Helló Mindenki!

Igen, ez azt jelenti! Itt az új rész! Hullaluja! A következővel kapcsolatban fogalmam sincs fog jönni. De, nem élünk a holnapban, csak a mában! Ezért elmondom nektek, hogy egész szép számokat értünk el. És meg kell azt is említenem, hogy ez a novella benne van a TOP 10-ben!!!!!!!!!!!!!!!!

Komolyan mondom, ötletem sincs, hogy mit mondjak, de annyit azért tudok, hogy az ilyen helyzetekben illik köszönetet mondani: Szó' Nagyon köszi Mindenkinek!

Imádlak titeket! <3

Vagy ha nem is mindegyikőtöket, de Szysz barátnémat tuti :D

Vegyétek úgy, hogy vicceltem oki-doki? Igen, mondták már, hogy pocsék a humorom.

Ciaó:

Fanni

Ui.: Kedves kis főszereplőnk és legjobb barátnőjének ruhájához van kép is. De ezeket egy külön fejezetbe teszem majd ki, ha valakit érdekel! (Már kint van!)

U.i.i.: Átnézve 2020.05.21.

Nevetve siettek haza, ahol Madame Nathalie éppen a sziesztáját élvezte. Így a lányok szerencsésen megúszták a leszidást.

Marinette töprengve állt lakosztályának közepén.

A szobájában, mint mindig, most is káosz uralkodott. A különbség az volt, hogy nem ruhatervekkel és félkész darabokkal, hanem a kedvenc ruháival volt tele. Az ágyán például halmokban hevertek az egyberuhái. Nem estélyiek, inkább csak egy csöppet elegáns darabok.

A kék szemű hirtelen ötlettől vezérelve újra belépett a gardróbjaként funkcionáló kisebb szobába és a saját ruhái felé vette az irányt. Vagyis az általa tervezett és varrt darabok felé. Még halványan emlékezett arra, hogy valamerre erre látta azt a cseresznyevirág színű szépséges összeállítást. Néhány percig tartó keresgélés után diadalmasan kiemelte gyűjteménye legaranyosabb ruháját.

A ruha maga rózsaszínű volt és egy fehér boleró tartozott hozzá. Marinette gyorsan belebújt és áttört még néhány kupacon, míg eljutott a tükörhöz. Belenézett és megállapította, hogy egész jól néz ki.

Egyedül a hajával nem volt elégedett.

Nekilátott összepakolni, miközben azon járt az agya, hogy milyen frizurát csináljon magának. Eszébe jutott az, amikor a kínai császár udvarában voltak. Ott a nők egy pálcika segítségével készítettek maguknak kontyot. Aztán az amerikai hajviseletekre is megemlékezett. Ahány ember, annyiféle stílus – ez jellemezte azt a kontinenst.

,,De ehhez a ruhához melyik lenne a tökéletes?" – gondolataiba belezavart valakinek a hangja.

A hang a háta mögül jött, ezért Marinette megfordult és kis híján lefejelte barátnőjét. A barna hajú szintén egy egyberuhát választott, ami narancssárga színével egy sütőtökre emlékeztette Marinettet. A mellrészénél viszont a citromsárga egyik szebb árnyalatában pompázott. Alya egy fekete nadrágot vett fel hozzá.

A kék szeműnek el kellett ismernie, hogy barátnője eszméletlenül nézett ki. Az is dobott a ruhán, hogy eredeti Marinette volt. A lány csak és kizárólag a legjobb barátnőjének készítette a spanyol nagykövettel való találkozásra. És bár Madame Nathalie szerint egy ruhát többször felvenni emberellenes bűn, ebben az esetben nem sokat számított a véleménye. Tekintetbe véve, hogy a másik igazán megnyerően nézett ki, Marinette most is, mint mindig, ha a barátnőjéről volt szó, eltekintett nevelésének ettől a fontos mozzanatától.

Alya vigyorogva körbenézett, majd megszólalt:

- Nem is tudtam, hogy itt járt a tündérkeresztanyád és kitakarított! – Marinette fáradtan sóhajtott. Valóban nem ártott az a takarítás. Így legalább tudta, hogy mi hol van és könnyebben el is juthatott a dolgaihoz.

