Hátat fordított és eltűnt a folyosón, ahová én már nem követhettem, a lány távolodó alakjának elsuttogott "szeretlek" szónak csak én és a rám nehezedő magányom voltam a tanúja. Ami történt köztünk tudom, hogy igazi volt, hiszen ő is ezt kérte tőlem, hogy higgyek ebben, azt viszont nem tudtam se felfogni se elfogadni, hogy miért hozott döntést egyedül kettőnk ügyében? Tudom, hogy kilépni egy kapcsolatból nem egyszerű, de mégis... nem választhatott volna engem Matteo helyett?! Úgy érzem nem hibáztam azzal, hogy közeledtem felé, a kemény valóság azonban rám cáfolt.
A négy óra amit a repülőn töltöttem, akár az örökkévalóságnak tűnt. A testem ugyan itt ül az Air-Britain menetrend szerinti járatán, de fejben, valahol máshol jártam. Egy ideális világban, ahol nincsenek versenyek, csak egy átlagos srác vagyok aki gépészmérnöknek tanul a londoni egyetemen. Egy világban, ahol enyém a világ legszebb ügyvéd-tanonc barátnője és boldogok vagyunk, mert ugyan a kapcsolatunk országokon ível át mégsem gyengül meg alatta. Ám ez mind csak a fejemben létezett. Mindig is utáltam landolni, mert arra emlékeztetett, hogy minden útnak vége van egyszer. Négy óra után végre hazaértem, a mindig felhős, esős Angliába. A Heathrow persze tömve volt, mint mindig, ez a legforgalmasabb repterek egyike, a családomat viszont ezer közül is megismerem. Bármikor, amikor hazalátogatom az egész család kijön elém, Flo, Oli, anya és apa, mindannyian. A szomorúságom ellenére, amit Lora után éreztem, most elfogott a boldogság, pokolian hiányoztak mindannyian.

-Lando, kisfiam. Alszol te eleget? - anyu aggódóan az arcomra rakta a kezét, folyton ezt csinálja. Túl aggódja a dolgokat, de végül is ez egy anyuka igazi feladata, nem?

- Cisca, ő egy versenyző! Nincs ideje olyan jelentéktelen dolgokra, mint az alvás. - viccelődött apa, ám amint anyu szúrós tekintetével találkozott elhallgatott. Még a nagy Adam Norris is tudja mikor kell csöndbe maradni. Oliverrel ököl pacsiztunk, ez volt a mi köszönésünk öt éves korom óta. Flo pedig szokásához híven a nyakamba ugrott, az évek során azonban kissé nehezebb lett, egyre kevésbé tudtam már megtartani egy kézzel a nyakamba csimpaszkodó húgom.

-Otthon, édes otthon. - ledobtam a cuccaimat az előszobába és egyből a konyha felé vettem az irányt, ahonnan fenséges illatok áradtak. Anyu paradicsomos-parmezános tésztát csinált, az egyik kedvencem. Már a kezemben volt egy villa, hogy gyorsan lopni tudjak egy keveset a gőzölgő kupac tészta tetejéről, amikor egy kéz kapta el a villámat.

-Azt hitted mi?! - nézett rám anyu azzal a tipikus " nem ma jöttem le a felvédőről" nézésével. - Neked ott az ebéded. - mutatott a pult túlvégén lévő halom salátára és sült pulykára.

-Anya, ne már. Csak egy falatot! - néztem rá kérlelő szemekkel, de anyu hajthatatlan volt. Ha ő egyszer a fejébe vett valamit annak úgy kellett lennie. A hazalátogatásom alatt is tartanom kellett a diétámat és ezt anyu nagyon jól tudta, sajnos...
Flo kapott az alkalmon és készített egy ütős képet ahol épp a salátám átkozom el, anyuék pedig rajtam nevetnek. A kép fel is került az instagramomra, ahol nagy sikert is aratott, mivel több ezer rajongó akart nem megmentő tejet küldeni.

Az ebéd és a nap többi része is nagyon jól telt. Flonak be sem állt a szája egész délután, a legújabb lovairól és a közelgő versenyekről áradozott. Az edzője minden alkalommal megdicséri, minden edzésen jobb és jobb teljesítményt nyújt így szerinte az európai junior bajnokságon akár még agyőzelem is esélyes.

-Ez nagyszerű Flo, büszke vagyok rád! -öleltem magamhoz a kishúgomat, aki talán már nem is volt olyan kicsi. Súlyban legalább is biztosan nem.

