Ervin barátjával együtt a megbeszélt helyen várakoztak. Kétségekkel vegyes izgalom feszítette a bensőjét, mert tartott tőle, átverték, hiszen egy démon sem volt híres a szavahihetőségéről. Ugyan miért Karhagath lenne a kivétel? Időnként ment egy kört, hogy megnézze a környező utcákat. Nem törődött Benedek fecsegésével, aki így próbálta oldani a feszültségét, bár elképesztette, mennyi badarságot képes összehordani ilyenkor.

Hamarosan két csuklyás alak jelent meg. Az egyikük a démonok között megszokott magassággal rendelkezett, szarvai maradványa megemelte a szövetet a homlokán. A másik hozzá képest alacsony volt, a válláig sem ért fel, és a hosszú, szürke köpeny alját a földön húzta. Látszott, mennyire nagy rá ez a holmi, mintha egy óriási zsákot húztak volna rá. Kezét a méretes zsebbe rejtette, de bőre fehérsége így is kitűnt. Ervin kissé megnyugodott, hogy Emília épségben eljutott idáig, és végre nem látszódott ki a kecses lába a durva szövet alól. Korábban, amikor találkoztak, nagyon zavarta az a rövid ruha, amit ráadtak.

Hammdarush pár méterre tőlük megállt, biccentett, aztán visszafordult. Emíliának feljebb kellett húznia a csuklyát, hogy kilásson alóla. Az arca beesett, sápadt volt, szeme alatt sötét karikák húzódtak, mégis csillogó tekintettel pillantott rájuk. Ervin biztosra vette, hogy hozzá hasonlóan nem pihenhetett sokat az elmúlt órákban.

– Micsoda koszos lepedőt terítettek rád – nevetgélt Benedek üdvözlés gyanánt.

– Legalább nem látszódik ki semmim – felelte Emília vidáman, aztán végignézett magán. Röpke fintor suhant át az arcán, majd kuncogni kezdett.

Ervin megkönnyebbült, hogy ilyennek látta őt, nem veszett el az öniróniája. Finoman átkarolta a vállát, indulásra biztatta.

– Hammdarushtól kaptam – húzgálta meg az anyagot Emília –, már nem maradt időm átszabni.

– Az a lényeg, hogy takar – jegyezte meg Ervin.

– Így már értem, mi ez a furcsa szag, ami belőled árad – nevetgélt Benedek.

Emília csodálkozva nézett fel rá. Szemébe csúszott a csuklya, inkább lehajtotta a fejét és megszagolta a vállán az anyagot.

– Nem érzek semmit – vonta meg a vállát. Közelebb hajolt Ervinhez, megszimatolta a karján feszülő ingujját, és elmosolyodott. – Ez valóban jobb – hajtotta vállára a fejét séta közben.

Ervin viszonozta a mosolyt, kicsit jobban magához húzta.

– Komolyan? – döbbent le Benedek. – Furcsa egy ízlésed van. Hány napja nem fürödtünk?

Ervin dühösen pillantott barátja felé, de mielőtt megszólalhatott volna, Emília megszólalt.

– Disznókat neveltem, talán azért tűnik ez otthonosabbnak.

Benedek prüszkölve röhögött fel. Ervin a szemét forgatta, morcosan felsóhajtott, mire Emília bocsánatkérően nézett rá, azonban a vigyorgást nem sikerült abbahagynia.

Ervin megszaporázta lépteit, ezzel a többieket is gyorsabb tempóra sarkallva, mert nem akart túl sok időt tölteni Hieronban. Minél hamarabb átlépik a határt, annál jobb. Csupán az volt a bökkenő, hogy amikor idetartottak sem vették észre, honnantól számított a tartomány területének, mert kivételesen ennek a peremrészére odafigyeltek. Clavennában még sosem járt, bár kételkedett abban, hogy Lucifer vezetése alatt elhanyagolták bármelyik részt is.

Úgy tűnt, már órák óta gyalogoltak. Emília egyre lassabban haladt, időnként lemaradt. Ez nem lepte meg Ervint, mert annyira lesoványodott szegény, számítani lehetett rá, nem fogja úgy bírni az iramot, mint régen. Időnként megkérdezte, tartsanak-e pihenőt, de Emília erősnek mutatta magát, olyankor szaporábban lépkedett egy darabig. Végül Benedek elégelte meg a dolgot, leszólított egy arra járót, hogy útbaigazítást kérjen. Mint megtudták, még jó pár utca választotta el őket Clavenna tartománytól.

