Ervin egykedvűen sétált a robusztus falak között. A sziklákat három méter magasságig halmozták egymásra, amitől olyan hatást keltett, akár egy barlang bejárata. Hosszasan nyúlt előre, alig lehetett látni. A végén erős fényárba borult a magasra nyúló ketrec, ami mellett széles úton lehetett elhaladni.

Ervin számára ismerős terep volt ez. Kiürítette gondolatait, hogy semmi se hátráltassa. A kardját visszakapta, amit a csípőjére csúszott öv tartott. Inget nem viselt. Amiben Acheronba érkezett, elhagyta, másikat meg nem akart összekoszolni. Bár volt egy olyan sejtése, ha ezen túl lesz, a nadrágjától is búcsút mondhat.

Megállt a kétszárnyú kapu előtt, ami fémből készült. A homokos pályán nyomok látszódtak, de nem érdekelte, hogy milyen állat lehetett. Épp elég lesz majd szemtől szembe kerülnie vele. Elnézett oldalra. A lelátó kis részére rálátott. Démonok gyülekeztek, csak pont azt nem találta, akit keresett. Ha már Emíliát nem látta, bízott benne, hogy Benedek vigyáz rá. Ha kijutott, úgyis együtt fogják elhagyni ezt a poklot.

Két megtermettebb őrző lépett mellé. Vigyorogva néztek le rá, amitől Ervin keze ökölbe szorult, és legszívesebben felképelte volna őket, még akkor is, ha egy fejjel magasabbak voltak nála. Az egyikük szapora mozdulatokkal kitárta előtte az egyik oldalt, megvárták, amíg beljebb sétált, aztán csattant a fémkerítés, kattant a zár.

Ervin mély levegőt vett. Itt nem állt korlátozás alatt a mágiája. Kiélesítette az érzékeit, előre tudjon róla, ha bármi közelít felé. Csend honolt körülötte, még a nézők zaja sem szivárgott be.

Határozott léptekkel haladt előre, mert érezte Emília jelenlétét, de a kerítésen belülről. Minél hamarabb rá akart találni, hogy semmilyen veszély ne fenyegesse őt.

Az egyik oldalról koboldok rohamozták meg. Több tucat zöld rusnyaság billegett felé, rákapaszkodtak a végtagjaira. A jobb kezével ütötte le a bal kezére csimpaszkodót, mire annak a pofáján az egyik ragya kifakadt, a genny beterítette a kézfejét. Elfintorodott. A lábát kihúzni próbáló lény koszosbarna ruhájába törölte le a szutykot, aztán úgy mellkason vágta, hogy egy társát magával rántva repültek a pálya széléig. Párat felrúgott, de alig haladt tőlük, és folyamatosan jöttek elő egy oldalsó rejtekből.

Ervin kardot rántott. Lazán suhintott vele, párnak nyakát szelte át, némelyek mellkasába mélyedt a penge, zöld vérrel beterítette a fémet. Forgott, hogy a mögötte állók se maradjanak ki.

Lassan megritkultak. Az egyik földön fekvő mellényébe törölte a pengéjét. Kezében tartotta a markolatot, úgy haladt tovább.

Patadobogást hallott, harci kiáltás csendült. Kentaurok őrjöngve rikoltoztak, sebesen vágtattak felé, hosszú, sötét hajuk zászlóként lobogott. Patáik nyomán felkavarodott a por, kezükben dárdát lengettek. Körülötte köröztek, a saját nyelvükön hablatyoltak valamit.

Ervin kinyújtotta a bal kezét, mire a félszerzetek által bejárt részen méteres lángok csaptak fel, többük lószerű hasát alaposan megperzselte a tűz. Az égett szőr- és bőrszag fullasztóan telepedett a helyszínre. Néhányan menekülőre fogták, de egy megtermett példány Ervin mögött termett, felkarját megragadva felemelte, hátra feszítette a kezét. A kardja kicsúszott ujjai közül, a porba hullt. Egy másik láncos buzogányt lengetett a magasban, felé vágtatott. Ervin megbénította a támadóját, megrúgta a csuklóját, mire kihullott kezéből a fegyvere. A bőre színe fehér lett, a barna szőr is kivilágosodott, a teste sóbálvánnyá vált.

Ervin teljes erőből hátrarúgott, a fogva tartója mellkasát találta el, aki kicsit lazított a szorításon. Ervin nem tudta kiszabadítani magát. Többen érkeztek lándzsákkal, amit ilyen kiszolgáltatottan nem akart megvárni. Tenyeréből levélpenge áradatot varázsolt elő, erőteljesen csapódtak a robusztus testbe. A kentaur elengedte őt, felüvöltött. Két lábra ágaskodva forgolódott, próbált eltávolodni a levélártól.

