Felfutottam a lépcsőn. Csak rohantam előre, mint a szélvész. Kezemben papírok és könyvek tucatjai hevertek – mint egy baljóslatú nagy kupac -, amiket éppen, hogy meg tudtam tartani. Már lihegtem, és alig bírta a lábam, da akkor is szaladtam előre.

Első emelet, második, harmadik, negyedik... Ötödik – diákoknak tilos a belépés. Megérkeztem. Tudtam, hogy hívhattam volna a földszinten egy liftet is, de olyan lelkes voltam, hogy nem tudtam egy percet sem egyhelyben várni.

Becsengettem, mire Hisarashi- sensei kitárta előttem irodája ajtaját.

- Jó napot, Professzor úr! – köszöntem neki vigyorogva.

- Fáradj beljebb Hinode- kun – döntötte oldalra a fejét szintén mosolyogva. – És már mondtam, hogy ha egyszer tegeződünk, akkor ne köszönj ilyen formálisan!

- Persze, persze – bólogattam.

- Tehát? Miről van szó? Azt beszéltük meg, hogy csak este hétkor konzultálunk.

Lepakoltam az asztalára, mely legalább úgy tele volt, mint az én kezem, majd egy papírdarabot szedtem elő a kupacból. Sokat dolgoztam az elmúlt egy héten. Végig az foglalkoztatott, amit a sensei mondott nekem, illetve amit előtte én feleltem neki. Hogy én inkább szociopata lennék, ő pedig az a személy, akit megölnének. Az áldozat. De akkor vajon én lennék a gyilkos?

- Kidolgoztam egy elméletet a szociopatákról és a pszichopatákról Az elme fellegi címen – kezdtem bele, miközben átnyújtottam neki a lapot, amelyen a főbb vázlatok sorakoztak.

Hisarashi- sensei átfutotta a sorokat, melyek elég ronda macskakaparással íródtak ugyan, de annál nagyobb buzgalommal.

- Ez nem esettanulmány, ugye tisztában vagy vele? – kérdezte, miközben visszaadta a lapot.

Arcomról elillant a mosoly és egy torz grimasszá vált az egész mimikám. Professzorom komoly képpel nézett rám, ezüstkeretes szemüvegét törölgetvén egyik ruhaujjával.

- Na, jól van – nevette el magát. – Igazából csak vicceltem. Nagyon tetszett, amit megalkottál. Szerintem rendben van.

A furcsa kifejezés továbbra is arcomon ült. Roppant bosszús voltam. Éjszakákon át dolgoztam és kutattam a témában, ő pedig csak ennyit képes kinyögni?

- Hogy tudsz így szórakozni az emberekkel? Van fogalmad arról, mennyi munkám van benne? – ordítottam el magam.

Hisarashi- sensei meghökkenve nézett rám. Nem akartam megbántani, de már hihetetlenül fáradt voltam, és ő elvette a lelkesedésemet, a hitemet a saját munkám iránt.

- Csak vicc volt, már mondtam. Neked nincs semmi humorérzéked – állapította meg, de én meg sem hallottam.

Az egy hétnyi feszültség kiáramlott belőlem, mint ahogy a folyók szoktak. Éreztem, hogy túl messzire fogok menni, de már megállíthatatlan volt az egész áradat. Nem akartam, hogy a víz elmosson mindent, amit oly' gondosan felépítettem magam körül, de szükségem volt egy csendes esőre, még ha az tomboló zivatarrá is változott, hogy lemossa a lelkemre száradt bűnöket. A fő vétkemet, hogy szerettem Hisarashi Itsukit.

- Úgy dolgozom ezen az egész vacak projekten, hogy közben szívem mélyéből utálom az egészet – fakadtam ki.

A sós könnyek lassan potyogni kezdtek, marták torkomat, ahogy fel- felzokogtam. A terveim teljesen eláztak, s már összegyűrve hulltak a földre, ahogy öklömet széttártam és engedtem kiesni a számomra az emberi elme kulcsát rejtő papírt a kezemből.

Az elme fellegei nem volt egy nagy ötlet, tudtam ezt magam is. Mégis úgy éreztem, hogy nagy igazságot hordoz magában. Egyik este, alkonyatkor döbbentem rá. A szocipaták ege felhős, s a pszichopatáé is az. A kettő között az a különbség, hogy míg a szociopaták mindent megtennének azért, hogy ezek eltűnjenek, addig a pszichopaták minden egyes lélegzetükkel ezeket a fellegeket erősítik fel. A gyilkos tervek, melyek hónapokig a tökéletesítés útján haladnak előre és a hirtelen indulatok. A bárányfelhők és a viharfellegek. S mégis a szürke állatkák tűntek visszataszítóbbnak, mint a sötét tintafoltok.

- Hinode – szólított nevemen, mire én felnéztem rá, könnyeim és az önsajnálat függönyein keresztül. – Ne sírj!

- De nem megy – törölgettem a cseppeket és duzzadt szemeimet. – Nincsenek gyógymódok, csak tragédiák.

- Ha átvészeled a tragédiákat, akkor eljön a nap, mikor a gyógymódok is az öledbe hullanak majd.

A sensei elém térdelt, majd két kezemet megfogta. Utolsó szipogásaim következtek, majd eltörölte őket zöld íriszeinek pillantásaival.

- Együtt átvészeljük a fájdalmat, jó? – susogta a fülembe, mire borzongás futott végig testemen. Szerettem, mikor ilyen közelről hallhattam a hangját.

- Mi lesz érte a vigaszdíjam? – néztem rá.

- Ez – felelte.

Arcomhoz hajolt, és azt hittem, meg akar csókolni. Úgy vágyakoztam azok után a puha ajkak iránt. Vágytam, hogy a pók száraz szájszéleivel felfaljon engem, a hálóba csavart lepkét. Az övé akartam lenni, még ha ez a végét is jelentette volna az egész életemnek. Meg tudtam volna halni azért, hogy megcsókoljon. Aztán mégsem tette.

Csak egy puszit kaptam az orcámra. Egy bűvös ígéretet, mely hitet ajándékozott, s mely mégis mindent elvett. Anélkül, hogy bármit adott volna cserébe. Az esztelen pillangónak, ki az édes illatot megérezvén a mézbe rohant. S ott is ragadt. Talán örökre.

_____________________________________________

Köszönöm, hogy elolvastad. Remélem tetszett a rész és az elmélet is. Apróság csupán, de én megláttam benne az igazságot. A saját igazamat...

Take care, darlings, Haru Amadare