Ó, az a tipikus nyári munka érzése... A benzinszag és kimoshatatlan fűfoltok a megviselt kertésznadrágon, a tipikus zöld gumicsizma, a madárijesztőkhöz hasonló stílusú szalmakalap... Na meg az elmaradhatatlan kellék, avagy John Deere fűnyírós kistraktor, ami egyszerre az ősellenségem és a legjobb barátom ezekben az időszakokban.

Imádom.

Ezzel a csodálatos repertoárral furikáztam át Bercelen, egyik fülemben fülhallgatóval, már megszokva a rosszalló vagy éppen röhejes pillantásokat, amiket én és a makacs traktor kaptunk. Már valamivel legálisabban és hozzáértőbben tekergettem a kormányt az újvárosi kisutcákban, jóval távol a Ligeti-féle gazdaságtól, pont az ellenkező városrészben, miután egy idős néni túlnőtt hátsó kertjét nyírtam le, útba ejtve egy kisboltot is kávéért.

Átkanyarodva Kertészék utcájába elhatároztam, hogy meglátogatom a még mindig otthon depiző Flóriánt, akiről tudtam, hogy értékelni fogja ezt a páratlan látványt, amit akkor nyújthattam. Még mindig, majdnem egy héttel később is mérhetetlen lelkiismeret-furdalást éreztem vele és Narával kapcsolatban, akármennyire próbálta Zoárd bemesélni nekem, hogy nem én tehetek a kapcsolatuk felbomlásáról, vagy úgy alapból a létezéséről, mégsem hittem el. Még úgy se, hogy saját fülemmel hallottam a szakítást és sem Nara, sem Flórián nem haragszik rám, helyettük viszont én haragudtam meg magamra.

Remek egy állapot, Bláti Elenor.

Ahogyan a házuk látótérbe került és már nem csak közelebb értem hozzá, hanem előtte lassítottam, eszeveszetten dudálni kezdtem, hátha valamelyik Kertész veszi a lapot és rájön, hogy jött egy váratlan vendégük. Haláli nyugodtan leparkoltam a kikövezett kapubejáróba, leállítva a megviselt kisgépet, kicsapva a ház kapuját és a teraszlépcsőn időző macskákat átlépve a bejárati ajtó előtt találtam magam.

Nem is kellett kopognom, máris Juli kijönni készülő alakja üdvözölt, aki ahogy meglátott, megállt az ajtófélfa mögött, végignézve rajtam.

- Szia, Juli! - köszöntem neki a lehető leghétköznapibban, rá se hederítve az enyhén szólva csapzott kinézetemre. - Nem akarok zavarni, de Flórián itthon van?

- Szia, Elenor! Dehogy zavarsz! Sőt, valahogy rábírhatnád, hogy ne csak fent gubbasszon a szobájában egész nyáron, szóval gyere csak be!

- Köszi! - Kicsit nehézkesen levetettem a haragoszöld gumicsizmám, ráébredve, hogy a bokazoknimba különböző gazak és bogáncsok tömkelege ragadt és az összhatás lehetetlenül szúrta a lábamat. - Nekem is ez a célom, ráfér egy kis idegesítés, tudod, az legalább profin megy nekem.

Egyszer élünk módon, enyhén vállat vonva caplattam fel a lépcsőn, egyenesen a szóban forgó fiú szobájához. Három hatalmasat dörömböltem az ajtón, majd eltorzított, mély hangon megszólaltam:

- Itt a Nemzeti Adó-és Vámhivatal, ajtót kinyitni!

Odabentről halk motoszkálás hallatszott, mire azonnal egy élőhalott verziójú Kertész Flóriánnal találtam szemben magam.

- Jaj, de vicces vagy, Elenor, röhög a vakbelem! - Ő is valami furcsa pillantással végignézett a divatlapokba neméppen illő, de tutira ikonikus szerelésemen, miközben én igyekeztem kordában tartani magam, hogy arcomat még véletlenül se öntse el a forróság.

- Na mi van, tán nem tetszik az új stílusom? Ez, itt - mutattam végig magamon - a Vogue-ban fogja végezni, csak szólok! - Pár másodperc csend után azt hittem, nem hiszem a fülemnek. A fiú arcán mosoly jelent meg, majd csodák csodájára felnevetett. Semmi szarkazmussal vagy morbidsággal, csak színtiszta lélekkel. Ez pedig olyan jólesett, mint eddig szinte soha semmi más. - Hé, majd' egy hete nem láttalak nevetni, az ablakaidra meg végre nincs ráhúzva a sötétítő, mi történt veled? Csak nem kicseréltek az űrlények? Ha így történt, ugye tudod, hogy Zoárd hetedhét országra szóló bulit fog érte csapni?

- Nem, Elenor, semmi nem történt velem, csak kezdek visszatérni az életbe. Vagy nem tetszik a sziporkázó személyem?

- Már hogyne tetszene, Flórikám!

- Rólad is beszélhetnénk, Lenor!

- Nem vagyok én mosószer!

