-Stacy én ... azt se tudom mit mondjak. - és tényleg semmit nem tudtam kinyögni. Teljesen abszurd az egész. Mi az, hogy ő szerelmes legyen belém? Láttam a szemében a csalódottságot, valószínűleg nem azt a választ kapta amire számított volna.

-Semmi baj. Fordított helyzetben engem is sokkolna. - de van baj, nagyon is van baj. Még csak most léptem túl Lorán, vagyis a fenéket léptem túl. Most határoztam el magam újra, hogy nem nyomom el az érzéseimet, erre tessék. Valami újabb váratlan történik. - Csak...felejtsd el. Inkább pihenj. - takart be ismét nyakig a lány. A leves és a lázcsilapító amit a dokitól kaptam elkezdte kifejteni hatását, egy picivel jobban voltam. Elég jól ahhoz, hogy ezt az egészet tisztázni akarjam.

-Nem. Ezt muszáj megbeszélnünk. - éppen fel akart volna állni mellőlem mikor elkaptam a csuklóját. - Mégis mióta érzed ezt? - bármennyire is próbálkoztam nem tudtam felfogni ami körülöttem most zajlik, egy komplex képre van szükségem, akkor talán meg fogom érteni.

-Kicsi korunk óta Lando. - lassan infarktus közeli állapotba leszek. A közérzetem javul, a lázam lejjebb megy folyamatosan, a hangulat közöttünk Stacyvel ezzel arányosan egyre feszültebb lesz. - Te voltál az egyetlen aki meg tudta érteni és át tudta érezni azt a fajta életvitelt amit élek, mert te is hasonló cipőben jártál. Ezért lettünk barátok, de ahogy nőttem kezdtem többet érezni irántad. Nem tudom megmondani miért vagy hogyan. Egyszerűen csak így érzem. Folyton láttam rólad a képeket, jóképű vagy, sikeres, törődsz másokkal. Minden lány ilyen pasiról álmodozna hidd el nekem. Ahogy haladtál előre a karrieredben én is úgy haladtam feljebb és feljebb, mert nem akartam lemaradni tőled, lépést akartam tartani a nagy Lando Norrissal, hogy ne essek ki a baráti körödből.

-Soha nem estél volna ki, én észre se vettem, hogy így megváltoztak irántam az érzéseid. Nagyon sajnálom. Tényleg, hihetetlenül, de kérlek értsd meg, hogy mást szeretek. - tudom, hogy ez most olyan Stacynek, mintha kést forgatnának a szívében, és aki forgatja az én vagyok. Én ugyan ezt éreztem akkor, amikor Lorena egyedül hagyott. Az emberek jönnek-mennek az életedben, de az érzések nem változnak ilyen könnyen, legalább is nem nálam. Én túl ragaszkodó vagyok. - Kérlek, ne haragudj rám. - magamhoz húztam egy ölelésre. Nem bírtam tovább nézni, ahogy a könnyeivel küszködik. A világ legrosszabb barátjának éreztem magam amiért ezt teszem vele, de nem rejthettem el az igazságot se előle, se magam elől.
Stacy válla megállás nélkül rázkódott az ölelésemben, a pulcsi amit viseltem már átázott a könnyeitől. A szívem szakadt meg, újra. A legrosszabb az egészben mégis csak a tehetetlenség volt. - Cheesy figyelj, fogsz találni majd egy igazán helyes, szerető pasit. Biztos vagyok benne, hiszen modell vagy. Ki ne akarna egy modellel járni? Nagyon sajnálom, hogy én nem adhatom meg ezt neked. - finoman eltoltam magamtól, az álla alá nyúlva felemeltem a fejét, hogy rám nézzen. A szemei pirosak voltak a sok sírástól, a sminkje teljesen leázott. Hirtelen felállt mellőlem és az ajtóhoz rohant.
-Várj, most hova rohansz? - nyúltam volna ismét a keze után, de lassú voltam.

