Feszültség övezte a vidéket, amolyan vihar előtti csend. Mindenki azt várta, hogy megérkezzen az alakváltó, akiről már jó ideje szóbeszédek jártak; a földi lány különleges képességéről, erejéről, szűziességéről, tüzes természetéről. Hamar a köztudat része lett. Látni akarták mire képes, megcsodálni őt.

Karhagath már előre sajnálta, hogy cirkuszi bohócot csinálnak abból a szerencsétlenből, akinek jó eséllyel semmi keresnivaló sincs Acheronban. Az alakváltók olyan ritkának számítottak errefelé, mint a fehér holló. Igaz, őket ugyanúgy megkínozták, mint az elkárhozott lelkeket, de a lányra mégis kifejezetten kíváncsi volt, hogy mennyire ellenálló.

Karhagath a szobájában ült. Hosszú körmeivel az asztalon kopogtatott. Főtanácsosként egy halom papírt kellett volna átnéznie, melyen tervek szerepeltek a közeljövőre nézve, de semmi kedve nem maradt az ostobaságokhoz, amiket a démonkirály rendszerint összeíratott az alattvalóival. Közönyösen bámult maga elé, mikor kicsapódott az ajtó, és hangosan csattant a falon.

– Sajnálom, Gazdám! – szólt Hammdarush elhaló hangon. A komornyik az ajtófélfának támaszkodva, levegő után kapkodott. A sima, fehér ingén fekete mellényt viselt. A finom anyagok elütöttek a démon érdes bőrétől, mely a hosszú évek során egyre fakóbbá vált. A homlokából kiálló vöröses-barnás szarvait tompára simította, és csak húsz centire engedte megnőni, mert így illett egy szolgához. Nyilván mindent megtett azért, hogy távol tartsa a vendégét, de úgy tűnt, kudarcot vallott.

Egy tajtékzó démon lépett elé, hosszú, fekete haja meglebbent mögötte, akár egy palást, ahogy felé lépett. A hamuszürke arc egész sápadtnak hatott. Egy fényes, vékony kabát lógott rajta, alatta koszos atléta. Ellentéte volt Hammdarush kifogástalan megjelenésének.

– Demarum hívat, nagyuram – hajolt meg előtte. Homlokán verejtékcseppek kúsztak le, ahogy kiegyenesedett.

– Megérkezett a lány, Bucon? – érdeklődött Karhagath hűvösen.

Bucon szemében félelem csillant, ahogy bólintott.

Karhagath-ot felpattant, hogy útnak induljon. Hidegen hagyta a vele szemben álló riadtsága. Az sem érdekelte volna, ha keményen megbüntetik, hiszen volt már épp elég dolog a bűnlajstromán. Bucon útját állta, könyörögve pillantott rá, imára kulcsolt kézzel.

– Könyörgöm, segíts nekem, légy kegyelmes hozzám!

– Ugyan miért tenném? – kérdezte Karhagath egyre bosszúsabban. Összeszűkült szemmel, összeszorított ajakkal méregette őt.

– Hibát követtem el. A lány... – A szava benn akadt. Fejét ingatta, ahogy mondandóján töprengett. – A lány már nem ugyanaz, akit beajánlottam a királynak.

– Hogy érted ezt? – Karhagath összefonta a kezét széles mellkasa előtt. Türelmetlenül várta a feleletet, és egyre jobban bosszantotta az időhúzása. Sosem jeleskedett a testbeszédekből való következtetések felállításában. Egyedül az egyenes beszédben hitt, ellenben rühellte, ha lopták a drága idejét. Bucon szűrét már rég kitette volna erről a világról az emberek közé, hogy ott is hibázzon, aztán élőholtként senyvedjen Acheronban mindörökké. Bár, ahogy végignézett rajta, el tudta képzelni, hogy hamarosan ez bekövetkezik.

– Az az Ősboszorkány mindent megtett, hogy keresztülhúzza a számításaimat – morogta Bucon fogcsikorgatva.

– Melyik Ősboszorkány? – tette fel a kérdést mérgesen Karhagath.

