Az aranyozott vonalakkal díszített tárgyalóterem jobban hasonlított egy kínzókamrára. Bár a bútorok szintén cirádázottak voltak, Ervin számára már túl cikornyásnak hatott. Középen egy üvegkalitka állt furcsán kivilágítva, benne egy elkárhozott ember sínylődött. A férfi félhosszú, göndör tincsei összeálltak a verejtéktől, ráncos arca fájdalmas grimaszba torzult, amikor valami csattanva a végtagjait érte. Eleinte még próbált kitérni a csapások elől, de a szűkös hely nem adott túl sok lehetőséget a menekülésre.

Ervin elfordította róla a tekintetét. Biztosan nagy bűnöket követhetett el életében, de miután neki nem volt erről tudomása, nem ítélkezett felette. Úgy vélte, senki sem érdemel ekkora büntetést, és szörnyen megalázónak találta, hogy ilyen jól szórakoztak a szenvedésein a démonok.

Az asztal kiemelt helyén Demarum ült. Zabált és vedelt, nagyokat nevetett az áldozatát szemlélve. Hozzá hasonló két előkelőbb démon – hosszúra nyúlt, csavaros szarvuk árulkodott erről – még helyet kapott. A hajuk fénylett az olajtól, amivel ápolták, édes illat áradt belőlük, ami eleinte fintorba húzta Ervin orrát, annyira erősnek hatott. Idő kellett, amíg hozzászokott. Meglehet, az őket kísérő démonnőkből áradt a szag. Kettő virított mindkét démon oldalán. Hajukat dobálták, kirívó ruhában illegették magukat, és ők vihogtak a legharsányabban.

Ervin alig bírt enni ebben a gyomorforgató társaságban. Egyre csak az motoszkált a fejében, hogy talán Emíliát ugyanígy kínozta ez az átkozott féreg. Alig bírta visszafojtani a dühét, a szíve hevesebben vert, és bosszúért kiáltott minden porcikája. Mégis türtőztette magát. Csupán ökölbe szorult keze, elfehéredő ujjai jelezték felháborodottságát.

Lassan az asztal leürült, a szolgák elvitték az ételmaradékokat, italokat szolgáltak fel, ami a démonoknak ínyencnek számított. Ervin óvatosan megszagolta a pohár tartalmát, aztán ivott egy kortyot. Fémes íz keveredett valami borzasztóan savanyúval, mintha vért kevertek volna citromlébe. Undorodva helyezte az asztalra a poharát.

– Ha megbocsájtotok, én visszavonulnék – szólalt meg hirtelen Ervin, mire minden vöröslő szempár rászegeződött.

– Jól teszed, Boszorkánymester – mosolyodott el Demarum, és rá emelte a poharát. – Holnap szükség lesz minden erődre.

– Azzal nem lesz gond. Csak számomra ez nem szórakoztató, hanem visszataszító – biccentett fejével az üvegketrec felé.

A többi démon döbbenten meresztette rá a szemét, mintha valami szentségtörést említett volna. Ervin elégedetten zsebelte be ezeket a pillantásokat.

– Talán az alakváltót sokkal szórakoztatóbbnak találtad volna – gúnyos vigyor terült szét Demarum pofáján. – Macskaként és kutyaként is sokkal érdekesebb volt ez a bemutató, mint ennél az embernél.

Ervinben szétterjedt a mérhetetlen harag. A fülében lüktetett a vére, és a bosszúvágy eltompította a gondolatait. Csak egy dolog érdekelte. Minden izma remegve rimánkodott azért, hogy megsanyargassa ezt az undorító alakot, amíg utol nem éri a vég.

A következő pillanatban Demarum mögött termett, jobb alkarját nyakához szorította, másikkal feszítette hátra, belepréselve a démon fejét a mellkasába, hogy kiszorítsa belőle a szuszt. Demarum hörgött. Hosszú karmaival végigszántotta a bőrét, de Ervin mit sem törődött a fájdalommal. Holtan akarta látni minél hamarabb.

A többi démon szájtátva figyelte az eseményeket, olyan mozdulatlanul ültek, akár a kőszobrok.

Az ajtó mellett álló őrzők ocsúdtak fel leghamarabb. A láncing csörgött rajtuk, ahogy Ervin mögé siettek. A karját próbálták lefeszíteni, de nem hagyta magát. Minél nagyobb volt az ellenállás, annál jobban szorította. Demarum szürkés bőre sötétebb árnyalatot öltött, mikor már egy hang se jött ki a torkán.

Az egyik őrző hátulról a mellkasánál karolta át Ervint, úgy rángatta hátrébb. Demarum a nehéz foteljével együtt hanyatt borult, így megszabadult a szorítástól. Ervin karja lüktetett. Legszívesebben újra támadott volna, de többen megragadták. Fogát csikorgatva figyelte, ahogy a démonkirály köhögve feltápászkodik. Sántikálva lépkedett párat, hogy visszanyerje az erejét és a nem létező tekintélyét.