Oliver vállalkozása is szépen teljesít, a bizonyíték erre a szuper drága Ferrari a kertben. Ferrari...ahelyett, hogy McLarent venne, áruló. Oliverrel mindig volt egy kis rivalizálás köztünk, ő volt az idősebb és emiatt azt hitte neki minden jobban megy majd és joga is van ahhoz, hogy mindenben első legyen. Az autóversenyzés terén azonban máshogy alakultak a dolgok. A tehetségem miatt apu több figyelmet fordított rám, mint Olira, aki ezt akkor a nagyon a szívére vette. Sokáig nagyon rossz viszonyban voltunk, de az utóbbi években ez megváltozott és igazi támogató bátyó-öcsi viszony alakult ki köztünk.
A közös ebéd után egy már szinte szokássá vált poker partyt tartottunk, ez volt a Norris család hivatalos családi programja minden hazatéré után.

-Meddig maradsz Lando? - kérdezte anyu miközben emelte a tétet.

-Nagyjából másfél hétig. Két hetes szünetet kaptunk, de a második hét elejére már behívtak munka ügyben. Tudjátok fotózás, forgatások, szimulátorozás, csak a szokásos. - húztam fel a vállam.

- Komolyan kell venned ezeket a feladatokat is, jövőre már pódiumon akarlak látni fiam! - apa hajthatatlan volt, ha a karrieremről volt szó. Mindig azt mondogatta, hogy akkor a legbüszkébb rám, ha a dobogón lát pezsgőt locsolni. Abban igaza volt, hogy ennél jobb érzés aligha van a világon, olyankor teljes extázisba kerül az ember, egy nyert futam mindent felülír. Vagyis...nem mindent...
Viszont az F1 már teljesen más, mint az F2 volt tavaly, itt nehezebb eljutni az áhított dobogóig. Keményen kell dolgoznom továbbra is, hogy aput büszkévé tegyem, hiszen ő miatta lehet ott, ahol vagyok most.

-Rajta vagyok apa. - a kört én nyertem. Zseniálisan pókerezem még mindig. örömmel töltött el, hogy nem estem ki a formámból. A következő osztásig a telefonom bámultam. Írtam egy üzenetet Lorának, amit végül nem mertem elküldeni neki. Távol kellene magam tartanom tőle, én mégis képtelen vagyok rá.

A póker party vacsoráig tartott, akkor anyu kizavart mindannyiunkat a konyhába enni, utána pedig úgy döntöttünk, hogy mára bőven elég volt egymás társaságából. Apunak hála megengedhettük magunknak azt a luxust, hogy a szobáinkhoz saját fürdő tartozzon. Flo pipere cuccai biztosan kikergettek volna a világból. Minden testrészére mást használ, nekem meg van egy tusfürdőm és egy samponom, mennyivel egyszerűbb fiúnak lenni.

Az ágyamban feküdtem, az instagram feed-et nézegettem mikor szembe jött velem egy kép. Az ő képe...Pascal mellett ült a földön átölelve a kutyust, aki szinte mosolyogva lihegett a kamerának, a helyszín a madridi reptér, ezek szerint épségben hazaértek. Minél tovább néztem aképet, a szívem annál hevesebben kezdett verni, a szemeim pedig könnyekkel teltek meg. Itt a sötét szobában senki nem látja, ha sírok, ilyenkor kiengedhetek minden feszültséget.
Talán nem voltam elég jó neki? Talán mégis hiba volt köztünk minden? Bizonytalan voltam minden kérdésben. Nem szerettem volna semmi egyebet belegondolni abba, mint amit ő mondott, akkor és ott, Bakuban. De mégis, a tettei, ahogy velem viselkedett mikor csak ketten voltunk, ellent mond a döntésének.

- Nando, hazaértél? Meddig maradsz? - az értesítés váratlanul érkezett a képernyőm közepére. Stacy volt az, az egyetlen barátom abból az időből, amikor még suliba jártam. Stacy Chester, jelenleg fürdőruha modell, ha jól tudom. Mindketten elfoglaltak voltunk így az alatt a 2 hónap alatt míg nem voltam itthon csak üzenetek formájában tudtuk tartani a kapcsolatot.

-Cheesy, hello. Ma érkeztem, nagyjából egy hétig. Mi van veled? - hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem jött kapóra Stacy üzenete. Hála neki ismét el tudtam engedni a Lorával kapcsolatos gondolataimat. Ha ő tovább lépett kettőnkön, én miért nem tudok?!