Az egyik épületből hangos kacaj szűrődött ki, több hatalmas alak lépett ki az ajtaján. Ervin és Benedek összenézett, egy bólintással jelezték egyetértésüket. Emíliát két oldalt megragadva mentek be a furcsa, kocsmára emlékeztető helyiségbe, aminek hiányos faajtaja tárva nyitva állt.

A bent ülők annyira jól szórakoztak valamin, fel se tűnt nekik három ember. A többség a kopottas kőasztalokra könyökölt, az egyik placcnál egy nagyobb társaság kártyázott. A székek többsége toldozott-foldozott volt, de vaskos fából készültek, egy-egy mozdulatnál nyikorogva jajdultak fel a darabok a testes démonok alatt.

Ervin egy sarokban megbúvó asztalhoz vezette őket, utána a pult felé igyekezett. Jobb híján három habmentes barnasörrel és sötétbarnára sült, pogácsára emlékeztető, ételt tartalmazó kosárkával ment vissza társaihoz.

Emília szeme felcsillant, amint meglátta az ennivalót. Bekapott pár darabot, ivott rá egy keveset, de a kesernyés nedű grimaszba húzta az arcát. Már sokkal fesztelenebbnek tűnt, ami melegséget csempészett Ervin szívébe. Remélte, ha visszatérnek Szigligetre, hamar elfelejthetik ezt a förtelmes helyet.

– Ó-ó – szólalt meg váratlanul Benedek a bejárat felé bambulva, amire mindketten felkapták a fejüket. – Egy ismerős arc.

Ervin minden izma megfeszült, a környezetét pásztázta. Már késő lett volna futásnak eredni, mert Kasdeya összes hegyes foga kilátszódott, annyira vigyorgott. Csípőjét riszálva közeledett egyenesen feléjük, bár végre olyan ruhát viselt, amiben nem tűnt annyira kirívónak. Emília visszafordult az asztalhoz, amint meglátta. Mellkasa emelkedéséből látszott, mennyire mélyen szívja be a levegőt. Ujjait összefűzte ölében, mintha imára kulcsolná, és azt figyelte.

A nő megállt az asztaluknál, közvetlenül Emília mellett, vígan köszönt nekik. Egy kecses mozdulattal a lány tarkójához nyúlt, hosszú ujjai elvesztek a hajában, amit aztán megragadott, hátrébb feszítetve ezzel a fejét.

Ervin ráfogott a kard markolatára, de mielőtt kiránthatta volna, barátja a kezéhez érve megállásra késztette. Mérgesen pillantott rá. Benedek egyre csak a fejét ingatta apró mozdulatokkal, közben alig bírta levenni szemét a lányokról.

Ervin összevont szemöldökkel fordult feléjük. Tüdejében rekedt a levegő. Nagyon nehezen fogta fel, hogy valóban az történik, amit lát. Emília és Kasdeya csókolóztak. Menyasszonya álla megmozdult, így biztosra vette, hogy viszonozta a csókot. Már értette, bajtársa miért képtelen levenni róluk a tekintetét. De Emília miért nem tiltakozik?

Minden idegszála cselekvésre késztette volna, ugyanakkor nem akarta magukra vonni a többi démon figyelmét, még akkor sem, ha a féltékenység szívbemarkoló módon fészkelte be magát mellkasába dühvel vegyítve. Kettős érzések örvénylettek testében; részben őrlődött, mert piszok mód zavarta a szituáció, részben lázba hozta a látvány annak ellenére, hogy az egyikük egy démon volt.

Kényszerítette magát, hogy másfelé pillantson. Benedek nyálcsorgatva legeltette rajtuk a szemét. Ervint ez annyira felpaprikázta, hogy az asztal alatt bokán rúgta. Nem elég, hogy egy idegen érinti a menyasszonyát, még bajtársa is úgy nézett rá, mint egy kiéhezett vad, aki csak arra várt, hogy rájuk vethesse magát.

Benedek halkan szitkozódva nyúlt oda, aztán a sörének szentelte figyelmét.