Ervin felkapta a buzogányt a sóbálvány mellől, az egyik vészesen közeledő felé lendítette. A tüskék a koponyájába mélyedtek, a lény üres tekintettel borult az oldalára. Ervin kirántotta a fegyvert, pár szökkenéssel kikerült egy lándzsát, és összegyűjtötte a földről a kardját, amit visszahelyezett a hüvelyébe. Felpattant a közelébe érő kentaur hátára, mire az ágaskodva, ugrálva igyekezett levetni magáról. Ervin egy tüzes láncot idézett meg, amit a vaskos nyak köré tekert, a végét magabiztosan tartotta. Ezzel időt nyert magának, mert így a többi nem mert támadni.

A kentaur hamar belátta, esélye sincs megszabadulni. Dühösen fújtatott, bordó szeme vérben forgott. Ervin a sarkával megbökte az oldalát, ügetve indult meg. Minél hamarabb Emília közelébe akart érni. A kartávolságon belül kerülő kentaurokat meglegyintette a buzogánnyal.

A magasból éles visítás hallatszott, mire a szabad kentaurok eliszkoltak. Ervin már ismerte ezt a hangot. Roc, a mennydörgésmadár a sasra hasonlított, szárnyai fesztávja hat méter lehetett, és gyönyörű barna-fekete csíkos tollazat borította azon a részen. Olyan hatalmas lába és karmai voltak, hogy egy elefántot képes lett volna felemelni. Fejét előrenyújtva billent a föld felé, szárnyát összezárta, zuhanórepülésbe kezdett.

Ervin tüskezáport zúdított rá, melyek olyan sebesen haladtak felfelé, akár a kilőtt íjak. Nem várta meg az eredményt. Előrehajolt, vágtára biztatta a kentaurt.

A hatalmas madár vijjogva csapdosott szárnyával. Rövid idő után újra üldözőbe vette.

A pálya balra kanyarodott, azon túl nyolclábúak terpeszkedtek. A kerítés mellett hosszan pókhálók feszültek, némelyikben már beleragadt egy-egy élőlény. Egy részen annyira besűrűsödött, hogy a kerítés sem látszódott a szövevényen keresztül.

Ervin a hálók felé irányította a kentaurt, aki erősen lassított a léptein, ezért még jobban oldalába mélyesztette a sarkát. A madár fenyegetően hallatta hangját, vészesen közeledett felülről, felé nyújtotta karmos lábát. Ervin a pókháló előtt megrántotta a kentaur nyakára helyezett láncot, mire az éles kanyart vett. Roc beleszáguldott a hálóba, párat átszakított. A tollaira tapadtak a fehér szálak, aztán az egész teste beleragadt a sűrűjébe. Hiába kapálózott, csipkedte, amit ért, nem tudott elszabadulni. A hálók között megjelent egy fekete, vaskos pók, hogy megkönyörüljön a fogságba esett áldozaton.

Ervin megkönnyebbülten elmosolyodott, mikor a kentaur átbukott egy fekete halmon, ami váratlanul megmozdult. Ervin a földön gurult tovább. Még hallotta az állat nyöszörgését. Kardját megragadva állt fel. Annyira felkavarodott a por, alig látott az orra hegyéig. Még jobban kiélesítette minden érzékszervét, hogy időben észlelje a veszélyt.

Felülről egy szőrös pók ereszkedett alá. Ervin lehajolt, odébb lépett. A pókszabású földet érve emelgette lábait, szembefordult vele, csáprágóját csattogtatta. Ervin azt vette célba, és hamar megszabadította tőle. Aztán kivégezte.

A por lassan elült. Már egy tucatnyi, vele azonos magasságú, fekete pók állta körbe Ervint. Az egyik hátulról érintette a lábát, megszaggatta a nadrágját. Ervin térült-fordult, a pengéje sorban metszette el az ízeltlábakat, aztán a csáprágóikkal is így tett, amint azok a közelébe értek. A csupasz hátán szőrös érintést érzett, ami felfelé haladva belecsimpaszkodott a vállába. A dög pontszeme közé mélyesztette a pengét. Azonnal kirántotta, mert az ellenség egyre csak jött, mintha sosem akarnának elfogyni.

