Hosszúnak tűnt a hintóban való zötykölődés, pedig út közben nem háborgatták őket a démonok, és kényelmesen átsétálhattak az átjárón. Emília mélyet szippantott az ázott föld áporodott szagából. A lelkét megnyugtató dallomként járta át a kopasz ágak és a szél muzsikája. Az erdőben voltak, nem is olyan messze a házuktól. A cipője több helyen belesüppedt a sárba, ami a legkevésbé sem zavarta, mert minden ilyen apró nehézség emlékeztette rá, visszatért a földi világba. A hideg ellenére is boldogság járta át. Arca önkéntelen húzódott mosolyra, sietősen lépkedett.

Zöldbe ragadt fenyőfák illata járta át. A cserjék még őriztek egy-egy sárguló levelet. Erős jeges fuvallattól libabőrössé vált minden porcikája. Emília magát átkarolva haladt előre, ebben az időben a rövidujjú ruha nagyon kevésnek számított. Alig várta, hogy a házhoz érjen, átmelegedhessen a kandalló mellett. Házias ételt készíthessen a télire eltett zöldségekből és húsokból, együtt étkezhessen az apjával úgy, mint régen. Emília tekintete fátyolosság vált. Gyorsan kipislogta a könnyeket, hogy ne csípje még jobban a hideg.

A távolban füst gomolygott a kéményből. Festésre szoruló lécek alkották a kerítést, egy házfal hajszálrepedésekkel átszőtt vakolata tűnt fel.

Végre! Emília nem törődött a kísérőivel, futásnak eredt. Zakatoló szívvel tárta ki a kiskaput. Sáros cipellőjét egy tócsa vize piszkította be még jobban, teljesen beázott. Már ez sem számított, mert otthon volt. Épp egy pillanatra torpant meg a tömörfa bejárati ajtó előtt, mikor az kinyílt előtte. Emília szerette volna apja nyakába vetni magát, de egy magas, vékony bajuszú, csontos arcú férfi állt előtte. A meglepettségtől torkán akadt a szó.

– Segíthetek, kisasszony? – érdeklődött az idegen, kormos ujjait egy rongyba törülgette.

Emília döbbenten pislogott. Körbejáratta tekintetét az előtetőn, a járdán, a kerten. Biztosan jó helyen járt. A félelem lassan kúszott fel a gerincén.

– Az apámmal éltünk itt... – Emília hangja elcsuklott a torkában növekvő gombóc miatt.

– Ön Mándoky Márton lánya?

Emília arcán egy könnycsepp kúszott végig, bólintott. Szorosan átkarolta magát, mert egyre jobban reszketett a hidegtől és a baljós sejtelmek miatt. Ervin mögötte nem sokkal állt meg, kicsit felfogta a hűs fuvallatot. Meleg kezét a felkarján pihentette.

– Én Kemenesi Tivadar vagyok, az ingatlan tulajdonosa. A megállapodásunk szerint a jövő hónaptól vennénk vissza a birtokot – magyarázta. – Amikor eljöttünk a feleségemmel, hogy megtekintsük az épületet, nagyon rossz állapotban találtunk rá Mártonra. Teljesen egyedül volt, alig bírt beszélni. – Kitárta előttük az ajtót és intett, hogy kövessék.

Emília szíve vészesen dübörgött, az aggodalom szorongatta. Némán sétált be, de hiába ölelte körül a kellemes meleg, a remegése nem hagyott alább.

A kredenc előtt egy nő állt, tartózkodón köszöntötte őket, utána folytatta a tányérok pakolgatását. Tivadar bemutatta őt nekik, de meg sem állt az egyik szobaajtóig. A tűzön húsleves rotyogott, finom illatokat ontott magából, mire Emília torka még jobban összeszorult.

– Kihívtuk hozzá az orvost, aki annyit mondott, hogy pár napja van hátra, nem tud segíteni. Ezért költöztünk hamarabb ide, gondoskodtunk róla. – Tivadar lassan nyomta le a fémkilincset, belökte az ajtót és magukra hagyta őket.

Emília körbe sem nézett. Hiába az otthonának hitt épület, a kellemes illatok, most minden idegennek hatott. A könnyeivel küszködve rúgta le lábáról a cipőt, mezítláb lépkedett az ágyhoz. Az apja nyakig betakarva feküdt, az arca sápadt volt, teljesen beesett. Haja teljesen ősszé vált, összekuszálta a tollpárna. Úgy festett, mintha harminc évet öregedett volna. Jobb oldalt a szája lebiggyedt, jobb szemét sem tudta kinyitni teljesen, mikor reagált arra, ahogyan Emília megsimogatta az arcát.

– Apám – térdre zuhant az ágy mellett. A takarón megkereste a ráncos bőrű kezet és megszorította.

