Helló Mindenki!

Az utolsó résszel jelentkezem, annak ellenére, hogy lesz még egy rövid kis epilógus-szerűség. Köszönöm, hogy elolvastátok ezt a könyvet, még akkor is, ha korántsem a legjobb.

Köszönöm, hogy annyiszor voltunk a toplista élén, köszönöm, hogy itt voltatok és még akkor is tovább mentetek, ha eltértem kicsit a tárgytól (például: 1920-as évek=Nino Dj). Bár utóbbiról állítom, hogy Nino fejletteb a koránál :)

Ciaó!

Fanni 

A lány némán lépkedett a társaság felé, melynek minden egyes tagja őt bámulta. Mindegyikük szemében más érzelmeket fedezett fel. Alyáéban aggódás, Mrs. Cesairéban féltést, Adrienében a kettő keverékét fedezte fel. És mindhármukéban benne volt a szeretetnek nevezett dolog, amit az élet csodájaként tartott számon. Tudta, hogy ők csak segíteni akarnak neki. És bízott is bennük. Tekintetét a két másik alakra emelte. Nathanielt figyelmen kívül hagyva a Madame jeges szemeibe nézett. Mint máskor, azok most sem tükröztek érzelmeket.

- Azt akarod, hogy hozzámenjek? - bökött fejével a vörös hajú felé. Madame Nathalie tárgyilagos hangon megszólalt:

- Lassan húsz éves leszel, Marinette. Hozzá kell menned egy olyan férfihoz, aki el tud tartani - próbált logikusan érvelni.

- Vagy? - kérdezett rá a lány.

- Nincsen vagy - hangzott a rideg felelet.

- Akkor most már lesz - suttogta Marinette, majd felrohant a szobájába. Ott sírva rogyott az ágyára és persze - ahogy az ilyenkor illik -, bezárkózott. Perceken keresztül csak itatta az egereket. De aztán valaki kopogott és Adrien szólt hozzá:

- Bejöhetek?

Csak egy egyszerű szó volt, mégis képes volt arra, hogy megnyugtassa a kék szeműt annyira, hogy ajtót nyisson.

- Gy-gyere - szipogta, majd újfent bezárta a szőke után az ajtót. Leült az ágyra és hagyta, hogy barátja átkarolja. Könnyei megint elkezdtek ömleni, de most némán, hangtalanul sírt. Azért, mert minden hitét elvesztette nevelőjében. Adrien megnyugtató szavakat mormolt a fülébe, majd néhány perc elteltével, mikor Marinettenek már csak a válla remegett egy picit, megkérdezte:

- Most mit szeretnél csinálni?

- Eltűnni innen és soha többet nem találkozni a Madamemal - válaszolta a fekete hajú, majd felpattant, hogy összepakoljon.

- És hova akarsz menni? - folytatta Adrien a kérdezősködést.

- Hozzád - hangzott a tömör felelet. A smaragdszemű felsóhajtott.

- Segítek pakolni - lépett mellé a szőke hajú. Marinette ha egy percre is, de elmosolyodott. ,,Jó, hogy van valaki, akiben ilyenkor is bízhatok" - gondolta, miközben barátja kezébe nyomott egy ruhakupacot.

- Ezeket tedd be a fekete virágokkal díszített bőröndbe - utasította. - És hajtsd is őket össze! - figyelmeztette a fiút.

- Úgy ismersz, mint aki nem teszi meg? - kérdezett vissza Adrien tettetett sértődöttséggel, miközben átvette a kupacot.

- Úgy - bólintott Marinette halálos komolysággal. - Már láttam a táskádat, ne feledd! - bökött mutatóujjával a fiú mellkasára.

- Lebuktam - ismerte be nevetve a smaragdszemű.

- És ezért meg is kapod a büntetésed - vigyorgott rá Marinette. Egy hasonló mosolyt kapott válaszul. Viszont a lány, ezután minden figyelmét a holmijai felé fordította. Mindent bepakolt, amire szüksége volt. Végül egy bőröndnyi ruhával és egy nagyobbfajta táskával hagyta el a házat. Vagyis, hogy pontosan fogalmazzak: Marinette cipelt egy kis táskát, Adrien pedig a másik kettőt. Lefelé menet elkerülték a házban tartózkodókat, de az óratoronyhoz már a fekete hajú sofőr-gorillájával mentek.