A háttérben skorpiófarok magasodott. Ervin szélörvényt idézett elő, a legtöbb pókszabásút felkarolta. A kavargó szél az újonnan érkezőkből is rabul ejtett párat. Öt méter magasságban repkedtek körbe-körbe magatehetetlenül. Furcsa hangokat adtak ki, talán segítségért rimánkodtak. A semmiből zuhogott a víz, minden csepp az örvényen belül maradt, aztán mozdulatlanná dermedt, csillogott a jég. A tömb oldalán kilógott egy-egy láb, meg-megremegett, némelyiken felborzolódott a szőr.

Ervin levegő után kapkodott. Ehhez a mutatványhoz rengeteg mágiát kellett előhívnia. A biztonság kedvéért még egy energialökettel szétrobbantotta a groteszk szobrot. A pókszabásúak apró darabokra szakadtak, akár a jégszilánkok. A földön maradt két példány. Éles hangot hallatva vonultak vissza a pókhálók rejtekébe.

Ervin alig tett pár lépést, újabb skorpiók érkeztek a területre. Szökkenve igyekezett eléjük, a méregtövist célozta. Amelyik példányt megszabadította a legveszedelmesebb részétől, azzal már nem törődött. Spórolt az erejével. Már közel járt az aréna központi részéhez. Érezte, hogy ott minden maradék erejére szüksége lesz.

Pár méterre előrébb egy robusztus állat jelent meg. Az oroszlán lomha léptekkel haladt felé. Kivillantotta éles fogait, eltátotta száját. Az üvöltése mennydörgésnek hatott, még a rácsok is beleremegtek. Ervin morcosan sóhajtott. Egy örökkévalóságnak tűnt, mire túljut ezeken a lényeken.

Futásnak eredt. A mantikor felé lendítette hatalmas mancsát, amit Ervin a karddal végighasított. A fenevad újra felüvöltött. Felbőszülten ugrott felé, a skorpiószerű farkával és ép mancsával egyszerre csapott le. Ervin a földre vetődött, odébb gurult, talpra szökkent. Az állat oldalánál állt, belé döfte a kardját, mikor a lapockája táján egy szúrást érzett. Lehajolt, hogy ne kerüljön mélyebbre, ami eltalálta.

A mantikor morogva dőlt az oldalára, nehézkesen fújtatott. A kard a bordák között találta el, és benne maradt.

Ervin nem érte el a fegyverét. A földre kuporodott, oldalra araszolt, mert egy skorpió kitartóan döfködött felé a méregtövisével. Nem maradt más választása, futásnak eredt. Nagy kört járt be, mire a mantikor mellé ért, és kirántotta a kardját. A skorpió fura táncot lejtve követte. Könnyű volt kiszámítani a mozdulatait, csak akadt egy kis probléma; Ervin látása egyre homályosabbá vált, végtagjai alig akartak neki engedelmeskedni. Hadonászott a kardjával, ami többször eltalálta a lény lábát. Nehezen sikerült bevinni a végzetes döfést, bár már abban is kételkedett, hogy sikerült. A fegyvere kihullott kezéből, lába összecsuklott, arca körül felkavarodott a por, ahogy földre zuhant. Köhögött párat, de ettől a torka csak még jobban kiszáradt. Körbe akart nézni, rejtőzik-e valahol még ellenség, azonban csak egy pontot látott maga előtt, aztán a szemhéja elnehezült.

– Most már igazán magadhoz térhetnél!

Ervin nem ilyen fogadtatásra számított a túlvilágon. A hátán szúró fájdalmat érzett azon a ponton, ahol a skorpió eltalálta, ugyanakkor meleg bizsergés járta át minden porcikáját, minta erővel töltené fel a zsigereit.

Emília! – jutott eszébe hirtelen, azonban még a szemét is csupán résnyire bírta kinyitni. Egy démonlány guggolt mellette, a körülötte leomló hullámos tincsekből és szürke bőréből így ítélte meg. Orrát megcsapta egy kellemes illat, amit utoljára Dangamoonban érzett.

– Lamia – nyögte.

– Végre, haladunk – sóhajtotta a lány. – Remélem nem gondoltad komolyan, hogy itt akarsz kipurcanni! Egyébként sem kaptál sok mérget. Ennyi csak bénulást okoz, de itt hamar kapnál társaságot.

Ervin egyre jobban magához tért, látása kiélesedett. Szürkésfehér köd telepedett köréjük.

– Nem gondoltam volna, hogy pont egy mérgező lénynek esel áldozatul – pörölt tovább Lamia. – Nagyon jól tudod, hogy ez a gyengénk. Miért nem figyeltél jobban?