– A Boszorkánymester. A Mester. – A nyüglődő démon összerezzent, ahogy kimondta.

Karhagath eltöprengett a hallottakon. Arról a férfiról már sokat hallott, hiszen ő volt a Föld legerősebb mágusa, legalábbis itt ezt beszélték róla, mióta itt járt. Azt viszont nem tudta, hogy a lány hozzá tartozott. Ez számos problémát felvetett, ráadásul így az alakváltónak semmi keresnivalója nem lenne ott, pláne, ha a gazdája még él.

A Rotmüller családot utálták errefelé, mert állandóan utasítgatták őket, szerződéseket kötöttek velük, amit muszáj volt teljesíteniük. Alakváltókat, embereket küldtek áldozatként, ha kellett, ha nem, amit a démonkirály természetesen örömmel fogadott, mert így kedvére játszhatott velük, míg halálba nem üldözte őket. Azok az Ősboszorkányok úgy utasítgatták a démonokat, mintha alárendeltjeik lennének. Ellenben, amikor a Boszorkánymester járt köztük pár évvel ezelőtt, kiállt Buconért. Az ő személyében egészen más embert ismertek meg.

– Michel nem tért vissza?

– Ő még ott maradt, hogy végezzen a Boszorkánymesterrel. Ugye, segítesz nekem? – próbálkozott újra Bucon. – Nem akarom, hogy a király megbüntessen.

– Nem kötelességem segíteni neked – köpte a szavakat Karhagath. – Kotródj az utamból! – A rettegő démon felé lendítette karját, mire a karmaival végighasította Bucon vastag bőrét, így a fekete sűrű nedvesség gyöngyözve bukott ki annak arcán. Megveregette komornyikja vállát. – Szedd össze magad – tette hozzá gorombán, mert az még mindig az ajtófélfának dőlt.

Hammdarush gazdája bocsánatáért esedezett, miután nem tudta megállítani a betolakodót, de Karhagath rá sem hederített. Szemét dühösen Buconra szegezte, majd amikor kellő távolságba ért, akkorát taszított rajta, hogy az a szerencsétlen a falnak csapódott. Épp a válla felett nézett csupán vissza rá, annyira felhúzta magát az ügyefogyott viselkedésén. Szaporán lépkedett, hogy minél hamarabb szemügyre vehesse a lányt.

Sietve távozott az épületből, majd Demarum kastélya felé vette az irány. Addigra már Bucon szorosan a nyomában loholt.

A köves, poros út egészen kihalt volt. Mindent szürkeség vett körül. Az épületek egyhangúan sorakoztak egymás mellett, csupán az erőd tűnt ki a többi közül. Már azon látszott, hogy Demarum félt attól, hogy valaki az életére törhet; magas kőépítmény vette körül az épületet, egy íves kovácsoltvas kapu díszítette. A fém hangosan nyikorgott, ahogy kitárta, hogy belépjen. Hosszú, barna árnyalataiban pompázó, csíkos kövekkel szórták fel az utat, mintha tigrisszem kvarc ásványból állt volna, az vezetett a hatalmas palotához.

A bejárat előtt koboldok sorakoztak két oldalt, dárdákkal a kezükben. Ocsmány, zöldes, dudorokkal tarkított pofájukat állandóan mozgatták, időnként elővillant hegyes foguk. Hosszú füleik az ég felé meredtek, kibújva a sisak alól. Mellvértet is hordtak, hogy legyen rajtuk valami fényes. Ezek a lények inkább számítottak aljasnak, mint harciasnak, így az emberi fegyverek is alig jelentettek elrettentést a kezükben. Azonban mindenki pontosan tudta, hogy a hatalmas udvar, mely az épületet körbevette, egy élőholt sereg nyugvóhelyéül szolgált, melyek a legelvetemültebb emberekből álltak. Egészen addig maradtak a föld alatt, amíg a démonkirály nem szólította őket.

