A nyári szünet lassan és kínzóan telt el, hiányzott a másik felem de túl makacs voltam beismerni, hogy én voltam a hülye. A majdnem egy hónapos szabadságom alatt egyszer sem írtunk egymásnak. A lány arcát már csak a telefonom képernyőjéről van lehetőségem nézni. Puha bőrének érintésére vágyom, alig emlékszem milyen is mikor a karjaimban tartom az apró, törékeny kis testét. Csupán a közösségi médiából tudom, hogy még él és jól van. Ami Charlest illeti vele sem beszéltem a kis összetűzésünk óta. Még a paddockban is kerültük egymást. Csak remélni tudtam, hogy rendbe jött az orra.

Idegesen dobolok a lábammal az interjúszoba előtt várakozva. Türelmetlen vagyok, semmi kedvem itt lenni. A hotel szobámban akarok lenni és aludni, vagy edzeni. Bármi jobb ennél a kínzó valóságnál. Carlossal az időmérő utáni kötelező köreinket futnánk mikor Carlos csapkodni kezdi a karomat.

-Mi van már? - kapom idegesen rá a tekintetem. Most nincs kedvem a hülyeségeihez. A spanyol lefagyva ül mellettem. A velünk szemben lévő tv készülékre mutat. Odakapom a tekintetem és én is remegni kezdek. Korábbi dühömnek nyoma sincs bennem. Csupán félelmet érzek. Egy hatalmas baleset történt az Eau Rouge utáni emelkedőn. Két autót láttunk a képernyőkön át darabokra törve. Alig pislogtunk párat mikor felvillant a piros zászló.
Mindannyian tudjuk, hogy mikor autóba ülünk, akkor az életünket kockáztatjuk. De vállaljuk ezt a veszélyfaktort, mert ez a mi szenvedélyünk, a függői vagyunk annak az adrenalinnak amit ez a sport nyújt nekünk. Azt mondja a mai autók sokkal biztonságosabbak, mint a régiek. Pontosan ezért nem gondoljuk azt, hogy egy ilyen baleset megeshet velünk. Az igazság azonban az, hogy mi csak emberek vagyunk, nem befolyásolhatjuk a sorsot bármennyire is szeretnénk. Az autó megpördül, ekkor ezer meg ezer tényező együttese dönti el mi is lesz a végkimenetel.

A kommentárok megerősítették, hogy a két érintett Anthoine Hubert és Juan Manuel Correa. Egy másodpercre sem tudtuk levenni a szemünket a képernyőkről. nem akartunk hinni a szemünknek. Az interjúszoba ajtaja hirtelen kivágódott, Charles viharzott ki rajta. Egy pillantást se vetve ránk szaladt el mellettünk.

-A barátja volt. - suttogtam Carlosnak aki az imént elhaladó fiú egyre távolodó hátát nézte. Nem kellettek szavak ahhoz, hogy tudjuk, ekkora balesetnél csekély esély van a túlélésre.

-Szegény fiú. - Carlos lehajtotta a fejét és valamit spanyolul dörmögött az orra alatt.

A futamot teljesen érthető okokból lefújták, nem is indították el újra. Nemsokkal a baleset után egy közös pilóta konferencia keretén belül közölték velünk a lesújtó hírt. Anthonie meghalt, Juan pedig súlyos sérülésekkel szállították kórházba. Az állapota válságos. Szomorú nap ez a sportunk történetében. Charlesra néztem. Ő még nálunk is rosszabbul nézett ki. Szemei olyan vörösek, mint az autó amit vezet. Megsemmisülve ült ott köztünk. Fizikailag talán ott volt, de lélekben egészen máshol járt, ezt a bolond is láthatta. A konferencia végeztével egy perc néma csenddel adóztunk Anthoine tiszteletére. Mindenkit megviselt a hírt, páran a holnapi futam lefújására szavaztak, az FIA véleménye azonban teljesen más volt erről. A shownak mennie kell...

-Charles, várj. - szaladtam a fiú után aki elsőnek távozott a teremből. Hátra se nézett gyorsított a léptein. Nagyobb tempóra kapcsoltam és mikor utolértem megragadtam a karját.

