- Minho, ő itt Shinae - mutatta be Jisung a lányt. - Ne bántsd kérlek, nem akar rosszat! 

- Nem-e?! - akadt ki Minho. - Az egész éjszakát azzal töltöttem, hogy utánad futkároztam ebben a hátborzongató házban, kétségek között őrlődve, hogy látlak-e még téged vagy a nap fényét valaha, mindezt emiatt a bosszúálló spiné miatt! 

- Minho, Minho, nyugi - csitította Jisung a párját, miközben átölelte őt. Nem akarta, hogy esetleg konfliktus legyen. - Emlékezz a történetre amit felolvastam neked. Emlékezz, akkor mit gondoltál róla! Kérlek! 

Minho engedelmeskedett, és felidézte azt az estét. Milyen másképp látta még a történetet, te jó ég! De Jisungnak igaza volt. Ha minden úgy történt, ahogy le volt írva, a lány egy önkényes nagyúr tetteinek áldozata volt. 

- Jól van, édes, igaz - nyugodott le kissé Minho. - És most? 

- A kedvesed - szólalt meg Shinae, és Jisungra mutatott. - Azt ígérte, felszabadítotok engem ebből a szörnyű létből. 

- Az baj, én nem vagyok holmi varázsló - lepődött meg Minho. 

- Ugyan, ehhez nem kell varázslat. Csak... megbocsájtás - mondta Jisung derűlátón, de a lány csak feszülten felszusszant. 

- Szerinted képes lennék megbocsájtani annak a férfinak, azok után, amit tett? 

- És a szerelmeddel mi lesz? - kérdezte Minho. - Őneki ugyanolyan nehéz volt. Vagy róla már elfelejtkeztél? Beleraktad az összes közös jó emléked egy befőttesüvegbe, és ezzel el is felejtettél mindent, amit mondott vagy tett? 

Shinae ledöbbenve állt. Valóban. A kedvese mindig ott volt mellette. Szerette őt. A lány látta, ahogy minden nap kijár a sírjához. Ahogy megöregszik. Ahogy meghal. Aztán... 

- De ő nem... Ő nem lett szellem. Ő nem csatlakozott hozzám! Annyira nem is szerethetett! - sírta el magát a lány, és lerogyott a földre. 

- Ugyan, dehogy - guggolt melléje Jisung. - A könyveim szerint csak kevesen maradnak itt szellemként. A többiek tovább mennek a túlvilágra. Biztos ő is ott vár rád. 

- Honnan tudod? Lehet, hogy már továbblépett. Lehet már el is felejtett. 

- Nem tenné - szólalt meg Minho. - Vagyis, nem ismertem őt, de a helyében nem tennék olyat. Örökké várnék Jisungra, ha az idők végezetéig tart is. 

- És miből gondolod, hogy olyan, mit te? - szipogott Shinae. - Lehet ő túltette már magát rajtam. 

- Hát akkor ne itasd az egereket, keresd meg őt! - szólt rá Minho. - Sose kapsz választ, ha homokba dugod a fejed, és itt kuksolsz a sötétben! 

- Talán igazad van - gondolkodott el Shinae. - Ó, Minjun, bár tudnám, merre vagy! - kiáltott fel. 

Jisung Minhora nézett, ő pedig vissza rá. Fogalmuk sem volt, mi többet tehetnének. Ám nem is kellett, ekkor ugyanis Shinae izgatottan felpattant. 

- Hallottátok ezt? - kérdezte, de mindketten megrázták a fejüket. - Ott! - mutatott a lány a falra maga előtt, de se Jisung, se Minho nem láttak semmit. 

- Innen jön a hang! - a lány olyan izgatott lett, a szívdobogása visszhangzott a szobában. 

"Várjunk? Szívdobogása?" gondolta Minho, de mire ismét Shinaera nézett, már ki is ment a fejéből. Azt hitte, káprázik a szeme, ugyanis az ázotthajú tévékislányra emlékeztető alak helyén egy szőke lány állt, olyan elevennek nézett ki, mintha meg se halt volna. A két férfira fittyet hányva lépett a falhoz, ami hirtelen ragyogni kezdett, mikor hozzáért, vakító fénybe borítva mindent. A párnak el kellett takarna az arcát, hogy meg ne vakuljon a fényességtől. 

Mikor ismét kinyitották a szemüket, már nem a szobában álltak, hanem az erdőben. A rozoga ház ott volt mellettük, ám már nem tűnt egyébnek annál, ami volt: egy egyszerű romhalmaz. 

Valahol a fák mögött éppen felkelt a nap. Egy fekete cica jött oda, és dörgölőzött Minho lábához. 

- Szívesen, bár nem érted csináltam - mondta neki az idősebb, ahogy megsimogatta. Jisung nem lepődött meg ezen különösebben, a párja mindig is egyenlőként bánt a macskákkal. 

- Minhoo - lépett mellé. - Menjünk hazaa - nyafogott Jisung. 

- Rendben édesem. Ennyi egy életre elég volt a kísértetjárta házakból - bólintott Minho, majd átkarolta a kedvesét, és elindultak kifelé, a lenti faluban lévő szállásukhoz. 

- Mmm, nekem is... De most csak aludni akarok - ásított Jisung egy hatalmasat. 

- És is. Eseménydús éjszakánk volt, és nem az a fajta, amit szeretek - somolygott Minho, mire Jisung játékosan oldalba bökte. 

- Te perverz! - nevetett. 

- Ugyan baby, élvezed, ne is tagadd - vigyorodott el Minho, és még szorosabban magához húzta a kisebbet a derekánál fogva. 

- Nem tagadom, szeretlek - mosolygott Jisung, és megtorpant, hogy egy édes csókot adjon a szerelmének.