Demarum volt a Hieron tartomány vezetője, akinek fejébe szállt a hatalom, melyet csak úgy vehettek el tőle, ha legyőzik, ám sosem volt a tisztességes játszmákról híres, épp ezért alakította ki így a védelmet maga köré. Ritka alkalomnak számított, ha kilépett a kerítésen. Karhagath utálta, hogy testvéri kapcsolat fűzte hozzá, ami miatt minden élőt és holtat átkozott, azonban nem válogathatta meg a rokonai. Figyelemmel akarta tartani bátyja tevékenykedéseit, ezért vállalta el a főtanácsos megbízást, így legalább ő gondolkodott Demarum helyett. Igaz, ritka esetnek számított, ha pontról pontra betartotta, amit mondott neki, de ezen már nem bosszankodott egy ideje. Minek őrölje feleslegesen az idegeit?

– Erre, nagyuram – szaladt elé Bucon, ahogy a bejárathoz értek. Kitárta előtte a robosztus ajtó egyik szárnyát, mely hangosan megnyikordult.

Hatalmas előtér fogadta, megcsapta az állott szag, ahogy beléptek. A fényesre sikált köveken kopogott a cipőjük sarka. A falakat arany berakások díszítették, néhány portrét kihelyeztek, hogy barátságosabbnak tűnjön. Ehelyett inkább zordabbá vált a sötét háttér, vagy alakok miatt, melyeket ábrázolt. A lépcsőhöz igyekeztek, majd lefelé vették az irányt.

Karhagath egyre feszültebbé vált, ahogy az alagsorba jutottak. Az egyébként is csekély fény egyre haloványabban sejtette a lépcsőfokokat, mígnem a folyosóra érve már mesterséges fényforrások világították meg az utat.

Bucon előtte loholt. Hirtelen megtorpant az egyik ajtó előtt. Kabátja szegélyét gyűrögette, mint egy zavarba jött kislány, ahogy várta, hogy beérje.

Karhagath dühös pillantást vetett felé, gondolkodás nélkül benyitott. A meglepően hatalmas teremben Demarum, és annak több őrzője körbeállt egy terebélyes fém asztalt, amin egy lány feküdt. Óvatosan lépett közelebb, hogy megszemlélje az alakváltót. Első ránézésre egyszerű embernek tűnt: barna haja kissé zilált, a kontyból számos tincs kiszökött, arca halvány rózsaszín, ajka piros színben pompázott. Bőre bársonyosan simának hatott, egészségtől ragyogott. Ruhája egyszerű viselet volt, sértetlennek látszott. Azonban a szag, ami körbelengte, egyértelműen jelezte, kihez tartozott, ahogy azt is, hogy a Boszorkánymesterrel feltehetően nem csak főúr-szolga kapcsolat volt közöttük. A démonok ezt azonnal megérezték, de a visszatért démon félelme is túl erősen körbelengte a szobát.

– Átvertél, Bucon – szólt Demarum. Megigazította fekete selyemköntösét, melynek szálain táncot járt a fény. Kicsit összébb húzta mellkasán, és szorosabbra fogta az övet, ahogy billegve közelebb sétált. Alatta vászonnadrágot viselt. Sosem ismerte a normális öltözékeket. Vérszomjas vigyorra húzódott a szája.

Bucon reszketve hátrált, a sarokban toporgott. Száját szóra nyitotta, de egy hang nem jött ki a torkán.

– Michel már visszatért? – Karhagath a bátyját vizslatta. Elégedettség járta át, hogy bosszúsnak látta.

– Még nem.

– Akkor már nem is fog – állapította meg Karhagath. – A lányt vissza kell vinni oda, ahová való.

– Miért tenném? – Vörös szempár villant rá.

– Mert egy Ősboszorkányhoz tartozik – felelte, de egyre jobban elvesztette a türelmét.

– Azt én is érzem – Demarum fintorra húzta orrát. Csalódott arccal nézett az katonáira.

A lány ébredezni kezdett. Lassan forgatta fejét az asztalon, kinyitotta a szemét. Döbbenten nézett végig a díszes társaságon, minden egyes lényt szemügyre véve. Tekintetében aggodalom csillant, főleg az arcok és szarvak láttán, de mozdulatlan maradt.