-Kell egy kis idő. Köszönök mindent Lando. - egy újabb lány fordított hátat nekem és tűnt el az életemből. Velem valaki nagyon ki akar szúrni odafent, talán ezt szánták nekem. Az örök szingli létet. A tényen azonban semmi sem változtatott, egy utolsó senkinek éreztem magam, amiért visszautasítottam Stacyt, de meg kellett tennem. Tartozom az igazsággal mindkettőnknek.

Lando te barom!

- Ha úgy érzem tele van a fejem gondolatokkal csak, zenét hallgatok. - hallottam a fejemben Lora hangját aznapról. A telefonom után nyúltam, az éjjeli szekrényről elvettem a fülhallgatóm, rácsatlakoztattam a telefonomra, azt a számot játszottam le amit akkor. Az utolsó esténken. Ez volt az egyetlen romantikus száma telefonomon, még a húgom mutatta évekkel ezelőtt. Megfogott a szövege, ezért töltöttem le. Emlékszem hogyan táncoltunk összebújva a halvány lámpafényben. Lehunytam a szeme és hagytam, hogy a gondolatok elhagyják a tőlük fájó fejem. A lázam vissza szökött estére, pulcsiban, nyakig takarózva, fülhallgatóval a fülemben nyomott el az álom.

--------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

A lasagne most került be a sütőbe, most jöhet a mosogatás. A napjaim nagy részét a főzés és a kis lakásunk rendben tartása tette ki. Hétfő van, Matti ma kivételesen nem dolgozott így az egész napot együtt töltöttük. Mintha még mindig hétvége lenne. Egész nap ágyban döglés és tv nézés. Csak az ebéd megfőzéséhez és most a vacsora elkészítésé ez másztam ki az ágyból. Matti még mindig ott feküdt a telefonján nyomkodott valamit.

- Nemsokára kész a vacsora. - néztem be a szobába miközben a kezem törölgettem egy rongyba. Matti ugyan abban a pózban feküdt ahogy hagytam a telefonjával a kezében. Rám se hederített hiába szóltam neki. Hozzávágtam a kissé nedves rongyom. - Föld hívja Matteot. - nevettem fel.

-Bocsi, mit is mondtál? - végre lerakta azt a nyamvadt telefont és rám nézett. Teljesen más világban járt, még azt sem hallotta, hogy mit mondtam. Mostanában sokszor tűnik el így, az elején furcsálltam is, mostanra viszont teljesen megszoktam. A sok munka mellékhatásának tulajdonítottam be, így nem is foglalkoztam vele túl sokat.

-Kész a vacsora, már ha éhes vagy. - odasétáltam hozzá, hogy visszakérjem a rongyot, amit az előbb hozzá vágtam. Mikor a kezembe nyomta a kezünk összeért egy picit, nem éreztem azt a borzingást amit korábban, mint a kapcsolatunk elején. Vagy amit Landonál éreztem...egy egyszerű érintés volt semmi több. Matti aprót bólintva felállt az ágyról, megigazította magán a pólóját és a konyhába sétáltunk. Az asztalt már korábban megterítettem így neki nem kellett semmi mást csinálnia csak leülni és enni.

Mióta itt vagyok Franciaországban hobbimmá vált a főzés. Ki merek próbálni bonyolultabb recepteket és igyekszem változatos ételeket készíteni, hogy Mattinek ne legyen kifogása a monoton fogások miatt. Próbáltam minél jobban a kedvére tenni, mert tudtam, hogy mennyire keményen dolgozik minden nap amíg én nem csinálok semmi mást csak főzőcskézek és takarítok. Azt, hogy lejárok a tengerpartra nem mondtam el neki a mai napig, az az én kis saját programom volt, csak én a homokos part és a kellemesen hűs tengervíz. A francia is egyre jobban megy, habár beszélni még nem tanultam, de legalább már sokat megértek a körülöttem lévő beszélgetésekből és a zöldségek neveit is felismerem a boltokban. Kicsit sokáig tartott beilleszkedni ide, mostanra azonban egészen otthonosan mozgom a környéken és már nem találom olyan szörnyűnek se, persze ettől még ízig-vérig spanyol maradok és Madrid lesz az otthonom. Egyre többet gondoltam a családomra, akik már nagyon hiányoztak, Maya gömbölyödő pocakját is csak FaceTime-on keresztül láthatom. Velük együtt hiányzott a száguldó cirkusz is, hogy ott álljak apálya másik oldalán és csendben szurkoljak a barátaimnak, a csapatnak és Landonak. A futamok utáni bulik, az Xbox csaták és Lando közelsége... néha azt kívántam bár visszamehetnék. Pedig emlékszem mennyire gyűlöltem az elején azt a sok hangos autót, a felfordulást, a nagyképűnek hitt pilótákat, a kamerák közelségét és a sok angol beszédet magam körül.