- Fáradt vagyok! – nyafogta, miközben lerogyott a kanapéjára.

- Márpedig a fiúk nemsokára itt lesznek – Marinette olyan gyorsan ugrott fel, ahogy az csak lehetséges. Azonnal elkezdett hadarni:

- De nem lehet, hogy ide jönnek! Ki adta meg Adriennek a címemet? Istenem, csak nem én voltam? Nem akarom, hogy idejöjjön! Inkább napoljuk el ezt az egészet! Igen, igen elnapoljuk, én meg szépen kiülök a kertbe, megnézem a naplementét... De akkor nem fogok vele találkozni! Márpedig én nagyon szeretnék találkozni vele! Csak nem egy baráti vacsorán... De mégis hogyan mehetnék el, ha a fejem tetején egy szénaboglya van a hajam helyett? Még a végén azt hiszi majd, hogy annyira sem szeretem, hogy normálisan nézzek ki! – Alya azt a régi, már jól bevált módszerét vetette be Marinette elhallgatásához. Vagyis a szájára tapasztotta a kezét, közben megnyugtatólag hangon beszélni kezdett hozzá.

– Ide jönnek, mert úgy beszéltük meg. De nem muszáj bejönniük. Majd megvárjuk őket a kapu előtt, oké? – a kék szemű bólintott, barátnője meg folytatta. – Adrien igenis örülni fog, hogy találkoztok! Nem láttad, hogy mennyire csillogott a szeme, amikor meglátogattuk? – Marinette elgondolkozott.

A szőke hajú valóban boldognak tűnt, miután sikeresen bejutottak a műhelyébe. Tartott egy jó hosszú előadást azokról a szerkezetekről, amiket az elmúlt tizenhárom év alatt készített.

Neki is feltűnt az a határtalan öröm, ami régi barátjának a hangulatát jellemezte. De ő azt hitte, hogy azért, mert sikert arattak a találmányai. Az ő szemében mindenképpen.

Arra is élénken emlékezett, hogy a fiú szinte rákényszerítette, hogy hazavigye a katica kinézetű kis szerkentyűt. Adrien jojónak nevezte. És azt is mondta, hogy majd készítsen hozzá magának egy maszkot és ő lesz Párizs legelső szuperhőse.

Talán említeni sem kell, hogy Marinette könnyekig meghatódott. Ekkor, nagy felindultságában találta ki azt is, hogy a sofőrje majd elviszi őket arra a vacsorára, amit megbeszéltek.

Alya időközben elengedte őt, hogy meg tudjon keresni valamit, ezért a kék szemű megpróbálta összerakni a válaszát. – Hát... Én azt hittem, hogy a találmányai miatt van... – nyögte ki. Alya elnézően rázogatta a fejét.

- Ha tényleg amiatt van, ahogy te állítod, és nem amiatt, hogy neked örül, ahogy én állítom, akkor is, ha meglát ebben a szerelésben, nem fog tudni másra figyelni – jelentette ki biztatóan. Most már egy fiókban turkált.

- De hát nézd meg a hajamat! – a szemüveges lány barátnőjére emelte a tekintetét és elnevette magát. – Nagyon vicces – fújt ki egy hajtincset a szeme elől Marinette.

- Ne aggódj, kislány, majd én rendbe hozlak! – állítását igazolandó, hogy végre sikerült megtalálnia egy fésűt és egy rózsaszín hajráfot, ami tökéletesen illett alacsony barátnője ruhájához.

Az elkövetkező percekben a barna hajú lány lelket öntött barátnőjébe, és nem is kevés magabiztosságot is sikerült ráerőltetnie.

Marinettenek, bár ezt sosem vallotta volna be, igenis szüksége volt erre. Mert félt. Félt a kudarctól és attól, hogy valaki nem fogja szeretni azt, akivé vált.

Mondani sem lenne érdemes, hogy ez a valaki Adrien volt. Miatta hiányzott neki annyira Párizs. Miatta akart lassan egy másfél évtizede visszatérni szülővárosába. Tudni akarta, hogy régi barátja nem szerzett-e magának új legjobb barátnőt. Mikor félelmét megosztotta Alyával, az csak legyintett.