A zöld szempár összetalálkozott Karhagath sötét tekintetével, és bármennyire utálta, ha szemébe nézett egy ilyen alantas teremtés, most némán tűrte. Volt benne valami megmagyarázhatatlan. Egyszerre vélt felfedezni benne bátorságot és botorságot, hogy ezt így meg merte tenni. Azonban a pillantása hamar tovább vándorolt, mígnem megakadt Buconnál. Az alakváltó szeme szikrát szórt, ahogy ránézett.

Karhagath próbált a fejébe látni, tudni akarta, mire gondol a lány ebben a pillanatban, de mintha falakba ütközött volna, semmit nem érzékelt felőle. Némán nyugalomra intette, de nem vezetett eredményre. Az alakváltó nem reagált, egyre csak azt vizslatta, aki idehozta őt.

– Ha Michel nem tért vissza, akkor a gazdája él, így nem tarthatod meg – próbálkozott újra Karhagath, amint feladta, hogy másképp kommunikáljon az áldozattal.

– Ha ez igaz, és annyira fontos számára, mint ahogy érzem, akkor eljön érte – felelte Demarum, egy könnyed mosoly kíséretében, de a tekintetét egy pillanatra sem vette le a lányról.

– Miért akarod, hogy eljöjjön ide?

– Látni akarom harcolni az arénában. Egyszer túlélte, még egyszer nem fogja – ábrándozva bámulta a lányt.

– Nem lehetsz ennyire... – Karhagath a megfelelő szó után kutatott, bár több mindent tudott volna a fejéhez vágni, inkább nem mondta ki. Orrnyergét összeszorítva nyomta el feltörő feszültségét. – Ebből háború is lehet.

– Ugyan kitől kérne segítséget hozzá? – mordult rá a démonkirály.

Az alakváltó egy óvatlan pillanatban felkelt, a hosszú szoknyája alól meglepő gyorsasággal kirántott egy apró kést, hogy azzal egyenesen Buconra támadjon.

– Te hitvány gazember... – fröcsögte a lány, ahogy felpattant az asztalról. A tőrrel a démon felé suhintott, aki fájdalmasan felkiáltott, miközben a hasa hevesen füstölögni kezdett, és kicsordult fekete vére.

Demarum jóízűen felkacagott. Az alakváltó újra támadásba lendült, a hozzá közelebb állókat vette célba. Feléjük suhintotta a tőrt abban a reményben, hogy valakin végighasít a penge. Két őrzőt megsebzett, akik a füstölgő sebre tapasztva kezüket húzódtak vissza. A helyiek vicsorogva hőköltek hátra a megvadult alakváltó elől, majd morogva próbáltak közelebb férkőzni hozzá anélkül, hogy találat érné őket.

– Nem látod? Még a tőr is mágikus! Biztosan a Mestertől kapta – morogta Karhagath, ahogy testvére mellé lépett, aki biztonságos távolságban állt. Ugyanakkor csodálattal nézte azt a merészséget, ami ebben a törékeny teremtésben rejlett.

A lány felé kapta a fejét, a tekintete aggodalomról árulkodott. A pillanatnyi figyelmetlenségét kihasználva hátulról egy őrző lefogta, hátracsavarta karját, úgy tartotta. A tőr a földre hullott, egy másik katona berúgta az asztal alá.

– Akkor sem megy vissza – mondta Demarum, önelégült vigyorral az arcán. – Ha kell a Boszorkánymesternek, majd eljön érte. Addig az én vendégszeretetemet élvezheti – pokoli vigyor terült szét pofáján, amely nem hordozott magában semmi jót.

Az alakváltó elsápadt, könyörögve nézett Karhagath-ra. Karját rángatta, úgy próbálta kiszabadítani magát. A fogva tartója lábára taposott, rugdosódott, de nem hatotta meg az őt tartó démont.

– Alakulj át! – utasította ridegen Demarum. Kényelmesen dülöngélve elé sétált, hosszú karmával végigsimított a lány arcán.