Egymással szemben ültünk, egy szót se szóltunk egymáshoz míg ettünk. A csönd ami közénk telepedett több volt, mint frusztráló, de inkább nem tettem szóvá. Nem tudhattam mitől ilyen feszült, jobb nem firtatni. Az evés utáni mosogatás szintén én rám várt. Korábban utáltam a házimunkát, most azonban ez jelentette a programot az unalmas hétköznapokban. Húsz éves létemre úgy éreztem magam, mintha egy legalább kétszer ennyi idős, több gyermekes családanya lennék, akinek a házi munka jelenti az "én-időt". Az utolsó tányért öblítettem el mikor Matti kezét éreztem meg a derekamon miközben a nyakamat csókolgatta.

-Visszamászunk az ágyba? - suttogta a nyakamba.

-Holnap már dolgoznod kell. - az igazság az, hogy mióta itt vagyunk Matti állandóan ágyba akar bújni, nekem viszont egy csepp kedvem sincs az egészhez. Régen éreztem közöttünk a tüzet és a vonzalmat, ezért bármikor szívesen igent mondtam volna. A dolgok azonban megváltoztak, nem azért voltam Mattivel, mert hozzá kötöttek az érzelmek, hanem mert úgy éreztem az a helyes döntés, ha vele vagyok. Érzelmek nélkül viszont csak egy üres testnek éreztem magam amit a rendelkezésére bocsátok amikor csak akarja.

- Sosem akarod már! Megint Lando után vágyakozol? - ez az állandó Lando téma, már nagyon untam. Egy szó sem esett a fiúra mióta eljöttünk Barcelonából, sőt még ki is töröltem őt mindenhonnan, ahogy Matti kérte. - Azt hiszed nem látom mire megy ki a játék?!

-Tessék? - elzártam a csapot, megfordultam és csípőre tett kézzel szúrós szemmel néztem rá. - Mindenben próbálok a kedvedre tenni, egész héten, a nap huszonnégy órájában, de neked ez sem elég. Bocsáss meg, hogy nincs kedvem folyton alád feküdni és úgy tenni, mint aki élvezi, holott semmi kedve ott lenni! - lehet ezt máshogy kellett volna elmondanom neki, de piszok dühös voltam, nem bírtam türtőztetni a nyelvem.

-Látom előbújt az igazi éned Lorena, szóval csak úgy tetted eddig is, mint aki élvezi?! Tudod kibaszottul unalmas veled az élet! - hangja egyre fenyegetőbb volt. Kezével a fejem melletti szekrényre csapott, ha tudtam volna, hátráltam volna. Megrémített az erőszakossága. A spanyol temperamentumából adódóan mindig is könnyen dühbe gurult, ez a mostani viszont messze a legdurvább hangulatingadozása volt.

-Nekem mondod?! - suttogtam, remélve, hogy nem hallja meg. Nem volt szerencsém.

-Ha nem lennél ekkora hisztis prűd picsa már rég összeházasodhattunk volna, de te játszod az eszed folyamatosan! Szerettelek, érted?! Nagyon sokáig... Neked adtam mindenem, de te őt választottad. Mi van neki, ami nekem nincs? Versenyautója? - másik keze erősen szorította a csuklóm, éreztem, ahogy zsibbadni kezd a kezem. A fejem mellett támaszkodó keze pedig ismét a bútorban landolt, ami meg is repedt kissé.