– Emília? – az apja csak suttogott, alig lehetett érteni. – Hát te... élsz?

– Mondtam, hogy időben visszahozzuk – szólt bele Benedek. Az ágy másik oldalához sétált.

Márton nehézkesen emelte fel rá tekintetét, csodálkozás tükröződött benne. Válaszra nyitotta a száját, csupán motyogásra futotta belőle. Benedek aggodalmasan nézett össze barátjával, majd távozott a helyiségből.

Emília a sírástól reszketett. Fejét az ágy szélére hajtotta, egyre csak szorongatta a kezet, de az apja nem reagált erre. Mardosta a bűntudat, hogy miatta került ilyen állapotba. Igaz, nem sokat tehetett volna, hiszen akarata ellenére vitték Acheronba.

Puhán simítottak végig a haján, mire ijedten emelte fel a fejét. Ervin komoran nézett le rá, felsegítette a földről. Az édesapja csukott szemmel feküdt, alig látszódott, hogy lélegezne. Emília mellkasa összeszorult, annyira tartott attól, bármelyik pillanatban elvesztheti őt. Nem készült fel rá, hogy meghaljon az apja, ráadásul a szeme láttára.

– Nagyon rossz állapotban van – Ervin mély hangja halk suhogásként ért el hozzá, akár egy fuvallat. – Úgy tűnik, agyvérzése volt. Megpróbálom jobb állapotba hozni, de ha nagy a károsodás mértéke, pár hónapnál nem tudom tovább életben tartani. Minden bizonnyal ápolásra fog szorulni.

Emília egy fakókék rongyzsebkendőt vett magához, az orrát törölgette, a hallottakon töprengett. Nem sajnálta az időt tőle, ha ápolnia kell, hát megteszi. Csak legyen még alkalma elmondani neki, mennyire szereti, mennyire hálás a gondoskodásért, amit kapott tőle. Annyit vitáztak az elmúlt időszakban, már szívből megbánta.

Emília könnyes szemmel fordult vőlegénye felé. Remegett az ajka, ahogy szólni próbált. Szorosan hozzábújt, és Ervin óvón ölelte magához.

– Kérlek – Emília hangja elcsuklott. Mélyeket lélegzett, hogy visszafojtsa a kitörni készülő zokogást. – Kérlek, ha csak egy nap adatik meg nekünk együtt...

Ervin megértően csitítgatta, még szorosabban átkarolta.

– Megteszem, ami tőlem telik. – Egy csókot lehelt a feje búbjára, és addig tartotta, amíg nem csillapodott a remegése.

Emília szipogott, könnyeit törülgette a zsebkendővel. Nehezen szedte össze magát. Belülről harapdálta az ajkát, úgy nézte a mozdulatlanul fekvő apját.

– Jó hír – Benedek vigyorogva lépett be a szobába. – Csak holnap lesz az esküvőtök, és nem mondta le senki az időpontot.

– Csodás – Emília fanyarul mondta ki, pedig nem akarta megbántani Ervint.

– Micsoda gyászos hangulat... – motyogta Benedek neheztelőn.

– Menj haza Benedekkel, és próbálj meg pihenni. Én majd gondját viselem, és holnap a saját lábán fog eljönni a templomba. – Ervin végigsimított Emília karján.

– Biztos vagy benne? – Emília összevont szemöldökkel tekintett rá, mire Ervin bólintott. – De csak tudnék segíteni valahogy...

– Neked is jobb lenne, ha pihennél. Kézben tartom a dolgokat. Bízz bennem!

Emília félt attól, hogy nem fogja már életben látni az apját, mégsem maradt ereje akadékoskodni. Lehajtott fejjel kullogott ki a szobából. Az asszony ebédhez invitálta őket. Nem akart udvariatlan lenni, de egy falat sem ment volna le a torkán, annyira szorongatta a kétely. Pár holmit magához vett a régi szobájából, ahova az új lakók beköltöztek. Szerencsére még semmit sem dobtak ki, csupán ládákba rendezték.

Emília már egyáltalán nem érezte otthon magát, mintha sosem élt volna ott, és az elmúlt évek semmivé foszlottak volna egy szempillantás alatt. Benedek a vállán tartotta a kezét, úgy kísérte ki az épületből. Felnyergelték a lovát, azzal mentek be a társasházig.

Útközben felmerült Emíliában, hogy megkeresi a barátnéját, hiszen nem tudhatott a visszatéréséről, és őt kérte fel tanúnak. Örült volna, ha cseveghetnek egy kicsit, ha elmesélhetné, mennyi minden történt vele.

Benedek bekísérte a lakásba, aztán magára is hagyta, mert a Bánkúti rezidenciához indult, ahol Margit dolgozott.