Az alakváltó mellkasa egyre hevesebben emelkedett és süllyedt, ahogy szembenézett a démonkirállyal. Riadt tekintettel rázta meg fejét, ahogy hátrálni próbált, de az őrző túl erősen fogta, így felszisszent a fájdalomtól, ami a karjába nyilallhatott a hirtelen mozdulatra.

Karhagath észrevette, hogy valami fénylik a lány ujján. Ő is odament, megragadta a vékony csuklót, kirántva az őrző markából, hogy jobban szemügyre vegye az ékszert.

– Engedd el – mordult a katonára. – Itt a jel. – A lány kezét testvére felé nyújtotta. – Amíg ez rajta van, nem tud átalakulni. Vissza kell engedned!

Demarum markáns állát dörzsölte elszürkült körmeivel, ahogy kicsinyes dac jelent meg arcán. Fintorogva húzta el fekete száját.

– Nem akarom – nyafogta, mint egy hisztis kisgyerek. Sétálgatni kezdett.

Karhagath és a lány tekintete összefonódott. Végre bejutott a fejébe. Hallott néhány kérdést azzal kapcsolatban, hogy hol van, kik veszik körül, hogy került ide. Mind olyan kérdés, mintha tudott volna a képességükről, így egyenesen neki címezné ezeket.

Maradj veszteg – utasította Karhagath abban a reményben, hogy eljut hozzá a hangja.

– Vedd le a gyűrűt – utasította Demarum, ahogy izzó, vörös tekintettel visszafordult felé.

– Nem – rebegte reszkető ajakkal az alakváltó, miközben mellkasához szorította a kezét. – Nem tudom levenni.

A démonkirály a lány mellett álló őrző felé biccentett, aki azonnal megragadta a lány kezét, hogy letépje róla az ékszert. Ahogy hozzáért, füstölögni kezdtek ujjai, vadul sistergett, mire felnyögött és elkapta a kezét.

– Azzal csinálta ezt az arcommal – mutatott bal képére Bucon, aki még mindig görnyedve állt a fal mellett, hasát szorongatta.

– Te még itt vagy? – mordult rá Demarum.

Bucon rémülten emelte rá tekintetét. Ki akart egyenesedni, de a sérülés összerántotta a törzsét. Válaszra nyitotta a száját.

– Neked itt nincs szavad, sem keresnivalód – mutatott rá a démonkirály. – Ember leszel, úgy kell leélned a hátralévő nyomorúságos, átkozott kis életedet. Vigyétek! – intett a sarokban álló katonák felé, akik készségesen elindultak a megriadt, reszkető démon irányába. Bucon elhűlten meredt a démonkirályra, kidülledt, sötét szemekkel. Két őrző megragadta a karját, úgy vitték ki a helyiségből.

– Nem lehetsz ennyire puhány, hogy ne birkózz meg egy gyűrűvel! – morogta Demarum öblös hangján.

Az őrző göndör fürtjei a szemébe hulltak, ahogy fejét rázta a démonkirály előtt hajlongva, közben óvatosan odébb osont.

A lány felkapta a földről a tőrt, kihasználva, hogy újra szabad, majd egyenesen Demarumnak rontott, és a mellkasába mélyesztette a pengét. A szúrós szag erősebben terjengett a levegőben, ahogy a fém érintésére sisteregni kezdett a bőr. A démonkirály megragadta a lány vékony karját, vérben forgó szemmel meredt rá, miközben egyre erősebben szorította. Az alakváltó egyre sápadtabbá vált, mígnem könny serkent ki a szeméből, és az arca eltorzult a fájdalomtól. Elfojtott sikoly kúszott fel torkán.

Az őrzők riadtan hátráltak, kellett némi idő, hogy felfogják, mi történik valójában. Karhagath erősen megragadta bátyja kezét. Menteni akarta az alakváltót, amíg nem késő.

– Engedd el, még mielőtt baja esik! – szólt rá Demarumra, de az dühösen szorongatta tovább a lányt, akinek megroppant a csontja, és felsikoltott.