Ervin morcosan fújtatott. Megmozdította elgémberedett végtagjait. Lassan elmúlt a hátából a fájdalom. Óvatosan felkelt. A démonlány hosszú, kék köpenyt viselt, ami remekül kiemelte a szemét. Barna fürtjei kikandikáltak a csuklya alól.

– Mit keresel te itt?

– Megmentelek? – fonta karba a kezét Lamia dühösen. – Most komolyan...

– Te nem is lehetnél itt – csodálkozott Ervin.

– Igen, de Karhagath tudta, milyen lényekkel kerülsz szembe a pályán. A biztonság kedvéért rám küldte a banyát, hogy legyek a közelben, ha baj lenne, mert gondolták, félvérként mégiscsak tudok rajtad segíteni – húzta ki magát büszkén. – Itt szervezkedtek, hogy legyen segítséged, mert te kellesz nekik a tervükhöz.

Ervin összevont szemöldökkel próbálta összerakni magában a dolgokat.

– Milyen banya? Milyen terv?

– Na, erre már végképp nincs idő! Az álcát nem tudom ilyen sokáig fenntartani, nem volt alkalmam gyakorolni – hőbörgött Lamia.

Ervin csitítólag felemelte a kezét. A lány olyan sűrű szürke ködöt varázsolt köréjük, hogy nem látott át rajta. Elismerően pillantott rá. Az is meglepte, mennyire jól érezte magát, mintha napokat aludt volna át. Biztos volt benne, hogy ezek után semmi sem állhat az útjába.

– Köszönöm! – tette lánya vállára a kezét Ervin.

Lamia hátrált, szürkés arcbőrére pír költözött, láthatóan zavarba jött. Hiába köszörülgette torkát, egy hang sem jött ki rajta. Még jobban fejére húzta a csuklyát, megmutatta, merre kell tovább haladnia, aztán eltűnt a ködben.

Ervin kézbe vette a kardját, futólépésben indult meg. Morgás hallott, de nem látta, kihez tartozik. A lény még a ködben rejtőzködött, ami nagy lassan oszlott fel. Felé lendítette a pengét. Elvétette. A lény négykézláb kúszott a földön. A csigolyái kilátszódtak, az egyik karja természetellenes módon kicsavarodott.

Ervin újra lesújtott, levágta a bal karját, de az ugyanúgy haladt tovább az irányába. A nyakát metszette át. A test mozdulatlan maradt, a fej a porba hullt, tátogva pislogott rá a vizenyős szempár. Ervin nem törődött tovább vele.

Még néhány hasonló élőholt jelent meg. Ők még két lábon jártak, gyorsabban haladtak. Ervin a nyakukra célzott. Csigolya roppant, ahogy a penge elérte, aztán összezuhantak. Mozgolódtak a végtagok, bár inkább rángatózásnak tudta be, felállni már nem tudtak.

Emília egy három méter széles ketrecben ácsorgott. Már fájt a talpa, úgy tűnt, órák óta ott állt. A mellkasa vészesen szorított, mert Ervin nem jelent meg. Halkan fohászkodott, hogy még életben legyen.

Látott elvonulni lényeket, bár csak nagyon távolról. Furcsa szerzetek voltak, és minden egyes újabb példány megjelenése növelte a kétségbeesését.

Aztán végre megjelent. A penge éle megcsillant a kezében. A nadrágja felhasadt, teljesen bepiszkolódott. A mellkasa tele volt fekete és vörös foltokkal, és Emília nagyon bízott benne, hogy nem az ő vére. Az arcán karcolások látszódtak, sötét haja a homlokához tapadt.

Halvány mosoly jelent meg Ervin arcán, amikor a pillantásuk találkozott. A remény édes sugallata bizakodásra adott okot, amitől Emília már kezdett megkönnyebbülni, mikor érdes morgást hallott maga mögül. A lába földbe gyökerezett. Az sem nyugtatta meg, hogy Ervin elkerekedett szemmel nézett mögé, arca teljesen elkomorodott.

Emília egyre közelebbről hallotta a dühös fújtatást, forróságot érzett a tarkóján. Reszketve fordult hátra. A pikkelyeken ezüstösen csillogott a fény, mellkasa vaskosnak tűnő, narancsos barázdákból állt, hosszúra nyúlt pofájából hegyes fogak villantak elő, orrlyukai vészesen tágultak minden egyes levegővételnél. Hártya övezte a fejét, akár egy két oldalra csúsztatott korona, amit csontok feszítettek szét. A homlokából két szarv meredt felfelé.

