Ervin már nem számolgatta az időt. Egyre aggodalmasabban nézett barátjára, mert túl rég volt már öntudatlan állapotban. Emésztette a bűntudat. Haragudott magára, mert engedte, hogy vele jöjjön. Nem nyugtalankodott eleget Emília miatt, most Benedek is félholtan hevert. Ráadásul egy ilyen támadás után lehet, hogy elfelejti, ki ő, megváltozhat a viselkedése, esetleg megpróbál végezni magával. Igaz, ezek a legrosszabb kimenetek voltak, amik előfordulhattak, de számolnia kellett ezzel.

Csak azért ment le a fogadóba, mert tudta, a koplalás nem vezet előre. Semmi értelme sem volna, ha őt is elhagyja az ereje. Már egy hajszál választotta el Emíliától, épp ezért indulásra készen állt. Lelkiekben már arra is felkészült, hogy hátra kell hagynia barátját. Túl sok ideje volt gondolkodni, és a végén arra jutott – ha Benedek újra önmaga lesz –, jobb volna, ha elengedné, miután visszatértek a világukba. Igaz, ő kérte, hogy továbbszolgálhassa, de Ervin mégis úgy vélekedett, hogy biztosan megállna a saját lábán az ő utasítgatásai nélkül is.

Keserű sóhaj szakadt fel tüdejéből. Még az ízletes falatok is keserűnek tűntek, mert mind csak a jelen helyzetre, a gondokra emlékeztették. Bár még élt benne a remény, hogy minden a régi lehet, de ez olyan távoli volt, akár Magyarországtól a tenger morajló hullámai.

A lakás néma magányában kibámult az ablakon, de semmi érdekes nem történt. Egészen egyszerűnek és hétköznapinak tűnt minden, mintha otthon volna.

– Ó, hogy az a magasságos... – hallatszódott egy nyöszörgés a hálószoba felől.

Ervin két lépéssel az ajtóban termett, úgy nézte barátja vergődését. Benedek az arcára nyomta a kezét, sóhajtozott. Az egyik lábát már lelógatta az ágyról, de úgy tűnt, nem sikerült felkelnie.

– Azt a fűzfán fütyülő rézangyalát! – Az arcát dörzsölgette, aztán az oldalára fordult, de csak kicsit sikerült feltornáznia magát. – Nem rémlik, hogy ilyen sokat ittam volna – töprengett Benedek. – Mi történt tegnap?

– Nem az alkohol ártott meg ennyire, és nem tegnap történt.

– Mióta...?

– Másfél napja.

Benedek heves szitkozódások közepette kényszerítette magát ülő pozícióba. Átmozgatta a végtagjait, amennyire ülve tudta, aztán felkelt, de a falnak zuhant. Ervin lassan mellésétált, hogy segítsen neki.

– Jó lenne, ha még pihennél. Hieron már nincs messze, és a határvidéken előfordulhatnak megint olyan elfajzott lények.

– Persze, még mit nem! – hőbörgött Benedek. A falnak támaszkodva haladt az ajtó felé. – Ki tudja, mi van Emíliával? Csak fel kell tölteni – csapott a hasára vigyorogva –, és indulhatunk. Csak ez az átkozott lüktetés – szorította halántékára a kezét, az arca grimaszba torzult a fájdalomtól.

Ervin a barátja homlokára tette a kezét, erejével megpróbálta enyhíteni a fejfájását.

– Ülj le. Hozok neked enni. Addig is lesz időd, hogy összeszedd magad. – Ervin határozott mozdulattal kirántott egy széket az asztal mellől, oda ültette barátját. Sebes léptekkel távozott a lakásból. Olyan erővel rántotta be maga után az ajtót, hogy beleremegtek a falak.

Nagy kő esett le a szívéről, hogy Benedek ugyanolyan volt, mint régen, és alig várta, hogy folytassák az útjukat.

Virunum és Hieron határa a legkevésbé sem hasonlított a korábbi részen látottakra. Az épületekre vigyáztak, egyik sem volt leharcolt vagy omladozó. Az ott élő démonok az utcán csevegtek. Meglepően vidámnak tűntek. Alaposan végigmérték őket, de különösebben nem foglalkoztak velük. Ervin alig hitte el, hogy egy ilyen térséget vezet Demarum. Annyira rossz híre volt a démonnak, hogy a környezetet is sokkal rosszabbnak képzelte el, ahogy az itt élőkkel együtt.

