Robusztus látvány tárult a hátsó kamera elé... ahogyan a csillagok sodródtak s minden egyre csak távolodott tőlük.  A Földet s más bolygót is beleértve.  Talán honvágyuk volt... 

Bele sem gondolok milyen lehetett.. 

 Egyre messzebb és messzebb mindenkitől akit szeretsz. Sodródva mint egy kis porszem a végtelen sötétségben...  nagyszerű, s mégis egyedien magával ragadó. Inspiráló, ám lehangoló. Felemelő és félelmetes: Ez az űr. 

 Talán a legvégső határ, melyet se elképzelni, se leírni soha nem tudta igazán az ember hogy valójában az milyen. Mert a legtöbb ember vágya hogy láthassa, s aki látja az soha nem feledi el. Örök életére beleég a retinájába annak, aki megismeri a kiismerhetetlen egy darabját, ezt a nem minden napi látványt. 

A magányos csillagokat ahogyan a távolban valahol pislákolnak, több ezer fényévre tőlünk, de közben már régen megsemmisültek. A fényük mégis milliárdokon át nyújt vigaszt a Földi embereknek egy elkeseredett éjszakán.  Olyan természet alkotta gyönyörűség ez amit mi, emberek nem nagyon tudunk felfogni, csak becsüljük és értékeljük azt. 

Az űr, odafenn az égbolt felett, maga a  kérdések és válaszok végtelen tengere... A csoda melyben talán a legszebb a kiszámíthatatlanság. 

Nem volt meglepő hogy az emberek már évtizedek óta keresték tehát a lehetőséget hogy feljuthassanak biztonságosan az űrbe. Amióta a világ a világ volt az emberek nem elégedtek meg fél válaszokkal. Nem, mert azok mindig új kérdéseket vetettek fel, s kicsit sem elégítették ki a tudósok és laikusok kíváncsi szívét. Igazi válaszok kellettek. S ahhoz pedig igazi hősök.  

Tények kellettek, immáron szükségessé váltak ezt mindenki érezte legbelül.

 A tudomány és technológia  rohamléptékben fejlődött közben, igazodva a változatos igényekhez. Közelebb kerültünk az űrhöz. Fejlődtünk s tanultunk hibáinkból. 

A célok immár így adottak voltak, a megvalósítás volt a probléma, melyet, jó emberi mentalitással közösen próbáltunk kiküszöbölni. 

 Volt pár tény s pár tudós. A NASA kivált tagjai ekkor csoportosultak a Starsonic-ba. Így születtünk meg mi. 

 Cégünk 2016 óta fejlesztette a Solar 11-est akkor már... egy ex-NASA projektet, melynek egyetlen célkitűzése volt hogy egy elvándorolt NASA fejlesztésű kommunikációs relét szereljen meg s rögzítse majd a Naprendszer szélére, a Plútó körpályájára.

 Ez a relé amolyan bója lett volna, s sokféle felhasználási lehetőséggel örvendeztetett volna meg mindenkit, nem különben próbára tette volna a fejlesztő és kutató csapatot is. Jelet akartunk küldeni a mély űrbe, egy apró gondolatot, hangot: itt vagyunk a Földön. Vajon egyedül vagyunk? 

Nem fantázia elszórakozni a lehetőséggel hogy más bolygókon is kialakulhatott az élet. Lehet előbb, lehet utóbb, de cégünk elképzelése hogy létezhet más értelmes létforma odafenn a világűrben. 

Ezzel a relével viszont nem ezt akartuk bizonyítani. Csak bizonyítani akartuk a tényt hogy képesek vagyunk, képesek vagyunk csapatmunkával, s kitartó fejlesztésekkel ilyen elképzelhetetlen teljesítményekre.    

 Egy olyan járművel akartuk mindezt megtenni, melyben van gravitáció, ami gyors és lényegében kicsi. A kis hajótest miatt  lehetővé vált volna a gyorsaság. 

A lendülete volt a fontos nem az hogy kik vagy mik lesznek benne. Sajnos az utóbbi szempont csak másodlagosnak hatott... hiba volt, utólagosan belegondolva. Az alapkoncepció, és a tesztek azonban, minden tökéletlenség ellenére is de sikeresek voltak. A projekt már akkor lenyűgözött mindenkit e miatt. 

A NASA-nak nem sikerült olyan technológiát létrehozni mint nekünk. 

A mesterséges gravitációs modul, és a legújabb fejlesztésű oxigén cirkulációs rendszer miatt, a cégünk támogatottsága jelentősen megnőtt.  Minden teszten kitűnően teljesített a Solar 11 projekt. 

A büszkeségünk volt.  Azonban mint minden tesztnek, ennek a tesztnek is voltak sötét oldalai. És a buktatók az emberi tényezőből adódtak, jobbára mondva annak a hiányától.  

Ugyanis először úgy volt hogy csak gépek üzemeltetik majd a Solar 11-est.