- Itt is vagyunk - jelentette ki a szőke hajú, majd nekiállt bepakolni barátnője csomagjait a földszintre. - Baj lenne, ha felmennék a műhelybe? - kérdezte a fiú.

- Nem - rázta meg a fejét Marinette. - Én csak itt leszek és pakolgatok - mosolygott rá barátjára. A smaragdszemű bólintott és elindult felfelé. Ahogy kilépett az ajtón, a fekete hajú nekiállt neki is összepakolni. Most már biztos volt benne, hogy nem várhat tovább és előre kell hoznia a meglepetést. És persze telefonált is egyet, egy órával dél vagyis tizenkettő óra után. A beszélgetés így zajlott:

- Szeretném előre hozatni a tárgy igénybe vételét - jelentette be a telefonba Marinette. Az utcán állt egy telefonfülkében. Így biztonságosabban tárgyalhatott. 

- Hány órára készítsük össze Önnek, Miss Marinette? - hangzott a kérdés a kagylóból. A kék szemű elmosolyodott. Imádta az olyan embereket, akik olyan önfeláldozóan viselkedtek, mint beszélgetőpartnere.

- Délután négykor már szeretnék indulni, már, ha megoldható - kérte a lány.

- Ez csak természetes - hallatszott a felelet. - Akkor délután négykor találkozunk!

- Köszönöm! Viszhall! - búcsúzott Marinette. Kilépett a telefonfülkéből. És szembe találta magát Adriennel.

- Kivel beszélgettél? - érdeklődött a fiú.

- Valakivel, aki segít nekem megszervezni számodra egy kisebb meglepetést - titokzatoskodott a zafír íriszű.

- Meglepetés? És mikor kapom meg? - kérdezősködött tovább a szőke hajú. De Marinette megrázta a fejét.

- Majd megtudod! - mondta, majd sebes léptekkel elindult az utcán. Adrien nem habozott sokáig, utánaeredt.

- Meglátogatjuk a világ legjobb pékségét - szólt Marinette, ezzel megelőzve a kérdést.

- De reggel voltunk ott. Most miért megyünk oda? - értetlenkedett. A lány legyintett.

- Már elmondtam, hogy majd megtudod.

Ezután hallgatásba burkolóztak. Nem kínos, hanem baráti, illetve szerelmes csöndbe. Mindketten gondolkoztak. Marinette azon, hogy vajon mit fog szólni Tom és Sabine, ha megtudja látogatásuk okát. Biztos volt benne, hogy rengeteg elemózsiát rájuk sóznak majd és rengeteg ölelésben és jó tanácsban is lesz részük. És mindezek mellé talán egy kis büszkeség is kerül. A fekete hajú felvillanyozódott a gondolattól és sokkal ruganyosabb léptekkel haladt.

Adrien, vagyis a mi drága szőkeségünk eközben borús gondolatok csapdájába esett. Olyan dolgok jártak a fejében, minthogy Marinette el akar vele költözni valami messzi helyre esetleg elhagyja vagy valami hasonló szörnyűséget művel vele... Bár ahogy jobban belegondolt, az első lehetőség nem is lett volna olyan rossz. Hisz, ha elköltöznek, új helyeket ismerhetnek meg és utazhatnak. És a smaragdszeműnek minden vágya az volt, hogy utazzon, ugyanis eddig egyetlenegy alkalommal sem ment Párizs határain túlra és csak mások elbeszéléseiből, illetve az újságokból ismerte az olyan helyeket, ahol Marinette járt: Los Angelest, Kairót, Athént és hasonló csodálatos helyeket. Bár a lány Franciaországból is csak Párizsban járt, de az, hogy beutazta a világ többi részét, sok csodás élménnyel tette gazdagabbá az életét. És Adrien ezt irigyelte barátnőjétől. Nagyon kicsit, de irigyelte. A lelkiismerete ennek nem örült, mert állandóan piszkálta a fiút, hogy miért kell ennek így lennie. És Adrien ezt már nagyon unta. Ezért is örült szerfelett, amikor megérkeztek a kis üzlethez.

Ott Marinette elköszönt a házaspártól. És Adrien is, bár kicsit értetlenkedve. Főleg, amikor barátnője megkérte, hogy kezdjen összeszedni néhány péksütit, amit szeret. De a smaragdszemű bízott benne és nem kérdezett semmit, bármennyire is kíváncsi volt. Egy óvatlan pillanatban, amikor pedig nem figyelt oda, a lány beavatta Sabint és Tomot a terveibe. A reakciójuk meg szinte ugyanaz volt: sírtak és örültek. Kérték, hogy írjanak majd nekik és Marinette ezt örömmel meg is ígérte.