- Szerinted téged olyan könnyen le lehet cserélni? Hidd el nekem, hogy évek óta próbálom, de csak nem megy – megjegyzése nemhogy felderítette volna Marinetteet, hanem még jobban lehangolta. Így aztán meg is lehet érteni, hogy miután a szemüveges lány, aki közel egy órán át vigasztalta a barátnőjét (legalábbis ő úgy érezte – megjegyzem, kevés sikerrel), csak egy megkönnyebbült sóhajjal fejezte ki érzelmeit, amikor megszólalt a csengő.

Nem úgy Marinette.

- Most mit fogunk csinálni? Alya mond meg nekem, hogy mit kellene csinálnunk! – rázta meg az ágyon heverő lányt. Az egy csöppet értetlenkedve fordult felé.

- Valószínűleg kinyitni az ajtót és beengedni a srácokat? Vagy akár indulhatnánk is. – Ezt a kijelentést követően felkelt a kényelmes párnák közül és Marinetteet maga mellett vonszolva elindult a bejárati ajtó felé. Sajnos innen még egy hosszabb utat kellett volna megtenniük a kapuig, ezért hamar beszálltak a már előre megbeszélt helyen parkoló kocsiba. A sofőr a szokásos módján csak mogorva arckifejezéssel teljesítette a kérést, miszerint szállítsa el a két lányt és a barátait egy étteremig, majd a vacsora végeztével hozza haza a hölgyeket.

A két fiú néma ámulattal csodálta a birtokot. Vagyis Adrien volt a néma, Nino pedig arról motyogott az orra alatt, hogy ez a telek ,,Zsírkirály hely lenne egy oltári nagy bulinak, öcsém!". Még nagyobb csodálkozással fogadták a hatalmas kocsit, ami feléjük tartott, a távolság miatt parányi méretűnek tűnő ház felől. Az autó hamarosan elérte a kaput és miután ők is sikeresen beszálltak, megszemlélhették volna azt belülről is.

A fiatalemberek azonban a velük utazó hölgyeket fürkészték.

Marinette megállapíthatta, hogy Nino teljesen olyan ember, akit kapásból Alyával párosítana. Erről árulkodott az is, hogy amióta csak egymással szemben ültek, beszélgettek.

Megállás nélkül.

Mintha valami vakrandin ülnének.

Ellenben ő és Adrien meg se mukkantak. A kék szemű most a fiúra emelte a tekintetét, de mikor észrevette, hogy őt nézi, a vörös egy meglehetősen élénk árnyalatát felvevő fejjel kapta el a tekintetét. Alya persze nem állta ezt meg szó nélkül.

- Mi a baj, kislány, hogy ilyen piros lett hirtelen az arcod? Csak nem lázas vagy? Nem kellett volna így elindulni! Na, hadd nézzelek csak meg! – egyik kezét barátnője homlokára, a másikat a sajátjára helyezte. Majd profi színészként sápítozva megszólalt. – Hát ez csak úgy égeti a kezem! De lehet, hogy az én vérkeringésemmel van baj. Adrien nem néznéd meg te is? – Ahogy a szőke hajú lovagiasan eleget tett a kérésnek, Marinette feje még inkább hasonlított a főtt rák színére.

Az előbb említett, hogy saját feszültségét oldja, megszólalt:

- Most jut eszembe! Hova is megyünk tulajdonképpen? – kérdésére Adrien is kissé feszengve adott választ.

- Hát van egy ismerősöm, akinek az apja Párizs legnagyobb éttermének a tulajdonosa, és mivel a lány tartozik nekem, ezért bejutatott mindenféle előzetes bejelentés nélkül. – Marinette fejében csak egyetlen szó maradt meg az egészből: egy lány.

A féltékenység olyan hirtelen tört ki belőle, hogy lehetetlenség lett volna megfékezni: – És mégis mivel törleszti még ez a lány az adósságait? – csípős megjegyzésére Nino felnevetett, nyilvánvalóvá téve, hogy Alyával egyetemben csak rájuk figyeltek.

- Hidd csak el, megpróbált másképp is ,,törleszteni" – ujjaival idézőjelet rajzolt a levegőbe. – De Adrien kerek perec elutasította.

