Hogy mi jutott nekem a nyári szünetre? Tulajdonképpen az egész évem egy nagy nyári szünet mióta Mayával vagyok, semmi különleges nincs ebben a két hétben. Leszámítva azt, hogy a szüleimhez érkezve egy teljesen üres házzal találtam szembe magam. Még a kutyát is elvitték. Elfogott a pánik. Igaz, hogy mindenféle bejelentés nélkül érkeztem haza, de arra nem számítottam, hogy a szüleim éppen most vannak a nagyszüleimnél látogatóban. Minden nyáron hagyomány nálunk ellátogatni a nagyiékhoz, akik a korukhoz képest nagyon is jól tartják magukat. A nagypapám 82 éves és még mindig a kertben tevékenykedik, a nagyi pedig süt és főz, hogy mindig friss és meleg étellel várja a családját. Hiányoztak a nagyiék, emiatt az egész esküvős kaland miatt ebben az évben nem adatik meg az, hogy lássam őket, legalább is az esküvőig biztosan nem.

És, hogy ki hiányzik még jobban? Lando. A hazaút során többször gondoltam rá, mint kellett volna. Maya és Carlos látták rajtam, de egy szót sem szóltak. Ezúttal úgy döntöttek nem avatkoznak bele a kapcsolatunkba, csak ha már minden kötél szakad. Nos én úgy éreztem minden kötél szakad, és mégis egy árva szó sem hagyta el a számat. Csak ültem csöndben a repülőn, a vonaton és vágyakoztam. Hiányzott az illata, az érintése, a közelsége, a viccei, a makacssága minden ami csak ő volt. De nem tudtam, hogy felejthetném el ami történt.

- Mi volt életed legijesztőbb élménye? - a fiú a könyökén támaszkodva feküdt mellettem. A takaró csupán a csípőjétől kezdve takarta el a testét, ezzel lehetőséget adva arra, hogy újra és újra végig futhasson a szemem a felsőtestén. A magyar futam előestéjén voltunk és rég aludnunk kellett volna, ehelyett mi csak feküdtünk egymással szemben a halvány lámpafénynél és éberebbek voltunk, mint bármikor.

-Hadd gondolkodjak. - csúsztam közelebb Landohoz. Az illatának függője voltam, minden másodpercben érezni akartam. Apró csókot leheltem a kulcscsontjára, ő pedig mosolyogva követte minden apró mozdulatomat. A fejem a fiú mellkasához fúrtam, még egy utolsó nagy lélegzetvétel mielőtt felnéztem rá, hogy belekezdhessek a történetbe. - Egy hajós kiránduláson voltunk a szüleimmel pár éve. Rajtunk kívül Carlos és a családja volt csak ott. Mayával szórakoztunk, hogy ki tud magasabbra mászni az árbocon. Egészen addig szenvedtük magunkat mikor már nem volt hova tovább. Alattunk mindenki kiabált, de mi nem törődtünk az intő szavakkal. Élveztük, hogy megtehetünk ilyen őrültségeket. És különben is mi baj lehetne, nem igaz?

-Miért érzem azt, hogy ebből igen is nagy baj lett. - vágott közbe Lando, a szemöldökeit felhúzva kíváncsian várta a folytatást.

-Felálltam, hogy megmutassam én bátrabb vagyok a nővéremnél. Mikor elengedtem a kezemmel az árbocot már Maya is megijedt. Ahogy hirtelen felém kapott én is megijedtem, megcsúsztam és egyenes a tengerbe estem. Olyan érzés volt, mintha betonra zuhannék rá. A vízbe érkezve csak annyira emlékszem, hogy rettenetesen fáj a hátam aztán elsötétült minden. Carlos volt az aki kihúzott a vízből. Nem emlékszem semmire a fájdalmon kívül semmire. A kórházban ébredtem zúzódott csigolyákkal, nyakmerevítővel és a szüleim aggódó tekintetével találtam szembe magam.- összerándultam a kellemetlen emlékre. Életem egyik legmegrázóbb pillanata volt. A semmiből felébredni a fehér falak közé úgy, hogy nem emlékszel semmire csak a zuhanásra. A mai napig álmodom arról, hogy zuhanok, de nincs ott Carlos, hogy segítsen. Ezt az apró részletet azonban nem osztottam meg Landoval. Az arckifejezése már így is világosan a tudtomra adta, hogy átérzi a félelmemmel kapcsolatos érzéseimet. - Hát ez lenne az én legnagyobb félelmem. A magasság és a zuhanás. Kettő az egyben, mert miért ne?!

