Helló Mindenki!

Huh, de rég volt már itt rész! Nagyon el voltam foglalva a másik sztorimmal (megjegyzem, hogy már befejeztem! Ki a király, ha nem én?), de most visszatérek Párizsba, valamikor az 1920-as évek környékére. Vagyis itt egy újabb fejezet!

Amint itt látszik, Nathaniel nem a kedvenc szereplőm. Finoman szólva utálom. És ez itt nagyon meg is látszik, szóval ezért előre bocsi (bár itt még egész elfogadható a jelleme... Na majd a következőben!).

A kövi rész néhány napon belül érkezik, addig is várom a visszajelzéseket: hányan hagytatok itt?

Ciaó!

Fanni

- Marinette? - kérdezett vissza a barna hajú. Nino, belátva, hogy már nem tarthatja tovább távol a lányt, elállt az útból, így a szemüveges be tudott menni a konyhába, ahol szembe találta magát Marinettel és Adriennel, akiknek hófehér volt mindenük. - Liszt? - nézett megértően barátnőjére.

- Igen. De csak azért lettünk lisztesek, mert Adrien komolytalankodott - a fekete hajú szeme vidáman csillogott. Alya figyelmét az sem kerülte el, hogy a smaragdszemű átkarolja a lányt.

- Nem is miattam - ellenkezett a zöld szemű. - Te voltál az, aki először megdobott, mert állítólag összekevertem a fahéjat és a kaprot - Marinette égnek emelte tekintetét.

- Oké. Akkor hagyjuk, hogy miért vagytok lisztesek - tanácsolta Nino. - És inkább azt mondjátok el, hogy mi most a helyzet? - bár nem mondta ki, mindenki érezte a hangsúlyából, hogy arra gondol, hogy sikerült-e összejönniük. Adrien lehajolt és szájon csókolta Marinetteet. Nem volt hosszú csók, de csak úgy sugárzott belőle a szeretet. Amikor abbahagyták, a kék szemű úgy vigyorgott, mint a tejbe tök. A szőke hajú pedig, kettejük helyett is válaszolt:

- Ez elég bizonyíték neked? - az ő arcán is egy levakarhatatlannak tetsző mosoly díszelgett.

- Szöszi! Beszélünk! Most! - parancsolt rá Alya Adrienre. A fiú egy bocsánatkérő arckifejezéssel hagyta ott szerelmét és legjobb barátját. Tudta, hogy mi fog következni, de azt is, hogy a barna hajú csak azért csinálja ezt, mert a legjobbat akarja Marinettenek. Már csak meg kell győznie, hogy neki is ez a célja.

Alya nem vezette sokáig, megállt az étkezőben és sokat sejtetően felé fordult. Már beszédre nyitotta a száját, amikor Adrien megelőzte:

- Tudom, hogy most mit akarsz mondani - jelentette ki maga elé tartott kézzel. - De meg kell hallgatnod - a lány beleegyezése jeléül bólintott. - Remek - sóhajtott a szőke hajú. - Azt is tudom, hogy te csak jót akarsz Marinettenek. De nem egyedül. Én is szeretném, ha boldog lenne. Mond csak, láttad már szomorúnak? De úgy igazán? Biztos láttad, hiszen te vagy a legjobb barátnője. Az a látvány! Szörnyű.

- Ha csak ezt akartad elmondani, akkor már nyugodtan el is tűnhetsz. Nincs szükségem felesleges locsogásra - vágott a szavába a lány. Karba tette a kezeit és dacosan meredt a zöld szeműre.

- Hát persze, hogy nem! Azt akartam elmondani, hogy hogyan ismerkedtünk meg - magyarázott Adrien. Alya tett néhány lépést az ajtó felé. - Marinette még biztos nem mesélte neked - dobta be az adu ászt, hogy maradásra bírja a kíváncsi lányt. Ez sikerült is neki. Alya ledobta magát az egyik puffra, és a mellette lévőre mutatott, jelezve, hogy a fiú leülhet.

- Hallgatlak - szólalt meg a szemüveges, amikor beszélgetőpartnere is kényelmesen elhelyezkedett.

- Szóval azt már tudod, hogy Chloéval is hasonlóan találkoztam, mint Marinetteel - kezdett bele a szőke. Alya egy bólintással jelezte állítása igazát. - De nem pont ugyanúgy. Az egész azzal kezdődött, hogy az utcákat jártam, különféle kincsek után kutatva...

Vissza az időben, egészen Marinette és Adrien találkozásáig...

