Hisarashi Itsuki az előadóasztalára könyökölt, körmével dobolva a falapon. A hangot csak én hallottam, és páran, akik az első sorban ültek. Kérdése megválaszolatlanul csüngött a levegőben. Pont, mint egy vékony, ragacsos pókfonál, mely mégis magához rántja a lepkét, ha az belegabalyodik.

- Mi a különbség az önmarcangolók és az önsajnáltatók között? – biggyesztette fel a kérdést a táblára, azzal a szép, kacskaringós kézírásával. Bezzeg az én írásképem pont olyan, mintha piszkavassal rajzoltak volna a homokba. Összemosódott, szálkás... Pedig a legjobb tanulónak szépírótudományának is kellene lennie, nem?

- Professzor úr! – tette fel a kezét egy, a leghátsó sorban ülő hölgy.

- Parancsoljon, kisasszony – szólította fel.

Olyan idegen volt, még sosem láttam ezen a karon. Teljesen ismeretlennek tűnt.

- A kettő között az a különbség, hogy az önmarcangolást a kívülállók nem veszik észre, az egyén saját magában akar csak kárt tenni, míg az önsajnáltatás csakis az adott személy környezetének szól. Persze ezek csak az én meglátásaim – fejezte be a nő, majd határozottan Hisarashi- sensei szemébe nézett, még ilyen távolról is. Leplezetlen tekintet, szívbe látó nézés. – Jól mondtam, drágám?

A szó lebénított. Mi az, hogy drágám? Ki ez az idegen nőszemély?

A pók akarja megszerezni a lepkét, és nem fordítva. Ez a természet rendje. Csak ő érez bosszúságot, ha a terve nem úgy sül el, ahogy azt ő akarta. Vágyhat a lepke után, láthatja annak csodáját, színskáláját szárnyain. Az apró pillék színes porát, mely éltét védi.

A pók láthatja, amit a pillangó kitér csapdája elől és tovareppen egy másik lepkével kergetőzve. Egy lepkekisasszonnyal... Mi van, ha én vagyok a pók? Egy szégyenletes egyed, kit elemészt a féltékenység a táncoló lepkepár felé pillantva?

- Ahogy azt egy Cambridge- en tanult hölgytől várni – biccentett a professzor. – Jól összefoglaltad a lényeget.

- Köszönöm – mosolygott a nő.

A sensei felült az asztala tetejére, majd tovább folytatta az előadást. Megpróbálta a főbb jellemzőket elsorolni, a diákok pedig szorgosan jegyzetelték lefelé elhangzott, a termet bezengő szavait.

- Az önmarcangolók képesek mindenért csak magukat hibáztatni. Az okok sokfélék lehetnek. Egy ember halála, egy múltbéli hiba, bármi. Egy részük depressziós, de rossz hangulatát a környezetének nem mutatja. Szinte már képesek élvezni a saját szenvedésük, akár fizikailag is kínozzák magukat.

Mazochisták...

- Ezzel szemben az önsajnáltatók csak ki akarnak tűnni, elismerés után vágynak. Kicsi az önbizalmuk, és ezt szeretnék növelni. Figyelemfelkeltés a céljuk, még ha talán nem is szándékosan, csupán tudat alatt. – A sensei rám nézett majd, ajkai féloldalas mosolyra húzódtak. – Igaz, Hinode- kun?

Az érzések pont olyanok voltak, mint egy pókháló. Az emberek életét az érzelmi szálak átfonták, beleitták magukat a hétköznapokba. Elbábozták egy- egy egyén elmének játékát. Megfestették gyönyörű olajfestékekkel szívüknek ritmusát. Lágy melódiát alkottak, turbékoló galambokat, fekete varjakat. Szerelmet és bosszúvágyat... Csalódottságot és reményt. És megannyi mást.