Stacy becenevét még kölyök korunkban kapta tőlem, mikor egyik órán a fizika tanárunk véletlenül Cheester-ként szólította fel, akkor jött az ihlet, hogy Cheesy-nek fogom becézni, a kis sajtkuakcot. Tőle pedig a Nando nevet kaptam, mert szerinte a Lando rímel a Nandora és kisgyerekként éltem-haltam a Nando's-os kajáért. Hát ezek voltunk mi, barátok mióta egymás mellé ültettek a suliban, a két sztár palánta, aki mindig egyszerre hiányoztak. Ő a modellkedés miatt én a versenyek miatt. A közös életút összehozott minket annyira, hogy végül barátok lettünk. Még az online érettségit is együtt csináltuk. Ő Milánóból, én Monacóból.
Mindenki aki látott minket együtt azt gondolta egy pár vagyunk, de se Cheesy, se én nem tudtunk úgy gondolni egymásra, mint ...fúj, hogy én és ő járjunk?! Soha! Tulajdonképpen csak egymás legjobb barátai voltunk és ennyi. Persze ott van nekem George és Alex és Charles és Carlos, de ők egyben a kollégáim is, Stacy viszont munka mentes övezetté nyilvánította a barátságunkat.
Neki még el sem mondtam a Lorenával történteket.

--------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Két napja vagyok itthon, jól esik a fülemnek, hogy végre spanyol szavakat hallok. Mikor megérkeztem egy darab szarnak éreztem magam, a szó minden értelmében. A család kijött elénk amint landolunk Madridban, még Pascalt is magukkal hozták. Hiányzott a kis szőrmókom és persze a szüleim is. Maya és Carlos ezúttal nem jöttek velünk haza, a saját lakásukban töltik a két hetes szünetet, habár még Maya a terhesség elején jár, látszik rajta, hogy megviseli a sok utazás és a kettő helyetti létezés, ez a két hét most a pihenésről fog szólni, mind neki, mind a babának és Carlosnak. Matti viszont itt volt velem és én is vele. Legalább is testben.

-Mi baj Lorám? - húzott közel magához Matti az ágyban. Az arcomra volt írva, hogy nem vagyok önmagam, a hülye is észrevette volna. És az ok, amiért nem éreztem sajátomnak a testem? Lando Norris, a fiú, aki elcsavarta a fejem és akinek kénytelen voltam összetörni a szívét. Gondolatban még mindig mellette fekszem Bakuban, a valóságban azonban nagyon is itthon vagyok és minden amire gondolni se akartam, hogy megtörtént, az megtörtént.

-Mi? Tessék? - fordítottam az arcom abba az irányba ahonnan egy másodperccel ezelőtt Matti hangját hallottam.

-Azt kérdeztem baj van-e?! Szokatlanul csöndes vagy. - rámutatott a lényegre, nem volt kedvem beszélgetni senkivel. Matteo közelében sem akartam lenni, de nem utasíthattam vissza a közeledését, a lelkifurdalásom kényszerített erre a vezeklésre és úgy éreztem vezekelnem is kell. A hibáimért amiket Landoval követtem el és amikről egy szót sem szóltam a mellettem fekvő Matteonak.

-Nem semmi, csak elbambultam. - a fejem a meztelen mellkasára hajtottam, ő pedig átölelt. Puha, de nem olyan puha, mint Landoé. Az illata sem olyan, mint Landonak, az ölelése is más, sokkal határozottabb, tudatosabb. Matti tudja, hogy a testem a birtokában van mióta csak összejöttünk és ezt ki is szokta használni. Általában nem is bánom... vagyis eddig nem bántam.

-Miatta van igaz? - hangja támadó hangsúlyra váltott, karja szorosabban ölelt magához. Tudom, hogy félt engem, attól, hogy Lando miatt veszít el és ezért gyűlölte a fiút.

-Nem, dehogy is. Ennek semmi köze Landohoz, tényleg csak elbambultam. Matti, átrepültem a fél világon, elfáradtam. Nem lehetek fáradt? - oké, talán én is egy kicsit túlreagáltam, de tényleg fáradt voltam. Amit ebben a percben akartam az csak az alvás volt.

