Helló Mindenki!

Mint már néhány helyen említtetem, ma itt az új rész! És nem, nem tudom, hogy mikor jön a következő. Talán jövő hét vasárnapján. Ez sok mindentől függ. De most nem erről akarok beszélni.

Igazából csak annyit említenék, hogy hála és köszönet mindenkinek, aki itt van és olvas. Rettenetesen jól esnek ezek a magas számok! És köszi Szysznek is, amiért bátorított arra, hogy ne adjam fel! Nagyon jó barát vagy!

És mivel, már nem nagyon tudok mit elmondani:

Ciaó!

Fanni

A lányok hamar hazaértek. A sofőr szinte azonnal megjelent, ezért a barna hajú majdnem biztosra vette, hogy valamelyik mellékutcában várakozott. De, így legalább hamar felszívódhattak. Amikor megérkeztek, kiderült, hogy hatalmas szerencséjük van, mert a Madame nem állított nekik fogadóbizottságot. Marinette úgy gondolta, hogy Alya anyukája vette rá nevelőanyját, hogy ne hívja ki a rendőrséget. Korábban sosem mentek ki sötétedés után, csak akkor, ha valamilyen a napirendben szereplő program miatt voltak oda. De olyankor a Madame mindig velük tartott. A kék szemű úgy gondolta, hogy másnap kiengeszteli majd Madame Nathaliet. Senki sem érdemli meg a teljes tudatlanságot azzal kapcsolatban, hogy merre jár az a valaki, akit rábíztak.

Ahogy beestek a bejárati ajtón, Alya, már kezdte bánni, hogy rosszullétre hivatkozva elrángatta barátnőjét az étteremből. Marinette ugyanis, egyfolytában azt kérdezgette, hogy hozzon-e neki valamit. Vagy a másik kérdését mondogatta, amit most is feltett:

- Mid fáj? - a szemüveges tudta, hogy barátja csak segíteni akar, de egyre ingerültebbé vált a kérdésektől. Ami, azt tekintve, hogy nincs semmi baja, érthető volt.

- Bemegyek a szobámba, oké? - hangsúlyából Marinette gyanítani kezdett valamit. De végül nem szólt semmit, elvégre bízott a barna hajúban.

- Oké. Jó éjt!

Marinette is elindult a saját lakosztálya felé, hogy vegyen egy frissítő fürdőt. Miközben ázott a kádban, az aznap estén járt az agya. Többnyire azon, amit Adrien mondott neki.

Amikor a fiú észrevett valamit, elkezdett motyogni arról, hogy szeretné Marinettenek megmutatni a teraszt, ezért a lány követte. A szőke meglehetősen gyorsan haladt, így aztán hamar kiértek a hűvös levegőre. Marinette odasétált a korláthoz és csak nézte a fények városát. Még az első emeletről is varázslatosnak tűnt, ugyanis a hotel-étterem egy kisebbfajta dombra épült. El lehetett látni egészen az Eiffel-toronyig.

- Gyönyörű, nem? - Adrien, a hangja alapján pont mögötte állt. A fekete hajú megfordult és csöppet ijedten konstatálta, hogy a fiú arca alig centikre van az övétől.

- De az - válasza közben a smaragdszemű ajkait fixírozta, arra gondolva, hogy mennyire ellenezné azt, ha megcsókolná.

- De te még szebb vagy - Adrien kijelentésére felnézett azokba a csodálatos szemekbe. És, éppen úgy, ahogy régen, elveszett bennük. Elveszett bennük és közelebb akart kerülni a gazdájukhoz.

- Igazán? - suttogta, miközben közelebb hajolt a fiúhoz.

- Nem is hinnéd, mennyire - sóhajtotta a szőke és óvatosan megszüntette a köztük lévő távolságot. Mint Marinette megállapíthatta, finoman csókolt. Nem úgy, mint a legutóbbi barátja, Nathaniel, akivel csak azért járt, mert Madame Nathalie ráparancsolt. Igazából a kapcsolatuk csak azért volt, hogy mindketten népszerűbbek legyenek. A kék szemű Nathaniel rajongói körében, a fiú meg az ő, egész világra kiterjedő rajongótábora szemében. De Marinette nagy szerencséjére, amikor Párizsba jöttek, a Madame megszakította a kapcsolatukat azzal a kijelentéssel, hogy Nathaniel egy vadbaromként viselkedett a búcsúbulin. Az összes Los Angelesi újság ettől a hírtől volt hangos. És - ha a fekete hajú hihet Chloénak -, akkor már Párizsban is tudnak róla. Így, megint csak a kék szemű került reflektorfénybe, annak ellenére, hogy nem volt se bemutatója, se új kollekciója.

A pillanat varázslatos volt. Marinette ajkaik találkozását tűzijátékok fénytáncaként élte meg. Persze, ehhez az is hozzájárult, hogy a háttérben tényleg tűzijátékokat lőttek fel.