– Ez nem volt szép dolog egy vendégtől, Boszorkánymester.

– Ahogy az sem volt szép dolog, hogy egy hozzám tartozó személyt megkínoztál ebben a...

– Higgadjunk le – lépett közéjük az egyik démon, feltartva kezét. – Béke időszakban nincs értelme az oktalan harcnak.

Ervin felhorkantott. Ki akarta tépni a karját az őrzők keze közül, de csak kettőt sikerült leráznia. Sajnos a kardját elvették, pedig nagy segítségére lehetett volna ebben a szorult helyzetben. Akkor az összeset kivégezhetné.

Demarum vérben forgó szemmel bámulta, de Ervin állta a tekintetét. A feszült légkör megtelepedett a helyiségen.

– Demarum, barátom – folytatta a démon –, én nagyon kíváncsi vagyok a futamra, és miután beavattál a részletekbe, javaslom, hagyd ezt a kis botlást büntetlenül.

Demarum mélyeket lélegezve bólintott. Intett az őrzőknek, hogy engedjék el.

– Pedig jobban járnál, ha most végeznél velem, különben biztos lehetsz benne, hogy én fogok veled – sziszegte Ervin.

– Ha lesz rá alkalmad – Demarum hangja karcosabb volt. Megköszörülte a torkát. Bármennyire próbált határozottságot sugározni, látszott rajta, mennyire tartott tőle. – Kísérjétek vissza a vendéget a szobájába – szólt az őrzőihez –, és ketten álljatok őrt az ajtajánál.

Az őrzők kétségbeesetten néztek össze.

Ervinben alig csillapodott az indulat. Feltépte az ajtót, ami az egyik őrzőt a falhoz lökte. Ervin mit sem törődött a modortalanságával, kiviharzott a teremből. Ki akart menni az épületből, hogy sétáljon egyet. Az is megfordult a fejében, elmegy Karhagath-hoz, hogy saját szemével lássa, Emília valóban jól van. Aggódott érte, és azok után, amit látott, térden állva akart bocsánatot kérni tőle, hogy ekkora veszélybe sodorta. Még jobban megértette a múltkori kifakadását, és ettől összefacsarodott a szíve. Majdnem belehalt ezekbe a kínzásokba, amiket sosem kellett volna átélnie.

A bejárati ajtó kilincsére tette a kezét, de két őrző az útját állta. Sajnálatukat fejezték ki, hogy nem engedhetik neki elhagyni az épületet. Nyilván Demarum tartott attól, hogy megszökik, esetleg újra megpróbálja kiszabadítani erről a helyről Emíliát. Nem véletlenül tették őket külön – emlékeztette magát.

Morcosan fújtatott, mire az egyik démonszerű őrző ijedten hőkölt hátra. Ervin szemöldöke megrebbent. Két lábon járó idiótáknak tartotta ezeket a semmirekellőket, akik, ha nem léptek volna közbe, Demarum már halott volna.

Ervin kinyitotta a szobaajtót, aztán haragosan becsapta maga után. Az egyik őrző feljajdult, bizonyára rossz helyen állhatott. Kárörvendő, keserű mosoly szökött az arcára egy pillanatra. Egyre csak Emílián járt az esze. Szegény, ártatlan teremtésnek mennyi mindenen kellett keresztül mennie. Miatta. Lehet, egy egész élet kevés lesz, hogy kárpótolja mindezért.

Emília nyugtalan álomból ébredt. A hálóinge átnedvesedett a verejtéktől, levegő után kapkodott. Bezzeg Benedek a szobába helyezett pótágyon mosolyogva aludt. Kicsit irigykedett rá, hogy ennyire könnyen veszi a dolgokat, bár nála is megvoltak a feszültség jól tapintható jelei. Mindenesetre hálát érzett iránta, mert így vigyázott rá. Még azt sem hagyta, hogy külön szobába helyezzék el. Minden pillanatban mellette akart lenni, ahogy megígérte Ervinnek, és ez Emília számára is biztonságérzetet nyújtott.

Halkan kikászálódott az ágyból. A másik helyiségbe osont, rendbe szedte magát, átöltözött. A gyomra azóta diónyi nagyságú lehetett, mióta Hammdarush elárulta, ő lesz a cél. Görcs cikázott benne, étvágytalan volt. Befonta a haját, mélyeket lélegzett. Szüksége volt a nyugalomra, a pozitív gondolatokra. Újra és újra elképzelte, amint a megpróbáltatások után összeölelkeznek Ervinnel. Nem fog törődni a közönséggel, úgy megcsókolja mindenki előtt, hogy kő kövön nem marad. Csak éljék túl.

