett. – Igen, eléggé biztos vagyok benne! – karba fonta a kezét.

Ervin szemét forgatva pillantott újra Lamiára. Rossz érzések kerítették hatalmába, ahogy arra gondolt, mire lehet képes ez a lány. A lánya. Így már értelmet nyert, miért lökte falhoz olyan erővel Bucont. Tudta, hogy vigyáznia kell vele, mert ez a kis csitri előtte már most úgy viselkedett, mint egy lázadó kamasz kölyök.

– Tuti nem vagy a nemzőm – zárta le magában a dolgot Lamia, majd sarkon fordult, és elvonult.

Ervin sejtette, hogy nem lesz egyszerű a visszatérése, ilyen meglepetésekre mégsem számított. Kelletlenül sóhajtott, mert saját lelkiismerete mellett Andariel rosszalló tekintetével is szembe kellett néznie, és miután itt töltöttek egy kis időt, hogy feltöltődjenek, el sem mehetett. Túlságosan kimerült, vagy a hír taglózta le ennyire, már maga sem tudta eldönteni.

Benedek minden arcizmát megfeszítette, hogy befejezze a vigyorgást, mígnem kezével erősen végigsimított arcán, hogy visszazökkentse magát a normál állapotába.

– Ne haragudj, de annyira... – A szőke férfiből újra kitört a röhögés. – Azt hittem engem hamarabb ér ilyen meglepetés – törölgette könnyeit.

Ervin morgott magában, annyira bosszantotta saját felelőtlensége, illetve barátja, és ebben a pillanatban bánta, hogy engedett a kérésének, így vele jöhetett. Egyedül is épp elég nehéz megbirkózni a helyzettel, nem hiányzott ez a fajta együttérzés. Inkább megindult Bucon felé, aki a padlón heverve ébredezett. Megragadta a ruhát a vállánál, úgy rántotta talpra.

– Demarum melyik tartomány ura? – kérdezte szorosan tartva Bucont.

– Hieroné. Az Acheron központja – a férfi szája sarkán kicsordult a vér. Idegesen kapta oda a kezét. – Megmutatom – szólt, és elindult egy másik helyiség felé.

Egy sötét szobába mentek, ahol halvány fény sejlett az ablakon át. Bucon az asztalra fektetett egy papírlapot, amelyre egy térképet rajzoltak. Vaskos ujjával Dangamoonra mutatott, mely a szélén feküdt, egy lapos kis terület volt.

– Át kell mennünk Galdornon és Virunumon, hogy Hieronba érjünk. Demarum otthona nagyjából itt fekszik – Bucon a tartomány közepére mutatott.

– Hogy hoztad el ilyen gyorsan Emíliát, majd értél vissza Szigligetre? – kérdezte Benedek döbbenten.

A távolságok sokkal nagyobbnak tűntek annál, mint amennyi idő eltelt Emília eltűnése, és Bucon újbóli felbukkanása között. Emberként több napi út állt előttük. Ervin gyomra még apróbb görcsbe rándult, ha belegondolt, mennyi ideig lesz még egyedül a menyasszonya.

– Repülve ez nem távolság. Csak ti nem tudtok repülni.

– Most már te se – morogta Ervin, ahogy egyre csak a térképet bámulta. – Ez legalább öt, vagy hat nap, amíg odaérünk – sóhajtotta egyre feszültebben.

– Az jó, akkor az esküvőre még visszaérünk – ujjongott Benedek. – Mártonnak megígértem.

– Mit csináltál?! – förmedt rá Ervin.

– Valamivel meg kellett nyugtatnom – vonta meg a vállát, ahogy elkomorodott. – Eléggé kiborult – folytatta kedve szegettebben.

– Nyilván, mert eltűnt a lánya – Ervin mérgesen Buconra lesett, akit nem hatott meg a dolog, kényelmesen piszkálgatta a koszt a körme alatt. – Mit kell tudnunk ezekről a területekről?

– Galdornban nincs korlátozás, így könnyedén előfordulhat, hogy megtámadnak titeket. Ami jó hír, hogy ugyanúgy tudjátok használni az erőtöket, mint itt. Azonban Virunum már egy szigorúbb király alá tartozik, ott nincs szabad varázslás, csak végszükségben, amit persze ők határoznak meg, szóval fogjátok vissza magatokat. Hieron a pokol. Dermarum retteg a többi tartománytól, és biztos védelmet épített ki maga köré, így ő is alkalmazta a korlátozásokat. Demarum meg egy kiszámíthatatlan démon.

– Mit kaptál volna cserébe Emíliáért? – tette fel a kérdést Ervin, ami már régóta foglalkoztatta.