Kasdeya fényesen fehér fogait kivillantva húzódott el Emíliától. Hüvelykujját végighúzta a lány ajkán, közben találkozott a pillantása Ervinével.

– Ne nézz így! Jó dolgokra tanítottam meg, élvezni fogod – kacsintott rá Kasdeya.

Ervin összeszorította a fogait, hogy visszafogja magát. Elképesztette, hogy pont egy ilyen parázna démonnal hozta őket össze a sors. Habár ez majdnem minden fajtájukbeliről elmondható volt, hiszen pont a bujasággal tudták tévútra csalni az embereket.

Emília összehúzta magát a széken, kicsit lejjebb csúszott. A helyenként csorba kő asztallapot bámulta. Ervin legszívesebben azonnal elvitte volna onnan, közben szerette volna kifaggatni, mi történt közöttük.

– Jaj, ne legyél ennyire prűd! – legyintett Kasdeya, kizökkentve ezzel Ervint a gondolataiból, és leült Benedek mellé. – Acheronban bármi megtörténhet – tárta szét a karját.

– Ez igaz – szólt közbe Benedek. – Hiszen neked is van itt egy fattyad.

– Fogd be a szád! – sziszegte Ervin. Egy pillanatra elcsípte Emília tekintetét, de nem tudott rájönni, mi bújt meg a pillantásában. Csalódottság? Harag? – Én sem tudtam róla – simította meg a lány vállát engesztelésképp.

Emília már felé sem fordult, még jobban leszegte a fejét. Ervint mardosta a bűntudat. Hamarabb kellett volna ezt tisztáznia vele, de nem volt rá alkalom.

– Nocsak! – Kasdeya az asztalra könyökölt, elégedett vigyorral szemlélte őt. – Van egy félvér gyermeked? Elismerésem – bólintott komolyan. – Ezek szerint mégsem vagy olyan prűd. Csak önző?

– Nem, egyik sem vagyok – morogta Ervin.

– Akkor igazán benne lehetnétek egy négyesben – kacérkodott egy érzéki pillantást vetve Emíliára.

– Neeem – rázta a fejét Benedek.

– Összeilletek – mutatott a két férfire Kasdeya rosszallóan. – Annyira gonoszak vagytok! – ingatta a fejét, aztán magához rántotta Benedek korsóját és meghúzta. Undor ült ki az arcára, mikor letette. – Ki az a félvér poronty? – érdeklődött, de Ervinnek eszébe sem volt válaszolni.

Csend telepedett közéjük, amit csak a többi vendég duruzsolása szakított félbe, akik kicsit sem foglalkoztak velük, szerencsére. Ervin Emíliát vizslatta, aki magába zuhanva gubbasztott. Szerette volna tudni, mi bántja pontosan. Ennél még az is jobb lett volna, ha nekitámad vagy jelenetet rendez.

– Pihentek egyet? A közelben van egy nagyon jó fogadó, bevihetlek oda titeket – csevegett tovább Kasdeya.

Benedek kérdőn fordult felé, sütött a tekintetéből a könyörgés.

– Nem hiszem, hogy ez jó ötlet – felelte Ervin.

– Emília kivan, Benedekre ráfér egy kis kényeztetés – könyökölt Kasdeya a mellette ülő vállára, és a szőke tincseket pergette ujjai között. – Demarum ellenőrzése után jöttem el, ahogyan ő is – mutatott a lányra. – Leghamarabb holnap veszi észre, hogy valami gubanc van. Ti viszont kipurcantok, ha nem pihentek. Csak pár óra nyugalmat adjatok magatoknak, utána hamar eléritek a határt – győzködte.

Ervin gyanakodva méregette Kasdeyát, aztán társaira pillantott. Emília továbbra sem mozdult. Ha kicsit pihennek, talán lehetősége nyílna megbeszélni vele a történteket, akkor nyugodtabban folytathatnák az útjukat. Benedek arcáról meg lerítt, hogy mit szeretne.

– Legyen.

– Akkor indulhatnánk is, mert ennek az íze olyan, mint a négynapos hullakivonat – tolta odébb Kasdeya Benedek korsóját. Felpattant, sebes léptekkel távozott.

Benedek elfintorodott, bár kivételesen nem fűzött hozzá semmilyen sziporkát. Öles léptekkel haladt a bejárat felé.