Egy könnycsepp gördült végig arcán, összeszorult a torka.

Az ajtón kopogtatás hallatszott, Emília összerezzent.

– Igen?

– Jaj, kicsi lány – sóhajtott Benedek. Őszinte megkönnyebbülés érződött ki a hangjából. – Már attól féltem, elvittek valahová.

– Dehogy! – A vállára fektette az elkészült fonatot. Kitárta az ajtót, ahol Benedek félmeztelenül masszírozta a mellkasát. Emília még mindig zavarba jött, ha így látott másokat. Nehezen állta meg, hogy végignézzen az izmos mellkasán, ami szaporán hullámzott – Jól vagy?

– Üresen láttam az ágyadat. Szerinted? Most hordtam ki lábon egy infarktust – Benedek sóhajtozva sétált vissza a fekhelyéhez. Leült, térdére könyökölt és a szőke tincseibe túrt. – Ez a hely még a legnyugodtabb ember idegeit is kikészíti – motyogta. – A végén olyan leszek, mint az apám. Pedig azt aztán nagyon nem akarom.

Emília tétován követte. Megpaskolta a hátát, de semmi biztató nem jutott eszébe. Még a szülei kapcsán se, hiszen nem ismerte őket. Igazság szerint annyira ideges volt, beszélgetni sem akadt kedve, amitől olyan érzése támadt, mintha elfogadta volna a végzetét, mintha már előre temette volna magát és barátait.

Váratlanul kivágódott az ajtó, hangosan csattant, amint falat ért. Kasdeya rohant be zihálva. Haja kócos volt, talán fésülködésre sem jutott ideje. Most nem billegette csípőjét. Egyenesen hozzá rohant, mire Emília riadtan az ágyáig hátrált.

– Hoztam neked valamit, és remélem, ezt elfogadod bocsánatkérésnek – hadarta Kasdeya. A ruhája egy rejtett zsebéből előhúzott egy durva szövetbe bújtatott tárgyat. Az ágyra fektette. Úgy csomagolta ki, akár az ember a legféltettebb kincsével tenné.

Emília lélegzete elakadt, amint megpillantotta a rézzel körbefutatott, színes kövekkel díszített, fekete famarkolatot. Ezt a tőrt Ervintől kapta. Reszkető kézzel nyúlt érte.

– De honnan...?

– Demarum házában volt.

– És csak úgy odaadta? – vonta össze szemöldökét Emília. Ujjai a pengét simították végig.

– Megvannak a módszereim – rántotta meg a vállát Kasdeya.

– Képzelem.

– Most nagyon figyelj – ragadta meg a vállát, hogy magával szembe fordítsa. – Hamarosan érted jönnek.

– Ahhoz nekem is lesz egy-két szavam! – szólt közbe Benedek, de Kasdeya csak leintette.

– Ezt rejtsd a ruhád alá, hogy ne vegyék észre, különben elveszik. Egy ketrecbe helyeznek az aréna központi részén. Egy fenevaddal leszel egy cellában, de nem kell félned. Amikor a dög támadni készül, a tőrt döfd az izzó részbe – Kasdeya a körmével érintette a nyakát, úgy mutatta meg.

– Mégis milyen fenevad? – Emília levegő után kapkodott. A hideg futkosott a hátán, amitől összerezzent. Már a gondolattól reszketett, hogy izzó része lesz annak a lénynek. Milyen állatról lehet szó?

– Nem akarlak megijeszteni, ezért jobb, ha nem mondom el. Csak ne felejtsd el, amit mondtam!

Emília megrökönyödve tátogott. Kételkedett abban, hogy ez így bármilyen formában jó lenne, de egy hang se jött ki a torkán.

Kasdeya megölelte Emíliát, meglapogatta a vállát, aztán Benedekhez lépett.

– Hamarosan ideérnek az őrzők érted is. Egy zárkába visznek, de amint tiszta lesz a terep, kiengedlek onnan. – Kasdeya megcsókolta az elhűlt férfit. Megsimogatta a sápadt arcát, majd sietősen távozott.

Emília csak pislogott. Nehezen fogta fel ezt az egészet, és úgy tűnt, Benedek sincs ezzel másként. Épp, hogy elrejtette a szoknyája alá a tört, több őrző törte rájuk az ajtót kopogtatás nélkül. Benedek kardot rántott, kettőt a földre küldött, de többen lefogták. Emília távolról hallotta a kiáltozását, pedig akkor még a szobában állt, utána hurcolták el. A lába földbe gyökerezett. Pillanatok alatt történtek a dolgok, és úgy figyelte az eseményeket, mintha önmagán kívül került volna. Minden olyan zavarosnak tűnt. Teljesen elveszett.

Némán hagyta, hogy őt is elkísérjék a vesztőhelyre.