Kis mikrorobotok... de a teszteken ezek a törékeny gépek sorozatosan mentek tönkre. Először nagyon jó teljesítményeket hoztak.. aztán hirtelen gyorsasággal " elhaláloztak". Visszahozni már nem tudták volna a hajót, pedig nekünk teljes egészében kellett a Solar 11.

 A fejlesztő csapat kezdett gondba esni ebben az időszakban. Éreztem a felmerülő kételyeket is nap mint nap...Nehéz idők voltak.

A mikro robot elgondolás egyébként  nem lett  volna rossz... de még nem volt mindez túl tökéletes. 

Kudarcot-kudarcra halmoztunk, s, bevallom, évek teltek el közben,  míg meg nem született a legvégső döntés: kiküldünk egy élő embert az űrbe. Felelősség vállalás: ez az egy gondolat jutott eszembe akkor. 

Hogy felelősséget fogunk vállalni azért az emberért. Bármit is tesz majd odafenn, minket fog az jellemezni. Bármi történik majd vele: mi küldtük fel.  

Tehát az  személyes legénységnél maradt a tervező cégünk. Egy ember és a végtelen űr.. epizodikus volt kiejteni is. A gondolat rémesen egyszerű lett volna, ám ugyanakkor egyetlen embernek bizony maga a rémes  pokol. 

Egy ember annyi éven át? 

A nagy sebesség ellenére is három év oda- vissza, durva kísérlet lett volna a magány és depresszió környékén egy pszichológusnak. Habár lehet egy pszichológus örült volna a kialakult helyzetnek, de a pilóta kevésbé már. Az emberek társas lények, csakúgy mint a Földön az élőlények többsége. Kiküldeni jóformán gyilkosság lett volna így. Nekünk újságokban szerepelő, nyilatkozó, okos ember kellett, nem három kemény év után visszatérő idegroncs. Új terv kellett tehát, s a projektet megint jegelték.  

Évtizedek teltek el akkorra már a kezdetektől, politikai válságok, de a relé még mindig ott volt,sodródva az űrben.  A kész hajó pedig várakozott szépen csöndben. A projekt parkoló pályán tengett. Úgy tűnt nem lesz belőle semmi, hogy ez is csak egy olyan nagy előkészületű semmire nem jó terv lesz mint amiket Nevada raktára őrzött a sivatag porában.  

2065-öt írtak mikor végre minden meg volt: kész, felújított hajó s tökéletes koncepció. A projekt túlélve mindent új életre ébredt, és én büszke voltam arra hogy ezt megéltem. 

Bár már nem a meglévő brigád dolgozott a Solar 11-esen, mégis mintha megidézték volna a régieket. Büszkén következett el a kilövés perce. Egyetlen dolog nem volt még világos, egyetlen egy dolog: a pilóta kérdése. Egyetlen egy asztronauta nem mehetett fel semmiképpen sem, azt nem vállalták volna, kettő pedig nem tudott volna tökéletesen élni a kis belső tér, és további gondok miatt. Egész egyszerűen egy emberben gondolkodtunk hosszú éveken át...

 Egy évet halasztottak e miatt s vártak az emberek, mert terveztünk. Át kellett gondolnunk mindent a legapróbb kis részletekért. Ha eddig vártunk, ugyan miért ne férne még bele egy év? Aztán döntöttünk, egyhangúlag: az egyik legjobb pilótánkat küldjük fel. És nem lesz egyedül.  

Így kilövés előtt Tia Chasen parancsnok egy társat kapott. Valaki olyat aki nem ember volt, de mégis annak nézett ki: egy androidot. Az első androidot aki intelligens volt, magától gondolkodott s talán még egy társ is volt valamennyire az űrben. A Starsonic döntött, Tia pedig indult...  

A Solar 11 gyorsan feljutott tehát az űrbe a kilövés után... információval sokat segített az űrkutatásnak.. Több mint egy éven keresztül minden napom Tiával és Jack-el telt.

A jelentéseikből világosan kiderült hogy jó párost alkotnak, és hogy ez az egyedi küldetés mennyire is sikeres lett. 

Azonban egy idő után az űr teret nyert.. megszakadt a kapcsolat a Földdel. Egy év és negyvennyolc óra... ennyi tellett el...

Hol lehet a Solar 11? És mi történt vele? Életben van-e még a parancsnok vagy a helyettese? Mióta megszakadt velük a kapcsolat mi idelenn csak találgatni tudtunk. S a találgatások eddig soha nem vezettek jóra.

De  bíznunk kell. Bíznunk kell a jóban, hogy ez csak egy kommunikációs hiba. Előfordulhat bármi a mi kiszámíthatatlan kis naprendszerünkben. És senki sem volt annyira bátor mint Tia Chasen, a kilövés előtti napokban. 

Ameddig biztos információval nem szolgálhatok, sajnos mást nem tudok mondani önöknek. Bárcsak tudnék... addig is.. remélem hogy mind imádkoznak Istenhez, mert most kelleni fog odafenn. Köszönöm a figyelmet!