– Megbecsülést, teljes jogkört – felelte elábrándozva Bucon. – Amikor elmentél csupán földönfutó voltam. Kuncsorogtam, hogy megbízatást kapjak, hogy újra teljes legyek a mi társadalmunkban, de elutasítottak. Demarum volt az egyetlen, aki felfigyelt rám, aki bevont egy küldetésbe.

– Elküldött jó messzire, hogy ne legyél útban – állapította meg Ervin közönyösen. Nem hatotta meg a száműzött démon őrlődése.

– Mi is történt pontosan? – fordult barátja felé Benedek.

Ervin számára kellemetlen pontra tapintott ezzel a kérdéssel, bár szembe kellett néznie a múltjának itt történt eseményeivel, főleg Lamia miatt. Rövid ideig dermedten maga elé bámulva töprengett, hogy mennyit áruljon el, majd belekezdett.

– Pár évvel ezelőtt eljöttem ide, hogy tanulmányozzam ezeket a lényeket, hogy felkészülhessek Rotmüller újabb cselszövésére, mert éreztem, hogy szövetségre fog lépni a démonokkal. Már a visszatéréshez készülődtem, mikor megismertem Andarielt, aki marasztalt. – Benedek elvigyorodott, de Ervin csak fejét ingatta, és folytatta. – Bucon akkor egy versenyen vett részt. Kihirdették, hogy aki megszerzi Nergal, a halottak birodalmának uralkodójának mitikus ládikáját, kiemelt pozíciót kap Kalomeir, Dangamoon vezetője mellett. Ez az idióta – Ervin Buconra mutatott rosszalló pillantással – megszerezte, majd örömében felöntött a garatra, és egy fogadáson eljátszotta. Így került Clavenna démonkirályához. Kalomeir olyan dühös lett, hogy nem csak őt, hanem egész családját ki akarta végeztetni. Andariel nagyon kiborult, érthető módon, így kerestem egy megoldást, hogy Buconnal közösen jóvá tegyük a dolgot. Andarielt egy idő után békén hagyták volna az én meggyőzéstechnikámnak hála, de ő ragaszkodott hozzá, hogy ezt a féleszűt is kihúzzam a slamasztikából. Nem sikerült túl jól, mert a végén egy Halálfutamot kellett végigvinnem miatta – szikrázó tekintettel nézett a férfire. – Ők megúszták a dolgot, én pedig öt éve visszatértem a Földre.

– Mi az a Halálfutam? – érdeklődött Benedek.

Bucon vérszomjas vigyorra húzta a száját, ami emberként elég szánalmasnak hatott, de Ervin azonnal leintette, ahogy észrevette.

– Ne akard tudni – felelte.

Bucon alattomosan Benedek mögé settenkedett, az idióta ábrázatával. Hátulról megbökte.

– Óriási szörnyekkel kell megküzdeni az arénában – törvénytelenül felkacagott. – Ez a démonok legjobb szórakozása, mert látják, hogy esnek el ott az emberek, vagy a gyengébb mifajtánk. De te sem élnéd túl – mászott a férfi képbe.

Benedek megragadta Bucon arcát, és egy lendülettel ellökte, mire az kiszáguldott az ajtón, majd nyekkenve nekizuhant valaminek.

– Tenyérbe mászó – grimaszolt, ahogy próbált valamit lesöpörni a kezéről. – Szóval te túlélted – mosolygott barátjára.

– Igen, de nem sokon múlt. – Ervin megborzongott, ahogy felderengett előtte mikkel küzdött meg az arénában. Még egyszer alaposan átnézte a térképet. – Ideje pihenni.

– Az emeleten előkészítettem nektek a szobákat – lépett be Andariel, és kacéran csavargatta egy tincsét ujja körül, ahogy megállt Benedek mellett. – Vagy alhatsz velem is – kacsintott a férfire, majd látványos csípőbillegetéssel távozott.

– Felszólítás keringőre – mondta Ervin. – Szokj hozzá, ez itt így megy, hacsak nem arra kelsz, hogy ő van az ágyadban, és... – elharapta a mondatot, mert bár ilyen emlék is előtérbe került elméjében, annyira nem számított kedvesnek, mint ahogy Benedek gondolhatta.

– Miért nem mondtad korábban? Jöttem volna hamarabb – somolygott Benedek, majd Andariel nyomába eredt. – Hol is vannak azok a szobák?

Ervin érezte, hogy barátját pár órára elvesztette. A levegő fojtogató volt számára a házon belül, ezért kisétált a hátsó ajtón. Ismerte a járást, nem érte meglepetés. Pár lépcsőfok vezetett lefelé, arra leült. Egykedvűen bámulta a földes udvart. Kereste a kihalóban levő égitesteket, de egyik halovány fénye sem tört át a szürkeségen. A nyomasztó táj maradt, amely még jobban elnehezítette szívét.