-Matteo, kérlek engedj el! - megpróbáltam kihúzni a kezem az övé közül, a kettőnk ereje azonban ne, volt összemérhető. Annyira tombolt benne a düh, hogy észre sem vette mekkora fájdalmat okoz.

- Válaszolj Lorena! - szemében izzott a harag, alig állt tőlem pár centire mégis ordított. Biztos a szomszédok is hallották. Őt azonban cseppet sem érdekelte, csak az volt fontos neki, hogy megkapja azt a rohadt válaszát.

-Szíve... - nyögtem ki halkan, könnyes szemekkel.

-Hogy te mekkora egy barom vagy Matteo. - minden bizonnyal ez inkább saját magának szólt, mint nekem.- Véget kellett volna vetnem ennek, amint összefeküdtél vele.

-De én soha...

-Ne hazudj! De tudod mit?! Most már akkor nem rejtegetem, megcsaltalak! Azt hitted a munka miatt érek haza olyan későn? Hát tévedtél babám, nagyot tévedtél. Folyamatosan Monicával voltam mióta itt vagyunk és kibaszott jó érzés, mert tudom, hogy neked fáj, még ha eddig nem is tudtál róla és élvezem! És tudod miért? Mert végre azt kapod amit valójában érdemelsz! - nem akartam elhinni amit mondd, nem is érdekel már amit hallok, éreztem, hogy valami nincsen rendben, de erre még álmomban sem gondoltam volna. Tudom, hogy én kezdtem az egészet, én viszont csak egy csókot adtam Landonak. Matti viszont más lánnyal feküdt le, úgy, hogy közben engem is folyamatosan ágyba akart vinni. Mi volt ez valami teszt?! El akartam futni tőle, minél messzebbre, az egyre vörösödő keze a csuklóm körül azonban gátolt ebben.
Amint elmondta amit akart végre elengedte a kezem én pedig amilyen gyorsan csak tudtam a hálószobába rohantam. Hallottam ahogy szitkozódva utánam szalad, de én gyorsabb voltam. Az ajtót magamra zártam, hátammal megtámasztva azt, hogy még véletlenül se tudjon bejönni. A könnyeim ekkora már patakokban folytak, előhalásztam a zsebemből a telefont. Csak egyetlen ember volt aki fel akartam hívni, akire szükségem volt most.

--------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

-Utálok felkelni. - morogtam magamban miközben feltornáztam magam ülő pozícióba. A testem szinte lángolt, nem kellett doktori diploma ahhoz, hogy megmondjam ismét lázam van. Ha ez nem lenne elég ott volt a tegnap esti történtek. Szörnyen bántott az ahogy Cheesy itt hagyott, ahogy itt kellett hagynia. Számtalan üzenetet hagytam neki, de egyikre sem érkezett válasz. Úgy éreztem elcsesztem a barátságunkat. Bármennyire is fáj fizikailag kiszállni az ágyból, erőt kellett vennem magamon. Nem volt hideg én mégis reszkettem míg elértem a fürdőszobát, általában szerettem zuhanyozni, felfrissített és éberré tett az egész napra. Most inkább a pokolra kívántam volna az illetőt aki kitalálta a zuhanyzót. A víz nem volt se túl hideg, se túl meleg, éppen csak langyos, a lázas testemhez érve úgy éreztem, hogy a a vízcseppek mintha apró kicsi jégszilánkok lennének. Nem húztam el túlságosan a folyamatot, túl gyengének éreztem magam, hogy most itt wellnessezzek a zuhany alatt. Gyorsan szárazra töröltem magam, a pulcsit amiben aludtam a bőröndömbe dobtam és egy egyel melegebb választottam helyette. Egy szürke melegítő nadrág és a legmelegebb fehér zoknim felvétele után visszamásztam az ágyba, ahol már várta is ráma puha takaróm. Carlos és Maya reggeli után felnéztek hozzám, még egy kis croissant és meleg teát is hoztak nekem. Bánatomra a doki is velük jött, a tegnap délutáni vizsgálatok eredményeivel a kezébe. Szerencsére ez csak egy kis influenza, semmi komoly, sőt pár nap múlva már akár ismét volán mögé ülhetek. AZ összes hír közül ennek örültem a legjobban mivel nem szerettem volna sokáig távol maradni az én kis MCL34 autómtól és persze pontokra is szükségem van. Carlos jóval előrébb jár, be kell hoznom a lemaradást, hogy jól az orra alá tudjam dörgölni, hogy egy olyan tehetséges és páratlan újonc, mint én elverte a nagy Carlos Sainzt.