-Húsz perce még elég aktívnak tűntél. - keze a gerincemen haladt lefelé, majd felfelé. Régen ez a fajta érintés lázba hozott volna, de most legszívesebben a pokolra kívántam volna mindent ami hozzám ér. Még csak túl se tudtam magam tenni az egész Lando dolgon, már a tökéletes barátnő szerepét kellett játszanom. Az átállás korán se ment olyan hamar, mint ahogy hittem, hogy menni fog. Mielőtt jobban összeveszhettünk volna Matti telefonja megszólalt, szerda reggel 10 óra van, ki telefonál ilyenkor?! Ja igen... a normális emberek mindegyike.

Lemásztam a fiúról, hogy felvehesse a telefonját. Míg beszélt én összeszedtem a pizsamámat a padlóról, beraktam a szekrényembe majd felöltöztem. A redőnyt is felhúztam, a hajam is megfésültem, de Matti még mindig a telefonján lógott. Elég fontos hívásnak tűnik.

-Rendben, köszönöm. - végre letette, már azon gondolkodtam, hogy nélküle megyek reggelizni.

-Ki volt az? -ültem le mellé az ágy szélére.

-A főnököm. Tudod a gyakornoki állás miatt, kaptam egy ajánlatot. - letörölhetetlen mosoly terült szét az arcán. A még mindig az ágyamban lustálkodó fiú majd kiugrott a bőréből.

-Milyen ajánlatot?

-Május végétől egy egy hónapos szerződést egy francia építész cégnél. Az alatt az egy hét alatt Marseilleben laknék, vagyis laknánk, mert...

-Laknánk? - szakítottam félbe a fiú örömét, ami láthatóan nem esett jól neki.

-Igen. Laknánk, mert szeretném, ha velem jönnél arra az egy hónapra. - megfogta a kezem és magához húzott. Egy apró csókot lehelt az arcomra. - Franciaországban új életet kezdhetnénk, egy kicsit. Kipróbálni, hogy milyen ha együtt élünk.

-Matti, én mit fogok kezdeni Marseillesben? Egy, nem beszélek franciául. Kettő, Mayának kell segítenem. Tudod esküvő, amire téged is meghívtak! - határozottan meglepődtem ezen a kérésen. Nem hagyhatom itt Mayát a szervezés felénél, ráadásul terhesen, ráadásul ez azt jelentené, hogy nem lehetek ott Monacóban, Lando kedvenc pályáján. A barcelonai futam lesz az utolsó amin látom majd a fiút, egészen a silverstone-ig. Már, ha egyáltalán eljutok Angliába.

-Hozzá akarsz vissza menni ugye? - megint kezdődik.

-Nem Matti! - de Matti. - Nem erről van szó, csak tettem egy ígéretet a nővéremnek és szeretném betartani. Az egyetemi álmom adtam fel azért, hogy a lehető legjobb támasza legyek a nővéremnek, aki élete nagy napjára készül!

Oké a reggel nem indult valami fényesen. Kicsit kiborultam Matteo kérésén, kicsit nagyon kiborultam... mégis hogy fogom én ezt elmondani Mayának?! Ha elmegyek Mattivel garantáltan nem látom Landot és ha ebből a szemszögből nézzük, akkor ez nagyon is helyes lépés lenne azok után amit tettem vele. Többé a szemébe se tudnék nézni, hogy is nézhetnék?! Inkább utáljon, minthogy még egyszer lássam azt az arcot, amit akkor Bakuban láttam.
Matti biztosított afelől, hogy nekem semmin nem kell aggódnom, ő majd lerendezi a szüleimmel és Mayával az egészet, én csak koncentráljak arra, hogy milyen jó lesz a közös "próba életünk".

Végül úgy lett minden, ahogy Ő akarta, addig erősködött anyuéknál míg belementek az utazásba. Bezzeg mikor én kértem őket, hogy hadd maradjak itthon az egyetem miatt, akkor nem voltak ilyen engedékenyek. Már csak Mayát és Carlost kellett meglátogatnunk, hogy közöljük velük a hirtelen programváltozást. A pénteki napot céloztuk meg Mattivel, szóltam a nővéremnek, hogy érkezünk, ő pedig örömmel fogadott minket.
A családi háztól nagyjából negyven perc autóútra laktak Toledóban a kertvárosi részen, pontosabban itt laktak, amikor Spanyolországban voltak, mert Carlos, lévén, hogy szuper-gazdag F1-es pilóta, Monacóban is volt egy tengerparti apartmanja. A mázlista! Maya és Carlos mosolyogva nyitottak ajtót nekünk, amint megérkeztünk. Persze nem üres kézzel, anyu küldött egy kis sütit a kedvenc unokájának.