Nyomasztóan telepedett Emíliára a csend az üres helyiségben. A konyhaasztalnál ült, szomorúan bámult maga elé. A gondolatai elapadtak, mint a kiszáradt folyó, és emésztő üresség kínozta. Aggódott. Legszívesebben azonnal a lovához sietett volna, hogy felpattanjon rá és visszalovagoljon az apjához. Ilyenkor szeretett farkasként bolyongani az erdőben, de még ez sem hozta lázba. A másik elfoglaltság a takarítás volt, azonban most a por sem zavarta.

Némán emésztette magát, mígnem meghallotta barátnője csilingelő hangját, Benedek kacagását. Még meg sem tudta nézni, mennyit változott Margit, mert vidáman a nyakába ugrott, és hosszan ölelte. Akárcsak a régi, szép időkben.

Ervin pontosan fel tudta idézni, mikor Mártonnal a szertartásról beszélgettek. Elmondta, mennyire szeretné a lányát az oltárhoz kísérni, akár egy utolsó kívánságot. Tisztában volt vele, rendkívül fontos ez a számára, akárcsak Emíliának, épp ezért nem akart csalódást okozni. Még gyengének érezte magát egy ekkora varázslathoz, de apránként talán jobb eredményt érhet el. Ezzel biztatta magát, és az emlékbe kapaszkodott. Megkedvelte Mártont. Tisztelte, akár a tulajdon édesapját. Nem véletlenül ajánlotta fel, hogy éljen velük az esküvő után.

Ervin nem tapasztalt semmi pozitív változást. A fekvő nyakán ellenőrizte a pulzusát, él-e még egyáltalán. Hosszú ideig tartotta ott a kezét, hogy megbizonyosodjon róla, mert nagyon gyengén érezte. Csalódottan ült le a székre, a combjára könyökölt, orrnyergét masszírozta. A nyugtalanság csontig befészkelte magát bensőjébe, és már-már attól tartott, neki kell majd a halálhírt közölnie Emíliával. Akkor lehet, kihátrál az esküvő elől, és Ervin ezt megértené, bármennyire fájna a számára. Keserűen felsóhajtott.

Halk kopogtatás után nyöszörögve résnyire nyílt az ajtó. Tivadar dugta be a fejét rajta. Ervin kiegyenesedett, érdeklődve várta, mit akar.

– Az asszony melegen tartotta a vacsorát, ha még enne pár falatot. – Tivadar belépett a szobába, aztán Mártonra pillantott. – Jaj, szegény ember – ingatta a fejét. – Ha szeretne lepihenni, van egy felesleges matracunk. Hűvös azért márt az idő a földön fekvéshez. Az asszony készít ki ágyneműt is.

– Köszönöm. – Ervin lehorgasztott fejjel ücsörgött tovább. Nem számított rá, hogy a visszatérése első napján idegenek fognak gondoskodni róla. Nem panaszkodhatott, végre házias ételeket ehetett, nem sajnálták tőle, mégis zavarta a helyzet.

Mire újra felpillantott, Tivadar behozta az ágyneműt, és az ágy szélére rakta. Aztán egy összehajtott, kemény matraccal tért vissza. Kérés nélkül elkezdett megágyazni neki.

– Nem valami kényelmes, de egy éjszakát ki lehet rajta bírni.

– Tökéletes lesz. Hálás vagyok érte – motyogta Ervin, mintha kényszerből mondaná, pedig csak a feszültség tette még komorabbá a hangját.

– Akkor... Jó éjszakát! – Tivadar bizonytalanul hátrált az ajtóig.

– Jó éjt! – Ervin megdörgölte az arcát, hogy erőt vegyen magán.

Nyugtalanul mászkált fel-alá, azon merengett, mit tudna még tenni, amivel eredményt érhetne el. De gyengén vajmi kevés az esélye a sikerre. Végül rászánta magát, hogy kimenjen a konyhába enni.

Egy adag húsleves gőzölgött még egy kisebb lábosban. Valóban nagyon hálás volt, hogy ennyire jó szívvel fogadták, habár semmit sem tudtak róla. Ervin kételkedett benne, hogy ennyire vendégszerető lett volna, ha fordítva történik ilyesmi.

Gyorsan végzett a vacsorával, az edényt, amiből evett, elmosta. Visszament a szobába, Márton az oldalán feküdt. Ervin szólongatta, hátha válaszol, abból biztosan tudná, hogy jobban lett, de nem kapott választ. Összegyűjtötte az energiáját, hogy a gyógyulásra koncentráljon. Márton ősz fejére tette a kezét, oda összpontosította a mágiát. Lehunyt szemmel fókuszált, mígnem a maradék ereje is elfogyott. A rögtönzött ágyába zuhant, és azonnal elnyomta az álom.