Akkor, abban a pillanatban, még lett volna lehetőségem nemet mondani. De nem tettem, hiszen elragadtak a professzorom bájos pillantásai, a zöld íriszeiben fénylő ezüstös csíkok, hosszú, fekete szempillái, és az egész lénye, mely ártatlanságot sugárzott, annak ellenére, hogy azt már réges- régen elvetették tőle. Tudom, hogy jót akart tenni nekem, én is csak jót akartam. Mégis egy tragédia sült ki belőle.

A projekt, melyben velem együtt akart dolgozni, abból állt, hogy egy kísérletet végezzenek rajtam. Egy pszichológiai kísérletet, melynek célja az volt, hogy szemléltessék, hogy ha egy ember sok időt tölt egy másik emberrel, akkor idővel egymásba szeretnek. Aztán elválasztják őket egymástól, azzal, hogy az egyikről valami borzalmas titok derül ki. Amit pedig fel akartak fedezni, az az volt, hogy miként reagálok majd. Persze ez egy eltitkolt információ volt előttem, más munkáról beszélt velem a sensei.

Egy könyvet szeretett volna közösen velem írni, amiben az összes pszichés zavarról szót ejtünk. Ez akkoriban egyedülállónak számított, mivel csak tömör, száraz témájú és felvonású szakirodalmat lehetett találni a könyvtárak könyvespolcain és a könyvesboltokban, netán még az antikváriumokban is.

Rövid történetek alapján szerettük volna bemutatni egyes emberek beteges, sötét oldalát, mely ugyan ritka volt, mint a fehér holló, avagy a négylevelű lóhere, mégis a legnagyobb veszélyt jelentették társaikra nézve.

Boldog voltam, hiszen egy álmom teljesült. A szerelmem észrevett, törődni kezdett velem. Azonban én pszichológus szerettem volna lenni, nem pedig író. Ez okozta problémáim egy részét. Az álmaim rendjét felborította ez az egész reményekkel teli reménytelenség. Elterelte figyelmemet arról, amit igazán szerettem: a pszichológia tanulásáról, és a kezelésmódokról.

Habár az elmezavarokról írtam, nem a gyógymódjukról. A történeteimben nem jelenhetett meg annyi boldogság, amennyit szerettem volna bennük látni. Csak szomorú történetek lehettek a kiválasztottak, s még ha egyszer- egyszer kivételt is tettünk, nem voltam megelégedve.

- Hol akadtál el? - kérdezte tőlem egyetemi tanárom, mikor épp egyik délután az irodájában ültem, kezemben jegyzeteimmel.

- Külön szeretném sorolni a depressziót és a melankóliát az öngyilkos kísérletektől - kezdtem. - Csak nem tudom, hogy mi alapján tegyem ezt.

- Ez roppant egyszerű, Hinode- kun - derült fel arca annak örömére, hogy segíthet nekem, pedig nem: Hisarashi Itsuki nem volt egy segítőkész jellem. Egyszerűen csak megkedvelt engem, és mivel elég okos voltam, büszke lehetett magára, mikor szükségem volt rá. - A depresszióból ki tudsz gyógyulni, egy mániákus öngyilkost azonban nem fogsz tudni arra rávenni, hogy ne akarjon meghalni.

- Ennek mi az oka? - néztem rá érdeklődve.

Már átléptem azt a határt, mikor elpirultam szavai hallatán. Már nem nyíltak vörös pipacsok arcom két orcájára, szégyenlősségem már elmúlt. Most már csak birtokolni akartam őt, és hihetetlenül ragaszkodó lettem.

Rosszabb volt, mintha bármiféle- fajta elmebetegség rágta volna szét elmém minden egyes zugát. A megszállottjává váltam ennek a férfinak, fogoly voltam, a rabja, s tudtam, hogy immáron többé nem szabadulok. Együtt fogunk meghalni, együtt születünk újjá, együtt leszünk a végtelenségig, hogy aztán újra elbúcsúzzunk, majd felleljük egymást, hiszen minket egymásnak teremtett az ég.

Még ha egy nap utálni is fogjuk a másikat, aztán már következő nap újfent egymás karjai közé menekülünk az emberi rosszakarat, és a mindennapi élet fáradalmai elől. Hiszen a végzet ezt szánta nekünk. Nem létezhet egyikünk sem a másik nélkül.

- Természetesen egy depressziós is vágyhatja a halált, de ő nem azért akar meghalni, mert semleges neki az élet, hanem mert akkora fájdalom érte, amelyből nem képes felépülni - magyarázta Hisarashi- sensei.

- És mi van azokkal, akik csak úgy felvágják az ereiket az egyik pillanatról a másikra, semmi előjel nélkül? Mi van például Rómeóval és Júliával? Ők melyik esethez tartoznak?

- Egy harmadik esethez - vigyorgott, miközben rám kacsintott pajkosan. - Ők a szerelmesek, akiket akkora fájdalom ért hirtelen, hogy nem látták tovább értelmét az életüknek. Egyszerűen csak túl gyengék voltak, vagy a szerelmük volt túl erős.

- Értem - bólogattam. - Sokat segítettél, köszönöm - nem sokan tehették meg, hogy tegezzék az egyetem főigazgatóját, én azonban ilyen kiváltságos voltam. Annyi időt töltöttünk együtt, hogy furcsa lett volna, ha nem közeledünk egymáshoz.

- Te melyik esethez tartoznál, Hinode- kun? - kezdett el méregetni különc pillantásaival.

- Én a két szerelmes közé tartoznék - tűnődtem el. - Vagy inkább csak szochiopatává válnék.

- Érdekes - tűnődött, miközben felállt, én pedig azt hittem, hogy ki akar kísérni, így követtem példáját.

Tévedtem. Nem akart kikísérni, valami mást szeretett volna. Hátam mögé lépett, majd átkarolt.

- Tudod, hogy ki lennék? - suttogta fülembe.

- Nem - ráztam meg fejem, miközben hozzásimultam karcsú, vékony testéhez.

- Én volnék az áldozat - mondta, majd eleresztett. - Engem ölnének meg.
_____________________________________________

Szervusztok, kedveseim!

Most próbáltam egy kicsivel hosszabb fejezetet írni, mivel most egyrészt volt időm a buszon hazafelé Ópusztaszerről, másrészt úgy szenvedek egy hölgy hiányától, aki nem írt ma nekem, hogy megihletődtem.

Nagyon remélem, hogy tetszett nektek, és helyesírási hibákért elnézést így utólag, kétszer átolvastam, de lehet, hogy így is maradt benne javítanivaló.

Köszönöm szépen, hogy elolvastátok, remélem, hogy nem csak én élveztem megírni, de ti is szívesen röpködtetek tekintetetekkel kusza soraim fölött. ;D

Gyönyörűséges hétvégét Nektek: Haru Amadare ❤