-Kértek valamit inni, enni? - szokatlan volt Carlost csak spanyolul beszélni hallani.

-Nem köszi, én megvagyok. - néztem rá mosolyogva majd leültem a kanapéra Maya mellé. Matti kért egy pohár narancslevet, még ott helyben a konyhában megitta aztán csatlakozott hozzánk a nappaliba. Carlos a nővérem mellett ült átkarolva őt, Matti pedig mellettem a keze a térdemen pihent.

-Szóval, mi újság? Hogy vagytok? - néztem le a nővérem még éppen, hogy csak gömbölyödő pocakjára. Gondoltam nem egyből belevágunk a közepébe a kellemetlen dolgoknak.- Úgy nézel ki, mint aki felszedett pár kilót. - nevettem el magam miután alaposabban szemügyre vettem őt.

-Mert tényleg felszedett pár kilót. - helyeselt Carlos nevetve.

-Hé, te kinek az oldalán állsz jelenleg? - Maya szinte villámokat szórt a szemével, a reakcióján azonban csak még jobban nevetni kezdtünk. - Jó, igaz. Tényleg felcsúszott egy-két plusz. - ismerte be végül a fejét ingatva Maya.

-Maya, Carlos. Szeretnénk beszélni veletek valamiről. - és de, ezek szerint egyből belevágunk a közepébe. Matti megfogta a kezem, ezzel jelezve a pár felé, hogy ketten állunk a döntés mögött.

-Ugye nem terhes vagy? - dőlt előre kissé idegesen Maya.

-Jesszusom, dehogy is! - tettem a homlokomra a kezem. - Csak arról lenne szó...

-Hogy egy hónapra Franciaországba mennék gyakornoki munkára és szeretném, ha Lorena is velem jönne. Tudom mennyire fontos az esküvőtök, de szerintem már elég jól álltok és távkapcsolatba maradva is segíthet majd Lora neked. Őszinte leszek, nem szeretném, ha több köze lenne ahhoz a Norris gyerekhez. - A "Norris" szó hallatán Carlos kissé megfeszült, ám mielőtt Matti észrevehette volna a reakcióját Maya összekulcsolta a kezét, hogy lenyugtassa. Jó taktika. Carlosnak Lando mintha a kisöccse lett volna, nagyon fontos szerepet játszott az életében a fiú, még akkor is tudta, hogy a pályán kollégák és riválisok. Ez azonban nem tántorította el attól Carlost, hogy a lehető legtöbb módon segítse fiatal csapattársát a célra elérésében. Pont, mint egy nagy testvér, vigyázott és gondoskodott róla, de közben hagyta, hogy egyedül bontogassa a szárnyait.
A pár szótlanul ülve dolgozta fel a hallottakat. Elsőre szerintem el se akarták hinni, legalább is az arcuk erről árulkodott.

-Lorena, és te biztosan ezt akarod? - Maya féltő tekintete a szívemig hatolt.

-Igen, abszolút. - hazudtam, ám ő átlátott rajtam. Túlságosan jól ismert ahhoz, hogy ilyesmivel, mint egy kamu mosoly átverhessem.

-Akkor ez azt jelentené, hogy Angliáig nem is találkozunk? - Carlos a dolgoknak a gyakorlati oldalát nézte, ahogy általában mindig. bár szerintem emögött a kérdés mögött inkább a Landoért való aggódás állt. A fiút biztosan megviseli majd, hogy egyedül lesz és Carlos lesz az egyetlen, aki ezen át tudja segíteni.

-Igen. - bólintottam.

-Azért jöttünk, hogy az áldásotokat kérjük! - egészítette ki gyorsan Matti az előző válaszom.

Miután Matteo elárult minden részletet a közeljövőbeli munkájáról a pár ugyan nehezen, de a beleegyezését adta abba, hogy Franciaországban töltsek egy hónapot. Maya és Carlos szeméből sugárzott az aggódás, nyilvánvaló volt, hogy nem helyeselték az ötletet, de Mattit senki nem tudta lebeszélni semmiről, ha már egyszer a fejébe vett valamit. Így hát kissé keserű szájízzel, de elfogadták a döntésem és megbeszéltük, hogy a videó kapcsolat közöttünk mindennapos lesz és ugyanúgy mindenben Maya segítségére leszek, amiben csak tudok.
Ám azt, hogy mit fogok kezdeni magammal, míg Franciaországban leszünk és Matti dolgozik még magam sem tudom...