Nem szólt semmit. Nem kellettek szavak. Pontosan tudta mennyi bátorság kell ahhoz, hogy az emberek a legnagyobb félelmükről beszéljenek. Közelebb húzott magához, a hajamba csókolva adta tudtomra, hogy itt, most és amíg csak vele vagyok nem eshet bántódásom. Nekem pedig ennél több nem is kellett. A gondolataimat a rémes emlékről hamar újra az elmém leghátsó zugába zártam, oda ahová való volt. Csak reménykedni tudtam benne, hogy nem kell újra felemlegetnem.

-És mi a tied?

- Hogy elveszítelek. - hirtelen felkaptam a fejem, majdnem megfejelve a nemrégiben még a hajamba suttogó fiút. Szerencsére a gyors reakcióidejének a baleset nem történt meg. - A legnagyobb félelmem az, hogy egy nap felébredek és te nem leszel mellettem.

Az, hogy elfelejtette a legnagyobb félelmemet és bele akart kényszeríteni valamibe ami ahhoz kapcsolatos, talán még meg is értettem volna. Ha megbeszéljük. De az, hogy megütötte Charlest aki csak segíteni akart. Az egy olyan dolog volt, ami mellett nem tudtam elmenni. A Monacóiban egy csepp hátsó szándék nem volt, egy kevésbé figyelmes srác már rég kihasználta volna a helyzetet, de Charles nem ilyen volt. Tudtam, hogy normál esetben Lando sosem tenne ilyet. Ott és abban a pillanatban az adrenalin dolgozott benne. Félt, félt attól, hogy elveszít.

És most itt ülök, az üres lakásban és a McLaren legújabb Unboxed részét nézem, úgy érzem ez az egyetlen lehetőségem arra, hogy az élő közvetítéseken kívül figyelemmel követhessem a fiút. Egy álnéven még a twitch csatornájára is feliratkoztam. Bolondnak érzem magam. Ha nem lennék ennyire makacs és képes lennék a szemébe nézve tisztázni a történteket most ott lehetnék vele és nem a tengeren túlról, egy képernyőn át nézném őt. Ránéztem a telefonomra, mikor megkaptam az értesítést, hogy élőben közvetít. Lando fekete pólót és nadrágot viselt ma este, a fején lerobbanthatatlanul állt a New York yenkins sapkája. És persze kajált, mint mindig. Tipikus Lando. Az arcomra mosolyt csalt a fiú látványa, de a mosoly ami korábban az arcomon virított hamar dacba fordult, mikor realizálódott bennem, hogy ő tökéletesen elvan a barátaival és a lövöldözős játékaival.

-Láthatóan nagyon jól szórakozol. - motyogtam magamba. Ahogy hangosan kimondtam a szavakat szinte azonnal életre keltek. Itt a való világban éreztem az ürességet amit a fiú maga után hagyott. És ha ő ilyen jól el van nélkülem, akkor én miért ne tehetném ugyan ezt? Egy gyors mozdulattal kiléptem az élőből, hogy felhívhassam Cornéliát aki nem rég utazott haza Dániából. Liával olyan barátnők voltunk akiket a távolság sosem állított meg, persze minden könnyebb úgy, ha egy országban tartózkodtok. Rég nem látott barátnőmmel hamar arra a döntésre jutottunk, hogy az összetört szívekre csakis egy hatalmas buli lehet a megoldás. És, ha már belevágunk csináljuk spanyolosan. Szóljon nagyot!