- Mit akarsz Norris? Még egyet beverni? Nincs most ehhez hangulatom. - próbálta kirántani a kezét az enyém alól, de én gyorsabb voltam. Erősen fogtam a csuklóját, a másik karommal pedig átöleltem a megtört fiút.

- Sajnálom Charles. Nagyon sajnálom. A múltkorit és Anthoinet, mindent. Tudom mennyire nehéz ez neked. Először az apád, aztán Jules és most Anthoine. Tudnod kell, hogy rettentően sajnálom, egy utolsó szemét voltam. - egyszerre szakadt ki belőlem minden amit az elmúlt egy hónapban vissza tartottam. Legszívesebben magamat is orrba vágtam volna, hogy egy hülye baleset kell ahhoz, hogy a barátom elé toljam a képem bocsánatot kérni. Ami Charlest illeti... csak állt ott az ölelésemben és zokogott. Az összetört fiú nem bírta tovább, belőle is most szakadt ki az eddig visszafojtott bánat.

-Köszönöm. - nyögte ki nehezen a szavakat mikor megnyugodott. Láttam rajta, hogy jól esik neki a támogatásom, hogy itt vagyok vele. Még akkor is, ha korábban én voltam az, aki majdnem eltörte az orrát. Charles jó barát. Most itt az ideje, hogy én legyek jó barát.

-Na gyere pajti. Ránk fér a pihenés. - miután visszakísértem Charlest a szobájába én is visszavonultam az enyémbe. Egy sötét szobára számítottam, de minden fogadott csak az nem. Az összes lámpa égett, a hálószoba felől pedig hangok szűrődtek ki. Most vagy épp kirabolnak, vagy becsavarodtam. A mai nap után én már semmin nem lepődnék meg. A hang irányába indultam azonnal, és ami a szobában fogadott, több volt, mint hihetetlen.

-Lorena? - először azt hittem csak képzelődök. Meg kellett töröljem a szemem, hogy elhiggyem. A lány akibe menthetetlenül beleszerettem amint megláttam most itt állt előttem teljes valójában. Épen és egészségesen. Hangom hallatán a lány megpördült a tengelye körül. Láttam rajta, hogy őt is ugyanúgy sokként érte a helyzet, ahogy engem. Ott álltunk egymással szemben és csak néztük egymást. - Hogy kerülsz ide? Mégis mikor? - tettem fel a kérdéseket, bár igazán egyiknek se volt jelentősége. Nem számított mikor, hogyan és miért. A lényeg, hogy itt van velem.

-A francba is! - dobtam el a szobakulcsot. Három nagy lépéssel átszeltem a köztünk lévő távolságot. Egy percet sem tökölve magamhoz húztam a lányt és az ajkaira tapasztottam az enyémeket. Annyira vágytam erre és most, hogy újra átélem nem akarok betelni vele. A szomorúság ami rám telepedett az elmúlt időszakban, most egyszerre szállt el és nem maradt más csak a vágy, hogy minél tovább csókolhassam a gyönyörű barátnőm ajkait. Nemsokkal később ő viszont elhúzódott tőlem.

-Hallottam mi történt. Nem tudtam egy percet se tovább otthon maradni. Nem érdekel, hogy veszekedtünk és, hogy mit tettél. A francba is, olyan hülye vagy néha Lando. Annyira, de annyira hülye. - ütötte a mellkasomat szüntelenül. Én pedig hagytam, hagytam, hogy kiadhassa magából mindazt amit eddig elfojtott magában. - De annyira szeretlek és tudom, hogy nem bocsájtanám meg magamnak, ha bármi bajod esne. - szemei sarkába könnyek szöktek. Akár csak korábban Charles, most ő is kiadta magából mindazt ami eddig benne tombolt és nem maradt másnak helye, csak a könnyeknek.

-Én is szeretlek Lorena. - öleltem magamhoz a zokogó kis testét. Egy ilyen nap után, mint a mai pontosan erre vágytam, az ő közelségére. És itt van, eljött. Én pedig soha, de soha többé nem fogom elengedni.

--------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Anthoine Hubert emlékére ❤︎