Emília lehajtott fejjel állt fel az asztaltól. Ervin finoman az álla alá nyúlt, hogy felemelje a fejét, de a lány kerülte a pillantását.

– Mi a baj? – próbálkozott Ervin, gyengéden megsimogatta Emília arcát.

– Semmi – érkezett a rideg válasz. Emília hátat fordított nekik, a többiek után igyekezett.

Ha volt rosszabb dolog a pokolnál, akkor ez a válasz az volt. Ervin idegesen követte őket. Mázsás súly telepedett a vállára a menyasszonya és a démonnő miatt.

Odakint egyre sötétebb lett, az ég koromszürkévé vált. Az épületekből áradt ki fény, ami utat mutatott nekik. Kasdeya pár háztömböt haladt, bekanyarodott egy sziklákkal körberakott falú, többszintes épülethez. Semmi nem jelezte, hogy ez egy fogadó volna, ugyanolyan háznak tűnt, mint a többi.

Ervin a kardja markolatát szorongatva lépett be a többiek előtt. Egyszerű helyiségbe érkeztek, ahol csak egy asztal állt.

Kasdeya bekopogtatott egy ajtón. Magas, nyurga démon lépett elő, hosszú, csavart szarvakkal. Elmosolyodott a nő láttán, aki azonnal duruzsolni kezdett. Vörös szemével végigpásztázta őket, de nem szentelt különösebb figyelmet nekik. Visszalépett, aztán két kulcsot adott át a démonnőnek, fejével a lépcső felé biccentett.

Kasdeya rájuk mosolygott, követésre biztatta őket. Felmentek az első emeletre, ahol két szemközti szoba ajtajába helyezte a kulcsot.

– Egyik a tiétek, a másik a miénk – kacsintott Benedekre.

– Biztos, hogy... – nézett Ervin a barátjára.

– Megleszek, ne félts! – válaszolta vigyorogva és átkarolta a démonnőt.

– Akkor jó éjt! – Kasdeya kinyitotta a bal oldali ajtót. Benedek követte, majd becsapta maga után.

Ervin összeszorította az orrnyergét tehetetlenségében, de már rájött, hiába mondana bármit a barátjának, úgy se törődne vele. Mire visszafordult, Emília már besétált a szobába, tétován állt meg a közepén. A helyiség meglepően tisztának tűnt azokhoz képest, ahol korábban megfordultak. Az egyik fal mellett egy hatalmas, baldachinos ágy terpeszkedett, kék, átlátszó szövet lógott le róla. A szemközti falon egy szekrénysor húzódott, középen asztal választotta el, szépen kidolgozott ívek díszítették a lábait. A szobából még egy ajtó nyílt, amit résnyire nyitva hagytak.

Lassan Emíliához sétált, megsimogatta a karját. A lány továbbra is kerülte a tekintetét.

– Mit gondolsz, megbízhatunk Kasdeyában? – Ervin lassan fogságba ejtette, átkarolta és összekulcsolta a kezét Emília mögött.

– Nem tudom. De ő... talán tényleg csak segíteni akar. – Emília egyre szaporábban vette a levegőt.

Ervin kételkedett abban, hogy bármely démonnak ilyen szándékai volnának, de ráhagyta. Nyakán érezte a lány forró leheletét, mely egyre jobban perzselte a bőrét, pedig Emília mindent megtett, hogy elforduljon tőle.

– Valami nincs rendben. Elárulnád, mi az? – puhatolózott Ervin. Igyekezett kedves maradni, de sejtette, nem fog menni, mert egyre ingerültebbé vált a bizonytalanság miatt. Emília válaszra nyitotta meggypiros ajkát, de Ervin megelőzte: – És ne merd azt mondani, hogy semmi.

Emília megremegett a karjai között, arca elsápadt. A szeme ide-oda járt, amiből Ervin pontosan tudta, valami okos válasz után kutat. Miért kerüli az igazságot?

– Az zavar, amit Benedek mondott? Hogy van itt egy...

– Nem! – vágta rá Emília heves fejrázás közepette, amitől összefont hajából a vállára hullott pár tincse. – Semmi közöm hozzá, hogy mi történt régen.

Ervin megkönnyebbülten felsóhajtott. Mióta az a féleszű kiejtette a száján, nyomasztotta a gondolat, hogy ezzel Emíliát megbánthatja, még akkor is, ha pár évvel azelőtt esett meg, hogy megismerkedtek volna.