- Csak mert nem az esetem – motyogta az immár szintén vöröslő fejű srác. Marinette megkönnyebbülten felsóhajtott. Szóval még sem kell kikaparnia a vetélytársa szemét. Mármint... egy barátságos vitában rávilágítani arra a tényre, hogy Adrien sosem lehet az övé. Vagyis ezé az ismeretlen lányé. Most, ennek a tudatában felszabadultabban csevegett erről a valakiről.

- És mond csak, hogy ismerkedtetek meg? – hangja őszinte érdeklődést sugárzott, ami hamis biztonságérzetet adott Adriennek.

- Hát az a helyzet, hogy miután te és anyám otthagytak minket apámmal, nem maradt sok barátom. Vagyis pontosabban egy sem. Aztán egyik nap, amikor egyedül kóboroltam az utcán, azon merengve, hogy vajon mikor látlak titeket legközelebb, összeakadtam egy síró kislánnyal. Nagyjából annyi idős lehetett, mint én, és amint észrevett, egyenesen hozzám rohant. Gondolom, a felnőttek közül senki sem törődött vele.

A kocsiban néma csönd honolt, csak a motor berregése halatszott. Adrian kínosan felnevetett. Egyértelműen zavarta a sok figyelem.

- Visszatérve a témához, az volt a baja, hogy nem talált haza. Miután segítettem neki eltalálni a házukig, egész jól elvoltunk. Utána többször is találkoztunk és úgy lettünk barátok. De, ahogy Nino említette – szúrós tekintettel nézett barátjára, aki, szemmel láthatólag azzal a bárral volt elfoglalva, ami előtt éppen elhajtottak. De ez az álca nem volt elég jó, világosan látszott rajta, hogy hallgatózik. Nem úgy Alya. Ő egy újságot olvasgatott, ami az ülésen hevert. És a színjáték fenntartásához néhányszor lapozott egyet. Adrien visszafordult Marinettehez, aki meglehetősen semmilyen arckifejezéssel szemlélte a világot. – Szóval, ahogy Nino mondta néhányszor megpróbált romantikus hangulatot teremteni egy-egy találkozásunk alkalmával, de...

- De Adrien vagy nem törődött vele, vagy felszólította Chloét arra, hogy ő nem akar járni vele. – A fiatal Dj kapott a közbeszólásáért két megsemmisítő pillantást Alyától és említett barátjától. Kezeit maga elé emelte, mintegy védekezésképpen. – Bocs haver, ez az igazság.

Marinette mindeközben elgondolkozva bámult ki az ablakon.

Nem is gondolta, hogy a fiúnak tényleg hiányzik.

Egyrészt nagyon örült volna neki, mert ez azt jelentette, hogy az aranyszőke tényleg, tényleg szereti. És úgy tíz éves kora óta eljátszott a gondolattal, hogy ha maradt volna, már egy pár lennének. De ez nem így történt.

Másrészt nem örült volna, ha megtudja, hogy a legfontosabb ember az életében szomorú – méghozzá miatta. Összetört volna a törékeny kis lelke.

Utólag – most – már egy kicsit könnyebben fogadta, de még így is rosszul esett neki, hogy fájdalmat kellett okoznia a barátjának – és szerelmének.

Mert azóta a nap óta, amikor sírva belefutott Adrienbe, tudta, hogy a fiú lesz az ő szőke hercege. Ez az érzés napról napra erősebb lett benne. De amikor úgy tűnt, hogy ez barátjának is kezd feltűnni, el kellett mennie. Hónapokig tartott, mire kiheverte azt, hogy Amerikába költözött.

Pontosabban szólva, Amerikába költöztették.

Még évek múlva is előfordult, hogy álomba kellett sírnia magát ahhoz, hogy valamennyit aludni tudjon. Ez persze meglátszott a teljesítményén is. Talán emiatt döntött úgy a Madame, hogy szerez neki egy barátot?

Alya valóban segített helyre tenni annak idején a lelkivilágát. Holott mindenki szerint Marinette volt az, aki megmentette Alyát a haláltól, ő tudta, hogy ez fordítva igaz.

Csak a barna hajú nem a haláltól, hanem az önmarcangolás terhétől mentette meg őt. Kiszakadt komor gondolataiból és a többiek felé fordult. Konkrétabban Adrien felé. Arcáról komolyság sugárzott.

- Szóval valahogy úgy találkoztál vele, mint velem?