Keserűen felsóhajtott, a gondolataiba temetkezett. Hat nap túl hosszú idő egy olyan démon mellett, mint Demarum. Róla csak azért hallott, mert elrettentő híre volt, hiszen előszeretettel alkalmazta a megfélemlítés bármely módját. Gátlástalan, kiszámíthatatlan féregként beszéltek róla, aki aljas eszközökhöz folyamodott azért, hogy megőrizze a helyét Hieronban.

Ervin ökölbe szorította a kezét, mindent bevetve koncentrált, hogy legalább egy halvány életjelet érezzen Emília felől, amely érkezhet a tárgyakból is, amelyet neki adott. Bucon elmondása szerint itt nem korlátozták a mágia használatát, akkor éreznie kellene. Csak valami biztató reménysugárra volt szüksége. Annyira aggódott miatta, hogy már attól félt, ebbe fog belepusztulni.

Az ajtó becsapódott mögötte. A lány a legfelső lépcső szélén megállt, onnan nézett rá. Ervin kérdőn fordult felé, bár nem sok kedve akadt beszélgetéshez. Miután Lamia csendben állt, visszafordult, combjára fektette a kezét, és mélyeket lélegzett, hogy enyhítse a mellkasát terhelő nyomást.

– Andariel sokat mesélt rólad – szólalt meg hirtelen, ártatlannak tűnő, vékony hangon Lamia. – Azt mondta, mekkora hős vagy, egy igazi férfi, aki megvédte a családunkat.

Ervin elcsodálkozott a hallottakon, bár sejtette milyen mély nyomot hagyott a nőben.

– Én nem látom, hogy olyan nagy valaki lennél – tette hozzá fitymálón.

Ervin újabb mély levegőt vett. Inkább nem szólalt meg, visszafojtotta a mondanivalóját, mert sejtette, hogy a lánnyal szemben alul maradna.

Lamia közelebb lépett hozzá, hogy egyenesen az arcát nézhesse. A férfit bosszantotta ez a közelség, de hallgatott, rá sem nézett.

– Ne aggódj, itt nem olyan szoros a kötelék, mint nálatok. Nem kell belegebedned, hogy megnyerj.

– Megnyugtattál. Akkor ezt túltárgyaltuk – jegyezte meg Ervin epésen. A fogait összeszorította, az arcában levő izmok megfeszültek. Döbbenten konstatálta, hogy mennyire irritálja a lánya.

– Helyes – reagálta le Lamia. Távolabb lépett, de továbbra is a férfin tartotta a szemét.

– Szeretnél még valamit? – pillantott a lányra Ervin, aki kissé megszeppenten ácsorgott.

– Olyasmi – nyögte ki nagy nehezen. – Nem tanítanál meg egy-két trükkre? – lépett újra mellé, és a vállára tette a kezét. – Ezek itt nem tudnak semmit egy magam féléről, viszont, ha így folytatom, kinyírom a családot – húzta el a száját.

Ervin elhűlten tekintett rá. Kapott bemutatót az erejéből, de az eddigi viselkedése alapján nem sejtette, hogy bánja ezt. A végén még kiderül, hogy nem is olyan rossz, csupán nehéz időszakon ment keresztül. Igaz, mit tudhatott erről, sosem volt még gyereke. Nagy sóhajjal kísérve felállt, lesöpörte a nadrágjáról a port.

– Mutasd, mit tudsz – mondta Ervin, ahogy kicsit előrébb terelte a lányt, hogy az épületben ne tegyen kárt.

Lamia szeme felcsillant. Kicsit előrébb rohant a sivár, homokos talajon, meglendítette a karját. A távolban több méteres lángok csaptak fel, bevilágítva az egész vidéket. A lány ragyogó tekintettel figyelte a tűz táncát, majd elégedetten nézett fel a férfire.

Ervinnek fájóan mart bensőjébe a felismerés, hiszen benne is először a tűz elem feletti hatalom mutatkozott meg, mely aztán a szülei veszte lett, mikor ki akarta őket szabadítani kilenc évesen egy szorult helyzetből. Le sem tagadhatta, hogy közük volt egymáshoz.

– Jó, most oltsd el – utasította.

– Azt meg hogy? – Lamia értetlenül pislogott rá.

Ervin orrnyergét masszírozta hüvelyk és mutató ujjával. Szidta magát, hogy miért ment ebbe bele. Ugyanakkor, valahogyan a bizalmába kellett férkőznie, ennél jobb megoldást meg keresve sem találhatott volna. Így egy újabb tanítványa lett.