Egy kemény pillantással illetett. Önsajnáltató... Az volnék? Eszembe jutott egyik mondata: „Ne sajnáltasd magad!" Talán valóban azt akartam, hogy figyeljen rám. És hogy csak velem törődjön, senki mással. Irigyeltem azt a nőt, aki a hátsó sorban ült. Hisarashi- sensei kedvese...

Az előadás véget ért, és a sensei megkért, hogy menjek fel hozzá, az irodájába. Lehajtva a fejemet, bukdácsoltam végig a liftig, majd beszálltunk. Kissé közel álltunk, és kényelmetlenül éreztem magam.

- Nem is tudtam, hogy van barátnőd – szólaltam meg. Már meg sem lepődtem rajta, hogy a hangom szaggatottan, halkan csengett.

Nem felelt semmit, inkább ő is a földet pásztázta. Csak amikor már csendes irodájában voltunk, csak akkor volt hajlandó válaszra méltatni.

- Nem a barátnőm – igazította meg a szemüvegét. – Hanem a jegyesem. Két hét múlva lesz az esküvőnk.

Azt hittem, hogy megáll a szívem. Nem akartam, hogy lássa lebiggyesztett ajkaimat, kikerekedő szemeimet, lassan megeredő könnyeimet, melyek el szerették volna mosni a fájdalmamat, hogy a lelkemnek könnyebb legyen.

Elfordultam tőle, hogy ne vegye észre a sírásomat. Pechemre azonban pont a tükör elé álltam. Szembenéztem a tükörképemmel. Egy teljesen átlagos fiút láttam, aki talán csak a magasságával tűnhetett ki. Szemei nedvesek voltak és fénylettek, egészen, míg nem engedett a kibuggyanó cseppeknek. Arca vörös volt, tűzvirágok nyíltak rajta, szemtelen kis pipacsok, amiknek semmi keresnivalójuk nem lett volna ott – legalábbis a fiú ezt gondolta.

Nem akartam tudomásul venni, hogy mit mondott Hisarashi- sensei, de valahogy a szavai mégis felkúsztak a fülembe, beszivárogtak a réseken, hogy mérgük savként apró lyukakat égessenek lényembe.

- Miért sírsz, Hinode? – már megint ez a bizalmas hang.

- Nincs miért sírnom – ráztam meg a fejem.

A sensei a hátam mögé lépett, majd a vállamra hajtotta a fejét.

- Mégis folynak a könnyeid – jegyezte meg.

Kisöpört pár tincset a szememből, majd letörölte a sós cseppeket arcomról.

- Tudod, mit gondolok, Hinode?

Megráztam a fejem. Tudom. Nagyon is tudom. De nem akarom hallani. Nem az ő szájából – visszhangozták gondolataim.

- Azt, hogy beléd vagyok szerelmes – suttogtam magam elé.

- És? Nincs igazam? A viselkedésed, a szavaid, a csók... Minden ezt igazolja.

- És ha azt mondom, hogy nincs igazad? – szedtem össze magam, hogy az utolsó kártyám kijátsszam. – Mi van, ha azt mondom, hogy tévedsz, nagyságos professzor úr?

- Akkor vagy én szorulok pszichológiai kezelésre, vagy te – vette le a szemét rólam, majd elengedett.

- Egyáltalán nem szeretlek – ordítottam fel, majd megint kirohantam az irodájából.

Végigszaladtam a folyosón, majd berohantam egy üres ablaknyílásba.

- És már megint hazudtam – suttogtam a maszatos, fénytelen üvegnek. – A pók nem szeretheti a lepkét, és a lepke sem a pókot.

Csakhogy a szabályok mindig csak gátak voltak, de sohasem szétszakíthatatlanok... És én ettől megrettentem.

_____________________________________________

Ahoy, darlings ^^

Nagyon remélem, hogy elnyerte tetszéseteket ez a rész. Hinode - kun sosem tanul a hibáiból. Pedig okos ember ő. Legalábbis elméletileg xD

Szegényke érzések terén elég gyatra, ha saját magáról van szó xD

Kézcsók amiért elolvastátok : Haru Amadare