A kék szemű egy hangos sóhajjal elterült a hatalmas kádban. Miért nem azt kérdezte, hogy Adrien szereti-e őt? Lehet, hogy pont olyan, mint Nathaniel. De nem, a szőkéről tudta, hogy sosem lenne képes ,,erőszakos vadbaromként" viselkedni, ahogy a Madame mondaná. A smaragdszemű mindig egy igazi úriember... és még úgy is néz ki. Bár néhány ruháján már látszik, hogy nem vadonatúj. Ruhák. Marinettenek eszébe jutott, hogy miért is jött igazából Párizsba. Fürgén kiszállt hát a kádból, majd néhány perc múlva egy helyes kis selyem pizsamában leült az íróasztalához. Elővett minden kelléket; a füzetét, színes ceruzákat, szenet... Egyszóval: mindent. De ennél nem jutott tovább. Csak ült az üres papírlap felett és nézett ki a fejéből. Végül meggyőzte magát, hogy másnap majd újult erővel folytathatja a tervezést. Persze ő se hitt nagyon ebben. Pontosan tudta, hogy végig egy bizonyos valakin fog járni az esze. Befeküdt az ágyába és hamarosan álomba szenderült. Álmában újra élte életének legszebb, szerelmével való pillanatait.

Reggel arra ébredt, hogy napfény özönli el a szobáját és valaki kinyitotta az ablakokat is. Hatalmas ásítás kíséretében nézett a kis szekrényén álló órára. Aztán hatalmasat ugrott ijedtében.

- Háromnegyed tíz? - hangja hisztérikus volt. Kapkodva készülődni kezdett. Szerencsére már hozzá volt szokva a gyors elkészüléshez, így most is kemény tíz perc alatt felvette a szokásos külsejét. Bár a Madame kérésére szinte mindennap mást viselt. Ma azonban a kedvenc összeállításába öltözött; fehér póló, néhány helyen cseresznyevirágokkal dekorálva, fekete nadrág és egy szintén fekete boleró. A haját kétoldalt kis copf szerűségbe fogta. Belenézett a tükörbe.

- Tökéletes lesz - suttogta magának, majd lerobogott a lépcsőn azt remélve, hogy a Madame még az étkezőben van. Egy ember tényleg volt ott, de az nem a Madame volt, hanem Alya anyukája.

- Jó reggelt! - köszönt Marinette. Tudta, hogy Mrs. Cesaire nem szidja le, amíg tovább aludt.

- Az már egy ideje elmúlt - mosolygott rá az asszony. - Nem segítesz egy picit? Utána készítek neked szendvicset - a kék szemű válasz helyett felkapta az egyik edényhalmot és megindult vele a konyha felé. Az edényeket a mosogatóba helyezte, majd visszament egy újabb körért. Ez így ment addig, amíg nem sikerült az összes tányért, tálat, poharat, evőeszközt, csészét és bögrét átpakolnia.

- Hol van mindenki? - kérdezte Marinette, miközben már elégedetten nyammogott a szendvicsén.

- Tessék? - Mrs. Cesaire majdnem elnevette magát, annyira vicces volt a világ által istenített lányt nézni, ahogy tömi a lepénylesőjét. A fekete hajú nagy nehezen lenyelte a falatot.

- Azt kérdeztem, hogy hova tűntek a többiek? - az asszony előbb meleg vízbe helyezett néhány tányért, majd Marinette mellé lépett és leült a pult melletti bárszékek egyikére.

- Madame Nathalie ma reggel konferencián van és a gorilla elkísérte - a lány elmosolyodott a régi emlékre. Mikor Alya anyukája és a testőr-sofőrje találkoztak, alig szóltak egymáshoz. Utólag megkérdezte Marinetteet, hogy nem gorilla-e véletlenül az előbb említett férfi. - Alya pedig találkozik egy Nino nevű fiatalemberrel - a kék szemű izgatottan sikkantott egyet. Az asszony azonnal lecsapott az információra. - Szóval tudod, hogy kicsoda?

- Adrien legjobb barátja. Tegnap velük vacsoráztunk - merengett a lány. - Bár végül csak egy pohár vizet sikerült meginnom - nevette el magát.

- Hogyhogy? Várj! Csak nem? - Alya anyukája meglehetősen kíváncsinak számított. Ha az ember nem felelt neki pontosan, akkor akár órákig tartó gürcölés árán is megtudta azt, amit meg akart tudni. ,,Pont, mint Alya" - gondolta a lány.

- Ugyan! - legyintett. - Alya nem érezte magát túl jól, ezért jöttünk el. Meg csak egy kis csók volt a teraszon...

- És? - Mrs. Cesaire előrehajolt a székében.

- Ennyi. Azóta nem hallottam Adrienről - jelentette ki Marinette. Az asszony csalódottan visszahanyatlott.

- Annyi szerencséje van a srácnak, hogy nem úgy viselkedik, mint az a pimasz Nathaniel - motyogta, majd félhangosan folytatta. - És a lányommal mi a helyzet?

- Hát, Nino pont olyan típus, akivel az ember elképzeli Alyát. Laza, ért a zenéhez és tökéletesen tud azonosulni az én drága barátnőmmel, ha arról van szó, hogy kihallgasson valakit - vigyorodott el.