– És ne nézz ostobának – pillantott fel rá, de a fejét nem emelte fel. – Tisztában vagyok vele, hogy a hűséges férfi olyan ritka, mint a fehér holló.

Ervin szemöldöke megrebbent. Mély levegőt vett, nem kelt a maga védelmére, sejtette, felesleges szócséplés volna egy ilyen makacs teremtéssel szemben. Bizonyára majd akkor fogja elhinni, ha megtapasztalta. De így még mindig nem ért célt, mert nem tudta mi a probléma, csupán sejtette, hogy a démonnő lehetett az ok, hiszen azóta olyan zárkózott.

Emília szeméből sütött a bánat, láthatóan őrlődött és szabadulni akart.

– Akkor? Kasdeya miatt vagy ilyen?

– Nem hagyhatnánk... – Emília a mellkasának nekifeszülve igyekezett eltolni magától. Hamar belátta, nem fog sikerülni. Dühösen toppantott egyet, összevonta a szemöldökét. – Komolyan érdekel?

– Különben miért kérdezném?

– Az a baj... – fogott bele Emília, aztán újra a szoba különböző pontjait fürkészte. – Napokat töltöttem itt állatként egy ketrecbe zárva. Azóta is feszít – karolta át magát –, mert nem tudtam kinyújtóztatni semmimet. És piszkosul hiányzik, hogy szaladjak vagy szárnyaljak. Mert bármennyire fárasztó, az tölt fel. Megértesz engem?

Ervin némán fürkészte a lány arcát, ami időnként megfeszült. Biztos sok szörnyű dolgon mehetett keresztül, bár továbbra is kételkedett benne, hogy ez volt a valódi gond.

Rövid ideig hallgatózott. Kintről nem hallatszott neszezés, az ablakon kinézve az utca üresnek tűnt. A két háztömbbel előttük egy nagyobb, szabad terület húzódott, ami tökéletesnek tűnt. Ervin megragadta Emília kezét.

– Sétáljunk egyet – dünnyögte. Nem sajnálta a fájó lábát, szerette volna kárpótolni Emíliát.

– Te nem vagy még fáradt? – Emília szaporán szedte a lábát.

– Ha hihetünk a démonnak, lesz még időnk pihenni. – Ervin átkarolta Emíliát, hogy megtartsa, mert érezte, mennyire nehezen bírja a tempót, és nem akarta, hogy lebucskázzon a lépcsőn.

Az üres területre vitte, ahol félhomály vette őket körül, az épületekből kiáradó fények alig értek el odáig, így őket nem láthatták.

– Add ide a gyűrűt – tartotta a markát Ervin.

Emília szeme elkerekedett. A jobb kezét ökölbe zárva a mellkasára szorította, ijedten hátrált.

– Te akartál szaladgálni – mormogta türelmetlenül Ervin. – Add a gyűrűt és menj, csak maradj látótávolságon belül.

Emília megkönnyebbülten elmosolyodott. Gyorsan leszedte az apró ékszert és átnyújtotta.

– De nem lesz ebből baj?

– Azért maradj a közelben. Bár nem árt a gyorsaság sem – sóhajtotta Ervin. Jártak ilyenkor az utcákon, amikor idefelé tartottak. Démonoktól nem kellett tartani, de más lények előfordultak a külsőbb részeken. Ilyen szempontból volt benne némi bizonytalanság, mégis legyőzte a kétségeit. Tettre készen állt, bízott a saját képességeiben és abban, hogy meg tudja védeni Emíliát, ha valami váratlan történne.

Emília egy szempillantás alatt megszabadult a ruháitól, azt is a kezébe nyomta. Szőrt növesztett, négykézlábra ereszkedett, majd kutyaként futásnak eredt. Olyan sebesen rohant, akár a szél, csak úgy porzott utána a bejárt terület. Tett párt kört, ugrált, vetődött, nyújtózott, aztán szaglászott. Az egyik épület sötétebb sarkánál valamit megérezhetett, mert kapart egy keveset. Hirtelen elrántotta a fejét, hevesen megrázta, prüszkölt párat. Biztosan kellemetlen szag lehetett – vigyorodott el Ervin.