Ezután ismét az óratorony felé vették útjukat, ahol Marinette megkérte Adrient, hogy szedjen össze olyan dolgokat, amiket elvinne egy utazásra. A fiúnak már kezdett leesni a dolog, de mint mindenki tudja, Adrient sem feltétlenül az eszéért szeretjük. Viszont amikor pakolt, eltett egy kis dobozkát - egy dobozkát, aminek a tartalma egyelőre még a mesélő (alias én) számára is rejtély volt.

Egy kevéssel délután négy óra előtt taxit hívtak és csomagjaikkal együtt elindultak a külváros felé. Beszélgetni nem nagyon beszéltek, csak néztek kifelé az ablakon. Illetve Marinette leveleket körmölt. Adrien belelesett a szövegbe és végre megtudta a meglepetés egyik részét. Mégpedig azt, hogy elmennek. Ketten. Együtt. Messze minden ismerőstől. És ekkor fogalmazódott meg benne az ötlet, hogy azt a dobozkát még sem hajítja majd el, hanem a tartalmával együtt megajándékozza zafírszemű barátnőjét.

Szőke hercegünk ugye már tudott a meglepetés egy részéről. A kisebbről. És ezzel Marinette is tisztában volt. Épp ezért, amikor megékeztek a Helyre, hatalmas mosollyal az arcán nézett rá a fiúra, aki leesett állal nézett körbe.

- Egy... Egy hőlégballonnal megyünk el? - kérdezte hebegve-habogva. A lányt meleg érzelmek öntötték el, ahogy ránézett a szerencsétlenkedő smaragdszeműre.

- Igen. Vettem egyet, neked - jelentette be büszkén. Majd az egyik hátuk mögött lévő, felszállára kész, macskamanccsal díszített darabra mutatott. - Ez az. Chat Noir-nak hívják a kicsikét - mosolyodott el. Adrien közelebb lépett hozzá és végigsimított a kosáron.

- Ebben, hogy mennek el a cuccaink? - tett fel egy logikus kérdést. Marinette vállat vont.

- Megkértem a taxisofőrt, hogy vezessen el Colmarba... - Nem tudta befejezni a mondatot, mert Adrien felkapta és megpörgette a levegőben az aprócska termetű lányt. Amaz nevetve úszott a levegőben.

- Látom, megérkeztek, Miss Marinette - lépett melléjük egy férfi mosolyogva. Öregnek látszott és alacsony volt - bár így is kicsit hajlott háttal járt. Jellegzetesen kínai arca volt és bölcsen csillogó szemei. Megnyugtató hangja biztosította arról az embert, hogy jó helyen van.

- Igen és szeretnénk birtokba is venni a járművet - mosolygott rá a lány.

- Ez esetben nincs más dolguk, mint felszállni. És a különleges megrendelését is beleépítettük - kacsintott Marinettere a férfi.

- Még egyszer nagyon köszönöm, Monsieur Fu - pukedlizett a lány.

- Semmiség - mosolygott rá Fu. - Én örülök, hogy segíthettem egy ilyen szép páron, mint maguk. Messziről süt, hogy mennyire összetartoznak. Mint a Jing és a Jang - tekintete a távolba révedt egy percre, majd elköszönt: - Én már mennék is. Örültem, hogy megismerhettem magukat. És sok boldogságot! - most Adrienre kacsintott. A fiú úgy érzete, mintha a férfi a veséjébe látna. És megkönnyebbült, amikor Marinette értetlenkedve fordult felé. Mert ebből tudta, hogy barátnője még nem tudja. Egy csókkal elhallgattatta a lányt, majd rávette, hogy elkezdjen beszélni a hőlégballon működéséről. Hamarosan felszálltak és elrepültek Colmar felé.

Néhány órával később...

Madame Nathalie úgy döntött, hogy vár. Biztos volt benne, hogy nevelt lánya okosan fog viselkedni és visszajön. Szóval magában már elkezdte tervezni az esküvőt. És egy percig sem törődött Mrs. Cesaire és Alya becsmérlő szavaival, amik az épp eszét sértegették. Nem, ő annál okosabb volt! És türelmesebb is. Bezárkózott a dolgozószobájába és csak akkor jött ki, amikor meghallotta Alya sivítását.