Végre magukhoz tértek a démonszolgák révületükből. Oda léptek, hogy a lányt lefogják, így Karhagath koncentrálhatott a testvérére, aki kirántotta magából a tőrt, hogy a túlsó sarokba hajítsa. Vérszomjasan meredt a síró, meggyötört lányra.

– Vágjátok le az ujját – hörögte Demarum elködösült tekintettel.

Az alakváltó a sérült karját magához szorítva próbált kiszabadulni az őt tartó szolgák karmai közül, hevesen rángatózott, lökdösődött. Az egyik őrző egy éles fémdarabot hozott kezében, egy kalapács kíséretében. Ördögi vigyorral nézett le áldozatára.

A lány jobbján álló katona megragadta az ép alkarját, hogy az asztalra nyomja, ahol korábban feküdt. A vékony ujjakat szétfeszítette, hogy a másik, még mindig túl jó kedélyű példány, kényelmesen a gyűrűs ujjához igazíthassa a fémet. A lány könyörgését figyelmen kívül hagyva az éles darabot annyira mélyesztette bele, hogy ujjából kiserkent karmazsinpiros vére, majd lesújtott a kalapáccsal. Az ujjdarab a gyűrűvel együtt legurult az asztalról, vérfoltokat hagyva maga után. Demarum megint felvihogott.

Az alakváltó élesen felsikoltott, ahogy maga elé emelte hiányos kezét, melyen a gyűrűsujjából épp egy pici darab maradt. A kilátszó csontdarabot vörösre színezte a vére. Arca teljesen elfehéredett, patakzottak a könnyei. Hitetlenkedve bámulta az ujja helyét, miközben vészes gyorsasággal kapkodta a levegőt. Az arca csillogott a verejtéktől, és egész testében remegett.

Karhagath rosszallóan ingatta a fejét. Őszintén sajnálta a lányt, de nem akart túlzottan ellenkezni testvérével. Úgy vélte, ennek még nem jött el az ideje, bár már kezdett kirajzolódni előtte a terv, hogy hogyan vethetne véget testvére önkényuralmának.

– Ez nagy hiba volt, Demarum – fordult komolyan testvére felé.

– A vesztemre vársz, nem igaz? – lépett mellé a démonkirály, és irritálóan közel hajolt hozzá. – A helyemre fáj a fogad, ne tagadd.

– Tévedsz. De ezek után nem lepődnék meg – Karhagath a lány felé biccentett –, ha a Mester a fejedet venné. Megérdemelnéd.

– Akkor bízz benne, hogy eljön és elvégzi azt, amihez neked nincs merszed – nézett vele farkasszemet Demarum.

Karhagath rezzenéstelen arccal állta a tekintetét. Biztos volt benne, hogy testvérénél valami nagyon nincs rendben. Az utóbbi időben teljesen elment az esze. Egyedül az érdekelte, hogy a saját törvényeit alakítgassa, amivel magát védte tőle, a többi társától, miközben pusztulásnak indult Hieron a kapzsisága miatt. Csak a vagyon, a hatalom számított számára, valamint a saját, illetve tartománya szórakoztatása, akik így elégedettek voltak. Ezután még ő érezte megsértve magát, és ilyeneket vágott a fejéhez? Az utóbbi idő eseményei valóban arrafelé sodorták, hogy egy ilyen megváltó pillanatra várjon.

– Hová lett az emberleány?! – kiáltott fel az egyik démonszolga.

A ruha egy halomban hevert a földön, már senki nem volt benne.

Egy pillanat alatt zűrzavar lett, ahogy mindent körbejárva keresték azt a szerencsétlent. Karhagath benézett az asztal alá. A földre hullt ujj eltűnt, de az ékszer ott maradt. Az ingét összecsípte, mert nem akarta megtapasztalni annak a hatását, úgy ragadta meg az apró, csillogó tárgyat. Felegyenesedve a zsebébe csúsztatta, majd elégedetten nézett körbe, mert senki sem vette észre.