Benedek meglepően gyorsan haladt. Csak akkor szédült meg kissé, amikor hirtelen oldalra kapta a fejét, hogy megnézzen valamit. Ilyenkor tett pár bizonytalan lépést, aztán visszatalált a korábbi ritmusra.

Az úton egy meglepően jól öltözött démon jelent meg előttük. Fehér ingen fekete mellényt viselt, görbe lábain élre vasalt, fekete nadrágot. Tompa, rövid szarva volt, és a haját összefogta. Sötét szemét egy pillanatra sem vette le róluk.

Ervin megtorpant és megállásra késztette Benedeket. A kardja markolatán tartotta a kezét, mert nem tudta, mire számítson a sebesen közeledő idegentől, aki két méterre megállt előttük, aztán fejet hajtott.

– Üdvözlöm Önöket! Hammdarush vagyok. Karhagath nagyúr küldött, hogy kísérjem hozzá.

Ervin összeszűkült szemmel méregette a démont. Meglepte a viselkedése, bár az öltözékéből rájöhetett volna, hogy egy szolga sietett hozzájuk.

– Tudnom kéne, ki az a Karhagath nagyúr? – puhatolózott Ervin.

– A gazdám – vágta rá, mire Ervinnek magasba szaladt a szemöldöke. – Hieron démonkirályának öccse.

Ervinnek több se kellett. Kardot rántott, a démon nyakának szegezte. Dühösen meredt rá.

– Boszorkánymester, félreért – emelte fel védekezőn a kezét Hammdarush. – Az alakváltó lány nála van. Ezért akar beszélni Önnel.

– Miért van nála?

– Ő mentette meg Demarum nagyúrtól.

Ervin gyanakodva figyelte Hammdarush-t. Nem tűnt úgy, hogy támadni próbálna, ahogy az sem látszódott, hogy bármilyen fegyvere volna. Ugyanakkor ő is csak egy démon volt, akiben nem lehetett megbízni, ezért nem eresztette le a kardot.

– Honnan tudjam, hogy ez nem egy csapda, amit Demarum tervelt ki?

– Demarum nagyúr és Karhagath nagyúr... hogy is mondjam... nincsenek túl jó viszonyban. – Hammdarush állta a tekintetét, nem hátrált. – A gazdám tudja, hogy a lánynak nincs helye itt, épp ezért vigyázott rá, és küldött Ön elé. Megértem, hogy elővigyázatos. Engem nyugodtan megölhet, mert én itt nem számítok. A helyemre találnak mást. De a gazdám ugyanúgy magánál tartja Emíliát és várni fogja.

Ervin megfelelő indoklásnak találta ezt. Eltette a kardját, de továbbra is kétkedve vizslatta.

– Ezek szerint Emília jól van – csapott a vállára Benedek. – Örülj már! Ez jó hír!

– Valóban. És ha igaz, amit mondtál, akkor köszönettel tartozom Karhagath-nak.

– Nem avatott be a részletekbe, de szerintem már kész tervvel fog Ön elé állni. Nagyon megkedvelte a lányt.

– Ez hogy érted? – mordult rá Ervin.

– Emília a bájos természetével mindenkinek a szívébe lopja magát – mosolyodott el Benedek.

– A démonoknak nincs szíve – sziszegte Ervin egyre feszültebben.

– Szerintem jobb, ha most már hallgatok. Kövessenek! – Hammdarush sarkon fordult.

– Mindjárt láthatod. Kicsit jobban is örülhetnél! – lapogatta meg a hátát Benedek.

Ervin egy morgással válaszolt csupán barátja lelkesedésére. A szolga után igyekezett, hogy ne veszítse el a nyomát. A lelke mélyén nagyon örült, hogy hamarosan újra látja a menyasszonyát, ugyanakkor nem bízott Hammdarush-ban. Az még jobban nyugtalanította, hogy egy olyan démonhoz tartanak, akiről semmit sem tudott. Továbbra is aggasztotta, hogy esetleg egy csapdába készülnek belesétálni, ahonnan nem lesz kiút.