-Köszi srácok a reggelit. Hálás vagyok érte és mindenért. - ismét felültem az ágyba és lassan majszolgatni kezdtem a Maya és Carlos által hozott croissant. Már nagyon éhes voltam, tegnap is csak egy fél levest tudtam enni. A másik felére nem volt étvágyam Stacy távozása után. Maya felajánlotta, hogy összepakolja a bőröndömet helyettem a ma délutáni indulásra én pedig hatalmas köszönetnyilvánítások közepette éltem is a lehetőséggel. Carlos pedig a saját szobájukat intézte, illetve tájékoztatta a csapatot az állapotomról.

-A következő állomás Franciaország, ugye? - néztem rá az éppen a ruháimat hajtogató Mayára aki a kérdésemre csak pár bólintással válaszolt. Megfordult a fejemben, hogy meglátogatom Lorát, aki nem lesz messze a pályától, csupán 40 km-re, de inkább gyorsan el is vetettem az ötletet. Matteo biztosan nem díjazná, és a "hagyjuk egymást" kategóriába se fér bele egy látogatás. Míg pakolt megkérdezte hol van Stacy. Először tartottam attól, hogy elmondjam neki, mert féltem mit fog gondolni rólam, ha megtudja, hogy tönkretettem még egy lányt, a húgán kívül. Egy nagy mély levegőt vettem mielőtt nekivágtam a történetnek. Maya csendesen hajtogatta tovább a ruháimat miközben teljes figyelmét nekem szentelte. Miután elmondtam neki mindent, pár másodpercig még csöndben volt, majd végül csak annyit mondott, hogy sajnálja és, hogy kedvelte a lányt, de az érzéseket nem lehet befolyásolni, ha én nem érzem úgy kettőnk viszonyát akkor nincs mit tenni. Maya éretebb, tapasztaltabb volt nálam és éppen ezért adtam a szavára olyan nagyon. Igaza volt, hogy az érzékesre nem lehet ráparancsolni, ők nem izmok, amiket tudatosan mozgatok, sőt éppen ellenkezőleg, az érzéseimnek az egész testem alá van rendelve és sokszor nem is a fejem az úr, hanem a szívem. Az egészben talán csak azt bántam, hogy Stacyt sírni láttam és, hogy ismét elveszítettem egy barátot, viszont ha kitartó vagyok és adok elég időt neki, lehet, hogy megbékél majd és újra barátok lehetünk. Az egész estés agyalás után ez tűnt a legreálisabb és legoptimistább döntésnek amit csak hozhattam.

Maya villám gyorsasággal pakolt olyan rendet a bőröndömben amilyet én még soha életemben nem produkáltam, ha anyu most látná a csomagom biztosan megdicsérne. Kár, hogy nem az érdemem. Megköszöntem Maya fáradozásait, közben Carlos is visszaért és átadta a csapat jókívánságait. Mielőtt válaszolhattam volna megcsörrent a telefonom, előrehalásztam a zsebemből a készüléket, a képernyőre viszont teljesen lefagytam. A szívem zakatolt, a kezem remegett míg a fülemhez emeltem a telefont.

-Lorena? - Maya és Carlos rám kapták a tekintetüket. Őket is annyira váratlanul érte a hívás, mint engem.

-Lando...- hangja halk volt, mintha figyelnie kellene arra, hogy senki ne hallja meg őt. Habár nem tudtam az okot amiért felhívott, éreztem, hogy baj van. Hallottam a szipogását amitől görcsbe rándult a gyomrom és rám tört a félelem, hogy baja esett.