- Mi történt? Betörtek hozzánk? Jöttem, amilyen gyorsan csak tudtam - hadarta el, amint belépett a konyhába. Ám ott csak egy örömtől és sokktól lefagyott Alyát és egy levelet olvasgató anyját találta.

- Ezt Marinette küldte - jegyezte meg a levelet lobogtatva Mrs. Cesaire. A Madame - nem törődve az illemmel - szinte kitépte a kezéből. A kacskaringós betűk valóban a nevelt lányáé voltak. Íme az Alyának szánt sorai:

Kedves Alya!

Sok éve vagyunk barátnők és rengeteg mindent megbeszéltünk már. Te és édesanyád volt az, aki mindig, minden helyzetben támogatott. Épp ezért kérlek most is tedd ezt!

Elmegyek. Vagyis, amikor te olvasod már úton vagyok egy francia kisváros felé. De ne aggódj, néhány hét múlva visszatérek. Addig is tartsd a frontot helyettem is, mivel ezennel ünnepélyesen kinevezlek téged, mint ügynökömet. És első teendődként távolíttasd el a Madameot. Megítélésem szerint már túl idős ehhez a munkához.

Második teendőd pedig az lesz, hogy eljuttasd ezeket a (mellékelt) terveket a gyártóknak. Szeretném, ha mihamarabb megkezdődne a gyártásuk.

Ölel barátnőd,

Marinette

Ui.: Persze nyugdíjat is adj neki. De egymillió fölé ne menjen ez az összeg. Azért még szeretnék egy kis költőpénzzel rendelkezni.

A Madame elképedve olvasta a sorokat. Alya időközben magához tért és csúfondárosan megszólalt.

- Mikor kezdjem meg a nyugdíja átutalását?

- Ezt nem hiszem el - jelentette ki a nő. - Csak álmodom - nyugtatgatta magát. - Igen, ez csak egy álom. És mindjárt fel fogok ébredni...

- Már ébren van - torkollta le Mrs. Cesaire. - Mellesleg itt van a levele, amiben Marinette kirúgja - nyújtott át egy másik, bontott borítékot. Madame Nathalie felháborodott volna, ha nem érdekli annyira a levél tartalma. Elvégre más magánlevelei között turkálni nem szép dolog!

Ez a levél tényleg egy hivatalos menesztés volt, azzal a különbséggel, hogy Marinette bíztató szavakat illesztett bele és a végére odaírt valamit, amitől a Madame kis híján elájult:

Ui.: Ha valaha is találkozunk még ebben az életben, már Mrs. Agreste lesz a nevem. Úgy, ahogy egykor Önnek. Csak én meg is tartom életem végéig és nem dobom el a hírnévért. Az ég áldja, Madame - már, ha megérdemli.

Asta la vista!

Marinette

A Madame végül valóban elájult, de ennél nagyobb baja nem lett. Ugyanott szállt meg, ahol a házból szintén kirúgott Nathaniel és megpróbált a fiún keresztül újra felkapaszkodni, vissza régi helyére. Ez nem sikerült neki, mert néhány hónappal később Nathanielt letartóztatták és életfogytiglanra ítélték szexuális zaklatásért és gyilkosságért. A Madame végül szintén a dutyiban végezte: adócsalás miatt őt is hosszú évekre bezárták.

Alyának jó élete volt. Marinette odaajándékozta neki a házat és miután összeházasodott Ninóval, együtt odaköltöztek. Édesanyja pedig remekül felvigyázta a gyermekeiket és közben vezette a háztartást.

Chloe Bourgeois pedig végül leszállt Adrienről és férjhez ment egy másik valakihez, de azóta is tartja a kapcsolatot Marinetteel és az előbb említett, egykori szerelmével. Barátok lettek és minden szombat délután együtt teáznak, ha a házaspár kivételesen hazatér Párizsba.

Tom és Sabine tovább vezették a pékséget és büszkén mesélték el az embereknek Marinette és Adrien történetét. Ha egyszer Párizsban jársz, te is térj be oda. A kiváló minőségű croissant mellett egy mesével örvendeztetnek meg, majd eligazítanak az óratorony felé, amit egy gyors séta után el is érhetsz. Ha szerencséd van, megláthatod előtte a kis fekete macskát, aki egy katicabogarat kerget. Innen megtudhatod, hogy ez a mese - ha egyáltalán mese-e - igaz vagy sem?