- Akkor itt fogunk maradni Párizsban és számíthatok egy dupla esküvőre? - tette fel utolsó kérdését Alya anyukája.

- Lehet - válaszolt Marinette. Elindult az ajtó felé, majd visszaszólt. - Kimegyek a kertbe, oké?

- Oké - Mrs. Cesaire beletemetkezett a sok-sok edény elmosásába.

A zafírszemű felment a felszereléséért, majd a hátsóajtón át a kertbe. A kedvenc helye felé közeledett, vagyis a kis patak és a tisztás felé. Amikor odaért letelepedett az egyik bokor mellé. Felkészült a rajzolásra, pont úgy, mint tegnap este. De most se ment neki. Körbenézett. Figyelni kezdte a madarakat. Hirtelen támadt egy ötlete. Nekilátott hát, lefirkantani a vázlatot. De minduntalan kiradírozta. Egyszerűen nem az ő stílusa volt. Elfeküdt a fűben és behunyta a szemeit. Percekig csak feküdt és eggyé vált a természettel.

A varázslatos pillanatnak az vetett véget, hogy viszketni kezdett a karja. Attól félve, hogy valami rusnya bogár, ami akár meg is csípheti, Marinette gyorsan kinyitotta a szemét és felült. A karján egy kis katica mászott. A fekete hajúból kiszakadt egy megkönnyebbült kacaj. Hogy egy ilyen aprócska szépségtől ijedt meg? A katica a keze felé tartott.

- Hát, szervusz, kis barátom - köszönt Marinette, bár tudta, hogy felesleges, a kis lény úgysem tud válaszolni. - Menj vissza a többiek közé, jó? Sajnos nekem most dolgoznom kell - egy hatalmas sóhajtás kíséretében a bokor egyik ágára tette az apró bogarat.

- Kivel beszélgetsz? - a hang ismerősen csengett. Marinette felnézett és egyenesen Adrien arcába bámult. A fiúnak enyhén karikás volt a szeme, mintha nem sokat aludt volna az éjszaka. ,,De még így is mesésen néz ki" - gondolta.

- Csak egy kis katicával - miközben kimondta a választ, rájött, hogy milyen gyerekesen hangzik, amit mond. - Vagyis tudom, hogy butaság egy bogárral beszélgetni, hiszen úgysem tud válaszolni - hadarta. Lélegzetvisszafojtva várta a szőke reakcióját.

- Én a találmányaimmal szoktam beszélgetni - jelentette ki Adrien. Hangja teljesen normális volt, mintha csak valami teadélutánról lenne szó.

- A találmányaidhoz? - rökönyödött meg Marinette.

- Igen. Imádkozom, hogy ne menjenek tönkre és robbantsák fel Párizst - a kék szemű elnevette magát. Aztán ránézett a fiúra, aki teljesen komoly arccal nézett rá vissza.

- Most komolyan? - erre a smaragdszemű is nevetni kezdett.

- Bevetted! - Marinette belebokszolt a vállába.

- Gonosz vagy - duzzogott.

- Te meg még mindig erős - nyögte Adrien. A zafírszemű ördögi vigyorral fordult felé.

- Vannak dolgok, amik sosem változnak - szavainak két jelentése is volt. A szőke is tudta ezt és bólintott. A fekete hajú viszont egy komoly problémával küzdött; nem tudta, hogy melyik jelentésre gondol a barátja. Végül, feltett egy kérdést. Bár nem azt, amit igazán szeretett volna. - Na és... Hogyhogy itt vagy? - a smaragdszemű megköszörülte a torkát. Teljesen belemerült beszélgetőtársa bámulásába.

- Igazából azért jöttem, mert... tudom, hogy szükséged van egy extra adag ihletre és... szóval úgy gondoltam, hogy tudok egy remek helyet - bár motyogott, Marinette így is tökéletesen értette. Ami, ha azt vesszük, hogy csüngött a fiú ajkán, nem számít túl sokat.

- Neked van ihletszerző helyed? És szeretnéd, hogy elmenjünk oda? Ez... ez... Fantasztikus! - hadart lelkesen. Majd eszébe jutott valami és lassabban folytatta: - Nino és Alya is jön, ugye?

- Nem hiszem, hogy jól éreznék magukat - jegyezte meg Adrien. Aztán hozzátett még valamit: - Mellesleg, ha jól tudom, épp együtt buliznak valamerre...

- Ilyenkor? - rökönyödött meg a zafírszemű. Kérdésének feltevése után viszont elgondolkozott. Nagyon szeretett volna a szőke hajú közelében lenni. És ez a program még más hasznot is hozhat: megtalálhatja az ihletet.

- Akkor eljössz? - a fiú lélegzetvisszafojtva várta Marinette válaszát. Persze ez egyáltalán nem tűnt fel az előbb említett lánynak. Azzal volt elfoglalva, hogy az újra a karján szaladgáló katicát visszahelyezze a bokorra. Miután ez sikerült neki, barátja felé fordult.

- Nagyon szívesen mennék! - vigyorgott rá.