A nap lassan eltűnt a horizont mögött, Párizs, pedig ismét fényárban úszott. A nagycsaládos emberek behúzódtak házaikba, szerelmespárok sétálgattak egymás kezét fogva. Az egyetlen elütő jelenség egy kisfiú volt. Haja még a sok rárakodó kosztol is aranyszínűnek tetszett. Zöld szemei szinte világítottak a félhomályban. Ez a kisfiú egyik néptelen utcából a másikba ment át, miközben figyelmesen körbe-körbe nézegetett. A többi ember szavaival élve: ,,lomokat keresett". Ám ez nem volt igaz. A kis szőke valójában kincseket gyűjtött. Ilyen kincs volt például az a nyakék, amit alig egy-két napja talált az egyik sikátorban. Igaz az is, hogy a lánc egy cseppet rozsdás volt, de a kisfiú úgy ítélte, hogy meg tudja javítani. Eddig az összes kincset sikerült megjavítania. És ez nem változhat meg, amíg a világ a világ.

A zöld szemű befordult egy fényárban úszó utcára. Általában nem ment a túlzottan kivilágított területekre, mert ott nincsenek kincsek, de most valami belső hang azt mondta neki, hogy muszáj arra mennie. A kisfiú végül is hallgatott a hangra, azzal felvidítva magát, hogy hazafelé útba ejtheti az édességboltot is. Erre azonban nem került sor.

A szőke hajú léptek zaját hallotta meg. Mivel egyedül volt az utcában, azt hihette volna, hogy csak egy felnőtt tart hazafelé. De felismerte a bizonytalan gyermeki lépések jellegzetes zörejét. Igaza is lett, egy kislány tűnt fel, pont felé haladva. A kislánynak fekete haja volt, ami már-már kéknek látszott a fény miatt. A kisfiú nem látta a szemét, mert a lány lehajtott fejjel menetelt.

- Mi a baj? - szólította meg a szőke hajú, kortársnőjét, amikor az pont előtte állt. A kislány felemelte a fejét és a kisfiú most vette csak észre, hogy zafírkék szemei könnyekben úsznak.

- Én nem akarok árvaházba menni - válaszolta sírva a fekete hajú a tenyerébe. A fiú megfogta a vállát.

- De nem is kell - szólalt meg halkan. A kislány még jobban rázendített.

- De igen, kell! Apukám nincs és anya... anya... elment - elcsuklott a hangja. A zöld szemű átölelte és simogatni kezdte a hátát, miközben a fülébe suttogott:

- Akkor majd én vigyázok rád, oké? - a kislány abbahagyta a sírást, bár még mindig szipogott. Bólintott. A kisfiú tett egy lépést hátra, kibontakozva az ölelésből, de még mindig a lány vállain tartotta a kezeit. - Nem hagyom, hogy árvaházba menj. Lakhatsz nálam.

- Köszönöm - lehelte a zafírszemű.

- Már csak egy dologra vagyok kíváncsi - folytatta a szőke hajú. - Hogy hívnak? Én Adrien vagyok - kezet nyújtott a lánynak. Ő pedig egy kis nevetéssel a hangjában válaszolt:

- Marinette. A nevem Marinette - arcán még mindig csillogott néhány könnycsepp, de felszegte a fejét és egy kedves mosollyal nézett a fiúra.

- Akkor, Marinette - vigyorgott vissza az. - Irány haza.

Visszatérés Alya és Adrien beszélgetésének végéhez...

- Szóval ezután együtt mentünk haza - fejezte be Adrien.

- A szüleid nem akadtak ki? - faggatózott a barna hajú. Ezzel védekezett az ellen, hogy bevallja, nem is lehetne jobb barátja Marinettenek. Nem, ő ahhoz túl makacs volt.

- Anyám úgy két éves koromban meghalt rákban, apám meg örült még egy segítő kéznek. És imádta Marinette nevetését. Mindig azt mondta, hogy olyan, mintha angyalok kacagnának rajtunk, átlagembereken - a szőke hajú szemei a távolba meredtek és szinte látta maga előtt apja arcát, a műhelyet, ahol Marinetteel együtt dolgoztak. Alya megköszörülte a torkát, kizökkentve Adrient a nosztalgiájából.

- Na, szóval - kezdte a barna hajú. - Azt hiszem, hogy te egy olyan srác vagy, aki...

- Aki? - vágott közbe a smaragdszemű a kérdésével. Alya dühösen villogó szemekkel nézett rá - utálta, ha valaki félbeszakította -, de amikor látta, hogy milyen kajánul vigyorog a fiú, csak megforgatta a szemeit, majd folytatta:

- Aki járhat Marinetteel - fejezte be megkezdett mondatát. A konyhából hangos horkantás hallatszott, majd megjelent Marinette feje, mögötte Ninóéval.

- Kedves, hogy vigyázol rám, de hadd döntsem el én, hogy kivel akarok járni - lépett be a szobába a kék szemű és leheveredett az Adrien mellett lévő puffra.