-Lando, mi történt? - rántott ki a kezdeti sokkból Maya, de közben Lora is beszélni kezdett hozzám, ezért a válaszra várnia kellett. Carlos és Maya leültek az ágyra mellém én pedig kihangosítottam a telefont, hogy ők is hallhassák Lorát.

-Lora, itt van Maya és Carlos is. Mi történt? Miért sírsz? - mindannyian feszülten vártuk a választ.

-Matti megcsalt. - annyira szipogott, hogy alig tudta ezt a két szót is kimondani. - Veszekedtünk, nagyon. Kiabált, a csuklóm. - abból amit eddig mondott elég zavaros volt, hogy mi is történt, csak remélni tudtuk, hogy nincs nagy baj.

- Lora drágám. - vette át a telefont tőlem Maya. - Mi történt a csuklóddal? Bántott téged? - a kezdeti aggódást átvette a düh, az ágyból sincs erőm felkelni, most mégis legszívesebben felpattantam volna és addig ütöttem volna azt a mocskot amíg már mozdulni sem bír.

-Nem, nem. Csak megszorította a csuklom, de kutya bajom. - a telefon túlvégén hangos dörömbölést hallottunk. Lorena nyisd ki! Nyisd már ki az a kúrva ajtót! - a lány egyre jobban szipogott, ahogy meghallotta annak az állatnak a hangját, mi pedig biztosan voltunk benne, hogy halálra van rémülve. Ami a csuklóját illeti pedig szinte biztosan nem csak egy kis szorításról van szó. Láttam Matteot és nem hinném, hogy ő az a típus aki visszafogja magát, ha egyszer bepöccen.

- Pakolj össze és gyere el onnan minél gyorsabban. Van elég pénzed fogni egy taxit vagy bármit? Küldök egy címet, menj egyenesen oda, ha bent vagy a hotelban zárd magadra az ajtót és ne menj ki onnan amíg oda nem érünk. Kinézem abból a szemétládából, hogy követni fog.
Azonnal elindulunk a reptérre, pár óra és ott leszünk. Sietünk! Kérlek vigyázz magadra addig Lora. - most én voltam az aki átvette Mayától a telefont. Elmondtam amit szerettem volna és bontottuk a vonalat, hogy mindannyian időben odaérjünk Franciaországba.

Gyenge voltam ahhoz is, hogy magam után húzzam a bőröndöm, de nem érdekelt. Mióta Lora felhívott úgy zakatolt a szívem, hogy majd kiesett a helyéről. Féltettem Mattitől akivel most egy elég nagynak tűnő vita után van kettesben, ráadásul egy idegen országban, megrémülve. Maya arcán is látszott, hogy ideges. A teste teljesen megfeszült, a keze Carlosét szorította, ő pedig próbálta nyugtatgatni az állapotos barátnőjét, mert a stressz csak árt a babának. Sajnos nem sok sikerrel ment neki. Bármit mondott, az Maya egyik fülén be a másikon ki. Nagyon szerette a húgát és természetes, hogy féltette. Egyikünk sem gondolta volna soha, hogy Matteo ilyenekre képes és habár tudtuk, hogy Lora erős lány, de egy olyan őrült ellen, mint Matti esélye sincs. Amilyen gyorsan csak lehetett fogtunk magunknak egy taxit és bezsúfolódtunk a hátó ülésre. Szigorúan parancsba adtuk a sofőrnek, hogy a lehető leggyorsabban vigyen minket a reptérre, most nem várhattunk a McLaren által hívott külön autóra és gépre. Nem érdekelt se a luxus, se a csillogás, csak az számított, hogy minél előbb odaérjünk. Rögtön első olyan járat ami Franciaországba ment vettünk jegyet.
Út közben bevettem minden lehetséges gyógyszert amit korábban a dokitól kaptam a testem mégis lángolt, hogy ez a dühtől vagy a láztól volt-e magam sem tudtam eldönteni, az viszont biztos volt, hogy a pár órás repülőút a turista osztályon, egy halál ideges terhes nővel, egy érte folyamatosan aggódó spanyollal, egy mögöttünk síró kisgyerekkel és egy előttünk veszekedő párral egy egész örökkévalóságnak tűnt.