A két lány a becsengő drámai pillanatában esett be a terembe, maguk mögött hagyva a vidám utcát. A fekete hajú könnyed léptekkel ült be a padba, míg a másik meg-meg állt, és úgy nézelődött, mintha most látná először az osztályát. Végülis barátnője időben berántotta az első padba, hiszen a mindig morcos Katona tanárnő, nehéz, szürke egyenruhájában belépett a terembe. Tekintetét úgy hordozta végig az osztályon, mint a prédára leső keselyű, majd, mintha tényleg a madarat utánozná, rekedtes hangon megszólalt:
- Hol vannak a hetesek? - a hátsó padból egy szőke kislyály emelkedett fel, s ügyelve arra, hogy ne botoljon el társai táskájában, kiszaladt a táblához.
- Kolnay hol van? - vonta fel a szemöldökét a tanárnő, mire, aki csak tudta, lesütötte a szemét, a bátrabbak pedig az ajtófelé tekintgettek.
- Késik. - állt fel a legbátrabb az elsősorban, társai egyemberként néztek rá. - Jelentek majd én!
- Szó sem lehet róla, Áts kisasszony, üljön vissza a helyére! - intett Katona tanárnő, mire Juli lehorgasztott fejjel visszahuppant a helyére.
- Nem baj! - suttogta neki Anna.
- Valami baj van, Boka? - szólt oda a tanárnő. A lány elsápadt, majd remegő térdekkel felállt.
- Nem, tanárnő, éppenséggel Kolnayt szidtuk, amiért folyton késik. - reszketése ellenére, Boka hangja tisztán csengett, és aki ismerte eléggé, az tudja, nagyon hasonlít ebben a bátyjára.
- Kolnay szidása az én feladatom, de köszönöm, hogy ön, és a kedves barátnője is tudják, milyen fontos, hogy valaki pontos legyen. - bólogatott a tanárnő, és engedte, hogy a lány visszaüljön a helyére.
Teltek a percek, a szőkeség a tábla előtt állt, kihúzott háttal, talán azért, mert nem mert elengedni, talán azért, mert meg akarta mutatni, ő is van olyan nagy, mint a többiek. Ígyis-úgyis, csak állt, mereven, és a társaival együtt az ócska órát bámulta a sárga falon, melyen itt-ott már repedések futottak végig, és figyelték, lassan már nyolc perce vannak ebben a keserves állapotban.
Aztán végre valahára kinyílt az ajtó, s ott állt előttük a kócos Kolnay, kezében táska, szoknyája gyűrött, de itt van. Az osztály egy emberként lélegez fel, hiszen itt az ómen, ami elűzi eme percek síri csöndjét, s a kis szőkeség, aki már alig áll a lábán, olyan örömmel üdvözli őt, mint egy régi barátot, kit a véletlen sodort ide.
- Elnézést a késésért! - mondja pirospozsgás arccal a lány, azonban a tanárnő keserűen néz rá, s arcáról azonnal lefagy a mosoly.
- Ha a kisasszony nem tudja az órát, szólhatok a szüleinek, hogy tanítsák meg. - sétál a tanári asztalhoz Katona, s útjára engedi a késő leányzót. Azonban ahogy félrenéz, négy lány azonnal Kolnay felé fordul.
- Mi történt? - kérdezi izgatottan a fekete hajú, és a többiek érdeklő tekintetében fürödve, Kolnay neki lát a mesélésnek.
- Képzeljétek, reggel a bátyám beszélt azokkal a fiúkkal, tudjátok, azokkal a... hogy is hívják őket?
- A Pál utcai fiúkkal? - pillant a barátnőjére izgatottan Anna.
- Igen velük! - magyarázza idegesen a barna.
- Kolnay Katalin! - néz fel a tanárnő. - Kérem siessen, óra van!
A lány azonban mit sem törődve a figyelmeztetéssel tovább beszélt.
- Háború van a grundon! - jelenti ki nagy átéléssel, Boka és Áts sokatmondóan összenéztek, a másik kettő viszont zavarodottan pislog.
- Mi az a grund? - teszi fel a kérdést a szőke, mire Juli és Anna egymás szavába vágva kezdenek el magyarázni.
- Az az a terület...
- ... amin összegyűlünk...
- ... játszunk, szórakozunk...
- ... és ha kell, harcolunk érte! - fejezte be a mondatot Kata, mire a két lány bólintott.
- Nekünk ilyenünk mért nincs? - kérdezte a szőke, mire a három lány összenézett, de a tanárnő vészjósló mondata beléjük folytotta a szót.
- Kolnay!
- Igen, tanárnő! - rikkantotta a lány, majd szélsebesen elindult a terem végébe, most nem a hidegtől, hanem az örömtől rózsás arccal.
- Majd szünetben megbeszéljük! - suttogta Juli, és mikor a tanárnő elkezdett a táblára írni, már mindegyikük, köztük Kolnay is, bőszen jegyzetelt.