Emília szíve a torkában dobogott. Eltompult a hallása a sebesen lüktető értől, ami úgy dübörgött, akár egy dob. Visszafojtotta a lélegzetét, lehunyta a szemét. Az apját látta maga előtt vidáman, egészségesen. Nagyon szerette volna újra látni őt, a barátaival együtt, akik még életben maradtak Szigligeten. Annyi mindent tudna mesélni nekik. Bevillant az első találkozás, mikor Ervinnel a piacon összetűzésbe kerültek. Mennyire haragudott rá, amiért nem hagyta, hogy tovább püfölje azt a tolvajt. Utálta, mert katona, aztán megismerte és... beleszeretett. A felesége akart lenni.

Emília kinyitotta a szemét. A sárkány pupillája elvékonyodott a sárgás íriszben. A mellkasa felizzott nem sokkal a mellső lába előtt, amit lomhán pakolt előre. Emília felhajtotta a szoknyáját, elő akarta venni a tőrt, de az beleakadt valamibe. Hallotta Ervin kétségbeesett kiáltását, aztán jégfal keletkezett a fenevad előtt.

A sárkány egy leheletével lyukat vájt a vastag jégpáncélba. Emília lekuporodott az egyik sarkához. Tépte, szaggatta az anyagot, mert a tőr markolata beleakadt a varrásba. Nehézkesen sikerült kiszabadítania. Felpattant, hogy újra célba vegye a fenevad megfelelő részét. A hatalmas állat eltátotta a pofáját, a tűz egyenesen felé tartott. Emília bal karját arca elé emelte, a ketrec szélső részéhez sietett. A forróság elviselhetetlen volt, a karja kipirosodott és felhólyagosodott. Legszívesebben felsikoltott volna, de nem akarta felbőszíteni az állatot. Legalább az arcát kevésbé érte, bár így is meglehetősen fájt, lüktetett.

Megpillantotta az izzó barázdákat a sárkányon, megiramodott. Erőteljesen döfött a fenevad felé. Kicsúszott a lába, elterült a sárban. A dög felüvöltött, elokádta magát, maga előtt felperzselt mindent, amit ért. Emília ki akart kecmeregni onnan, mert túl közel feküdt a vaskos lábakhoz. A forróságtól alig kapott levegőt, aztán úgy érezte menten összeroppan. Sötétségbe borult a világ.

Ervin lehunyta szemét. Alig akarta elhinni, hogy itt állt, néhány méterre a menyasszonyától, mégsem volt képes segíteni neki. A nézőtéren feszült csend támadt, amint fellobbantak a lángok. Egyedül Demarum röhögött, fület sértő módon.

Ervin mellkasában szétterülő keserű fájdalom egyre csak szúrta belülről, cselekvésre késztette. A démonkirály felé emelte a kezét, mire a rács szétpattant. Maga sem tudta, honnan ez az elképesztő erő, csak a vágy hajtotta afelé, amit már régóta meg akart tenni. Egy szökkenéssel a nézőtéren termett. Néhány sort kellett haladnia felfelé.

Demarum arcáról lelohadt a mosoly, a vöröslő szemében félelem csillant. Felállt a kényelmesnek tűnő, vörös kárpittal bevont foteljéből. Hátrálni próbált, azonban a kőperem útját állta. A környéken levő démonok oldalra menekültek.

Ervin egy újabb ugrással a perem tetején termett. Megragadta a démonkirály szögegyenes, fekete haját, hátrafeszítette a fejét. Mágiával indát vont a teste köré, mozdulatlanságra ítélve őt. Tüskék nőttek belőle, amik a vaskos bőrbe mélyedtek. Ervin kezével összeszorította ellensége állkapcsát, mire a démon ajka kinyílt, és kétségbeesett üvöltés kúszott fel a torkán. Ervin az alsó és felső fogsorát megragadva feszítette szét Demarum száját. Nem érdekelte, mennyire mélyedtek ujjaiba a tűhegyes, karószerű fogak, addig tágította, míg roppanást nem hallott.

Demarum hörgött, vergődött, a béklyóként ráfeszülő indáktól mégsem tudott szabadulni. Fekete vére szivárgott a száján, az orrán keresztül. Ervin elengedte. A démonkirály alsó állkapcsa csak lógott. Megvonaglott, súlyos husángként puffant a földön. Remegett a keze, haragosan fújtatott. Talán beszélni is akart, de recsegésen kívül mást nem hallatott.

Ervinre mázsás teherként telepedett a fájdalom, a fáradtság. Nem akarta ezt az őrültet így itt hagyni, ezért keresztüldöfte a mellkasát. Túl könyörületes volt, de belefáradt ebbe. Így is épp elég veszteség érte miatta. Nem akarta véletlenül sem szabadon engedni.