A kutya rákapta a tekintetét, hirtelen megindult felé, nekiugrott. Ervin arcáról lelohadt a mosoly. Hiába próbált ellentartani a megtermett németjuhásznak, hanyatt zuhant a porba. A kutya felette állt, elégedettség tükröződött a pofáján. Össze-vissza nyalta az arcát, amitől Ervin elfintorodott.

Az állat leugrott róla. A következő szökkenésnél a szőr megnyúlt, tollakká változott. Egy fehérfejű rétisassá alakult, a magasba röppent. Ervin megbabonázva bámulta, amint lassan eltűnt a szeme elől a sötétségben. Még felkelni is elfelejtett. Az izmai jéggé dermedtek, bénítóan zsibbasztotta el végtagjait a félelem.

Kínzó lassúsággal teltek el a percek, mire a sas újra felbukkant. A szárnyát a törzséhez szorítva zuhant a föld felé. Ervin lélegzet visszafojtva figyelte. Azon morfondírozott, hogy megpróbálja elkapni, mielőtt becsapódna a földbe, vagy hiábavaló próbálkozás volna a részéről?

A sas alig egy méterre a földtől kitárta a szárnyát, repült még egy keveset, aztán kecses csapkodással felkavarva körülöttük a port, mielőtt leszállt előtte. Ervin köhögött és tüsszögött. Emília visszaváltozott, magára kapta a szürke köpenyt, a többi darabot berejtette alá.

– Kényelmes? – incselkedett a lány.

– Nagyon humoros – morogta Ervin, mikor újra rendesen kapott levegőt. Feltápászkodott, leporolta a ruháját. – Remélem, elégedett a kisasszony.

Emília szélesen elmosolyodott. Két szökkenéssel közvetlenül előtte termett, egészen hozzá simult.

– Szeretlek!

– Én is... – Ervin be sem tudta fejezni a mondatot, mert Emília a nyakát megragadva magához húzta és szenvedélyesen megcsókolta. Egy pillanat alatt elszállt belőle minden aggodalom, a mellkasa feszítése megszűnt. Mohón viszonzott minden érintést, a testében végigvágtázott a vágyakozás. Azt kívánta, bárcsak a fogadó szobájában lennének, ahol elmehetnének a végsőkig és elmerülhetnének egymásban. Ugyanakkor meglepte Emília hevessége. Odahaza még annyira gyámoltalan és tartózkodó volt ilyen téren, most meg kis vadóc lett. Miket taníthatott neki ez a Kasdeya?

Emília elhúzódott tőle, mintha megérezte volna a testében keringő feszültséget, amit a gondolatai okoztak. Homlokát az övéhez nyomta, úgy igyekezett levegőhöz jutni.

– Köszönöm... Köszönöm, hogy eljöttél értem – lehelte Emília.

– Mi? – Ervin összevont szemöldökkel meredt rá. – Azt hitted, magadra hagylak? – kérdezte erélyesebben, mint szerette volna.

Emília riadtan hátrált, akár egy megszeppent nyulacska, aki menekülni készül. Ervin megragadta a vállát, hogy ne távolodhasson el tőle.

– Nem. Csak...

– Csak mi?

– Nem tudtam, hogy mi történt az erdőben, miután elváltunk – talált a hangjára Emília. – Nem tudtam, vagy-e olyan állapotban, hogy utánam jöhess. Van-e fogalmad arról, hová hoztak engem. Nem tudtam, egyáltalán élsz-e még – pillantott rá könnyes szemmel.

Ervin szomorúan hajtotta le a fejét. Nem sejtette, hogy menyasszonya miatta is tépelődött, korábban ez sosem jutott eszébe.

– Napokig kínoztak és abban sem voltam biztos, egyáltalán én életben maradok-e, amíg... – Emília könnyei eleredtek, kezébe temette az arcát.

– Sajnálom – suttogta Ervin és magához ölelte Emíliát. – Annyira sajnálom. – Fejét a lányéra hajtotta, hagyta, hogy kisírja magát. Érezte, milyen görcsösen kapaszkodik belé, közben lassan átnedvesítette könnyeivel az ingét. – De most már minden rendben lesz – nyugtatgatta, és saját magával is próbálta elhitetni, hogy sikerülhet épségben kijutni erről a helyről. Érezte Emílián, hogy több megpróbáltatást nem bírna ki, és nem akart kockáztatni. Többé nem.