*

Az utolsó mondatok után senki nem szólt semmit. Olyan csönd telepedett le a sajtó konferenciára mint egy temetésre.

A Starsonic kommunikációs referense, és igazgató-helyettese, Dave Smith kissé tanácstalanul álldogált a bekövetkezendő csend után. 

Nem tudott már mit mondani többet, hiába várták tőle.  Talán dúrva volt, talán hihetetlen, de a férfi mégis így gondolta azt amit mondott. Az őszinteség volt Dave legnagyobb hátránya. Mikor mindenki rosszat sejtett ő akkor is elmondta azt amit legbelül gondolt. 

Ezúttal úgy gondolta hogy ezekkel a szép szavakkal talán reményt csepegtethet az emberekbe, a családtagokba hogy élhet még Tia. Sokat jelentett neki a nő, olyan volt mintha a gyereke lett volna...mintha saját magát látta volna őbenne.   

De a tények valósak voltak sajnos.

 Hiába a kérdések, hiába az izgatott szempárok, nem tudtak semmit, semmit sem az ég világon. A szinte tökéletesnek hitt műszerek, az andorid társ, a belső légkör, egyszerűen minden meg volt tervezve. Mindennek száz százalékosnak kellett volna működnie... Vészhelyzeti protokollok is voltak odafenn, minden!- Gondolta magában a középkorú férfi aggodalmas tekintettel, majd ellépett a pódiumról hogy aztán beleveszhessen a tömegbe, és odavonszolódhasson a társaihoz. De nem tudott megmozdulni sem. Túl nagy volt a tömeg, s mindenki tőle várta a választ. Dave teljesen elveszettnek érezte magát és egyik pillanatról a másikra leblokkolt. 

És most mit tegyen?

 A csendet felváltották a záporozó kérdések. Gyors egymásutánban tették fel az újságírók a kérdéseiket...Dave pedig ott állt, talpig öltönyben, éveken át ívelő megfeszített munka és kemény tervezés után és nem tudott mégsem semmi jóval sem szolgálni. Egyetlen árva éertelmes szó nem jutott eszébe. Hiába kérdeztek ő vagy csak rázta a fejét vagy csak értelmes tekintettel nézett előre. Rossz volt ránézni a fickóra. 

Soha nem hazudott a médiának, és soha nem is akart. Tény hogy mindent megtett a parancsnokért, tény hogy bármi bekövetkezhetett. Mindig benne volt a pakliba egy ilyen eset. Mint ex-asztronauta ő tudta ezt a legjobban. 

"Már egy kis turbulencia is kihozhatja a papírrepülőt a sodrából." - Jutott eszébe az igazgatótól egy örök érvényű mondás. 

Papír repülő...- Gondolkodott el. Mondja most ezt a tömegnek? Komolyan? Nem. 

David csak állt. Úgy érezte elsodorják a gondolatok s kérdések, mikor megérkezett Natasha, s szó szerint kimentette őt onnan. 

- Ha bármi változás fog beállni, mi azonnal értesítjük önöket. - Szólalt meg kimért hangon a nő aki olyan volt a tíz centis körömcipő miatt, mint egy óriás. Határozott tekintetétől a tömeg zúgolódása alább hagyott egy fokkal. Natasha körbe nézett rajtuk. Várt egy kicsit míg az újságírók és tévék hiéna csapata elhalkult majd csak az után szólalt meg:

 - Köszönjük.... - Azzal karon ragadta elegánsan Davet s beljebb léptek a Starsonic igazgatóságának magas, üveg falai közé.

- Szent ég, ez szarul jött ki. - Sóhajtott fel a nő s nézett végig Daviden. - Jól vagy? 

- Jah csak.. nem is tudom.. - Az ex űrhajós itt elkomorodott. Vett egy mély lélegzetet s fejét ingatta. Az üveg falak magasan húzódtak végig, s ha felnézett bárki is a plafonra, onnan egy kis részen keresztül igazán szép látkép terült el a kék ég felé. 

- Tudod ez nem fer. Mi itt vagyunk lenn biztonságban, ők meg ott keringenek, tőlünk nagyon- nagyon távol, és nem tudjuk mi van velük. Tök tehetetlenek vagyunk

- Vissza fognak jönni. - Reagálta le Tasha. Az igazgató asszony tett egy fél lépést Dave felé. - Túlságosan is aggódsz. Jack majd segít Tiának, azért van vele. Tudom... 

- Jack egy android. Nem bízhatunk mindent a technológiára... de vissza fognak jönni, én is tudom. csak az a kérdés hogy hogyan..és hogy mikor... - Natasha megértően biccentett egyet majd elment. Gondolataiban egy ébresztő forró csokoládé lebegett. Másmilyen volt mint Dave. Őt nem érintették meg az emberi sorsok. Rideg volt és számító. 

És arra számított hogy visszatér a Solar 11... vagy így.. vagy úgy.. de még látni fogják..