- Emlékeztesselek Nathanielre? - vonta fel Alya a szemöldökét. Marinette félre nézett.

- A Madame csak jót akart - motyogta az orra alatt.

- Jót akart! - a szemüveges már készült a nagy kiakadására, de Adrien közbevágott:

- Ki az a Nathaniel? - hangja fenyegetően csengett, mégis érezhető volt benne a féltékenység jellegzetes megnyilvánulását is. A kék szemű nyugtatólag barátja karjára helyezte a kezét.

- Nathaniel egy senki a múltamból. És én a jelennek szeretnék élni - a lány tudta, hogy ezzel lecsendesítette a fiút, ugyanis az apja mondta mindig ugyanezt: ,,Élj a mának!"

- Nem megyünk el valahová? - Nino, hallván, hogy a vihar elvonult, bátorkodott megszólalni.

- Azt hiszem, én tudom, hogy mi is a tökéletes hely ma estére - Alya jelentőségteljesen nézett Marinettere. Ő igenlően bólogatott.

- Remek ötlet - fejezte ki a fekete hajú a véleményét. A két srác csak úgy kapkodta közöttük a fejét.

- Most meg miről beszélnek? - vonta össze Adrien a szemöldökét.

- Én eddig se értettem semmit - válaszolt barátja.

- Nemsokára jövünk - jelentette ki Marinette, majd Alyával egyetemben felviharzott az emeletre. Néhány a smaragdszemű számára évszázadoknak tűnő perc után, a lányok már másik ruhában pompázva tértek vissza. - Indulhatunk - a fekete hajú látva, hogy szerelme nagyban bambul, meglóbálta a kezét a másik előtt. Adrien gyorsan megrázta a fejét és félrenézett. Arca a vörös egyik szebb árnyalatában pompázott.

- Jól nézel ki - nyögte a srác. A lány arca is felvette egy érett paradicsom színét. A hátuk mögött Nino és Alya pukkadoztak a visszafogott nevetéstől.

Végül még néhány percnyi ehhez hasonló jelenet után, a fiatalok elérték a kaput, ahol is a két lány lecövekelt.

- Mennyi legyen a maximum idő? - kérdezte a zafírszemű.

- Este nyolc, vagy kilenc - latolgatta a barna hajú. Barátnője megrázta a fejét. - Akkor mit szólsz a tízhez? - vetette fel a szemüveges.

- Az oké - bólintott Marinette. - Akkor majd találkozunk! - köszönt el az Alya-Nino párostól, majd Adrienbe karolva elindult az utcán. A szőke kérdően meredt a lányra.

- Ez meg mi volt? - a kék szemű kuncogott.

- Tényleg nem érted? - a fiú megrázta a fejét. A fekete hajúnak még inkább nevethetnékje támadt. Viszont hamar legyőzte ezt az ingert és folytatta. - Alyával kiskorunk óta együtt megyünk mindenhova - Adrien bólintott. Ezt már tudta. - És, ha valamilyen oknál fogva mégis elválnánk, mindig előre megbeszéljük, hogy mikor és hol találkozunk legközelebb - a smaragdszemű hümmögve bólogatott.

- Szóval a tíz óra az időpont... - kezdte.

-... és a ház a helyszín - fejezte be a lány.

- De az még jó néhány órával odébb van - csodálkozott Adrien. Marinette mindentudó mosollyal nézett rá.

- Pontosan - jelentette ki.

- De addig mégis mit fogunk csinálni? - értetlenkedett tovább a szőke hajú. A kék szemű mosolya átalakult egy kaján vigyorrá.

- Van néhány ötletem - ezzel magához húzta a fiút egy újabb csókra.

Néhány órával később boldog mosollyal az arcukon léptek be a ház bejárati ajtaján. Miután becsukódott mögöttük az ajtó, félhomályba kerültek. De nem mentek tovább, ott maradtak az előtérben. Kettesben. Legalábbis ők azt hitték.

- Ez volt életem legjobb napja! - jelentette ki Marinette. Aztán kuncogva helyesbített. - Na, jó, a második legszebb.

- Miért, mi volt az, ami miatt ez csak a második? - ölelte át Adrien. Smaragdzöld szemei vidoran csillogtak.

- Hát, nem is tudom... - tetette a gondolkodást a fekete hajú, majd mélyen belenézett a fiú szemeibe. - Az a nap, amikor megismertelek - a vallomást követően a fiatalok újra csókolózni készültek, de a villany hirtelen felkapcsolódott és egy átlagmagasságú, viszont annál ijesztőbb személlyel találták szemben magukat. És ez a valaki tajtékzott a dühtől.