- Na látod? - nevetett jóízűen újra. - Most már kvittek vagyunk. De most már gyere be, nem folyosódekorációnak jöttél tudtommal!

- De, pedig ez volt az álmom - fújtattam -, milyen udvarias vagy! Látom, ebben pont hasonlítotok a bátyáddal. - A lehető legszokásosabban léptem be a galambszürke szobába, elhessegetve a tavalyi szüreti mulatság utáni eseményeket magamból. Az már a múlté. - Amúgy hoztam neked kávét - nyomtam a fiú kezébe az egyik kis alumíniumdobozt -, mint látom, eléggé rád fér.

- Csak nem Medoxéknál jártál?

- Hát, most pont nem. De ne aggódj, cserébe a kasszás néni lebombázott egy egész kérdéssorral. Például, hogy - változtattam el a hangom - "Édes lányom, nem te vagy a Ligeti fiának a menyasszonyának a húga?" És, hogy "Ugye a kastélyban lesz a lagzi? Engemet miért nem hívtak még meg?" Vagy "És te mikor mégy férjhez?" Mondom, Isten, őrizz! Tizennyolc vagyok, nem harmincnyolc, az se tudom, ki maga, plusz ez az utolsó dolog a terveim között, ember.

- Meg vagy áldva problémákkal, Bláti.

- Nekem ne mondd! Amúgy meg te vagy Szabin tanúja, neked is kijárna az adagod az ilyen élményekből! Kár, hogy téged nem rángattak el hajpróbákra, sminkidőpontokra és vagy tíz különböző menyasszonyi ruhaszalonba. Komolyan, lassan már csillámport hányok és fehérben fogok látni minden egyes ruhadarabot. De ami késik, nem múlik, Kertész...

- Miért vagy ilyen kárörvendő?

- Miért válaszolsz mindig kérdéssel? - szóltam vissza egy vigyor kíséretében.

- És te miért csinálod pont ugyanezt?

- Mert miért ne, Flórián? Meg jó látni az arcodon, mennyire az idegeidre megyek, egyszerűen felbecsülhetetlen!

- Felbecsülhetetlen a fejed!

- Ezzel nem mondtál újat. - Levéve a kalapomat ironikusan egy hatalmasat dobtam kócos hajamon, majd otthonosan beleültem az íróasztal melletti forgószékbe, párszor megpördülve vele.

- Állj, a végén teljesen el fogsz szédülni! - Kapta el a széket, miközben én igyekeztem az asztalba kapszkodni, nehogy leessek, habár ez nem sikerült. Helyette egy túl ismerős boríték hullott egyenesen az ölembe, túl feltűnően ahhoz, hogy ne vegyem észre.

- 2023-mas Ifjúsági Bál, mi? - Célozva, a szemöldökömet rángatva néztem rá, mire ő kínosan elnevette magát. És én is. Persze, hogy én is.

- Biztos, hogy nem megyek el, a két meghívót jó lesz télen rádobni a kazánra. És te? Neked van párod?

- Meglepődsz rajta, ha azt mondom, hogy nincs? Zoárdék nagyon ragaszkodnak hozzá, hogy menjek, de basszus, nem fogok én ott harmadik kerekezni a Zenikő páros között. Állítólag Nataniel eljött volna velem, ha...

- Várjál csak egy pillanatot! Nataniel, mi? - A fiú arckifejezése egyszerre váltott át groteszk vigyorrá és valami mássá, amit szeméből olvastam ki inkább. Féltékenység? Csalódottság? 

Ezt ő se gondolta komolyan.

- Hé, nyugodj már le! Szóval, eljött volna velem, ha azóta nem talált volna párt. Mégpedig Enikő unokatesóját. És csak szólok, nem tudom eldönteni, hogy őt és Bernit shippeljem jobban, vagy Zoárdot és Enikőt. - Újra Flóriánra nézve kisebbfajta megnyugvást sugárzott tekintete, és én is megnyugodtam vele együtt.

- Tehát azt jelenti, hogy mindketten kimaradunk? - tette fel az abban a pillanatban leglogikátlanabb lehetőségnek számító kérdést, mire én egyre csak bólogattam. - Ez tetszik! De még nem olyan biztos... Szóval akkor Elenor, mint tavaly - szedte össze a gondolatait.

Vagyis csak volna, ha nem hívott volna Inez.

- Bocsi, ezt muszáj lesz.

Előkotortam a hátizsákom mélyéről a telefonom és azonnal fogadtam a hívást. Nemcsak azért, mert sürgősnek tűnt, hanem, mert nem akartam újra megtapasztalni Inez haragját, mint múltkor, amikor másodszorra vettem fel neki a telefont, csak azért, mert még épp az igazak álmát aludtam.

- Hali Inez, mondd! - szóltam bele elhadarva az ilyenkor szokásos kis sablonszövegemet.

- Na csá, húgom! Csak annyit akarok kérdezni, hogy merre is vagy pontosan? Tesós napot tartanánk, elmennénk báli ruhát venni, szóval ha valahol lerakod a traktort, felveszlek, úgy jó?

- Figyelj már, ez rohadtul kínos, de... Az a helyzet, hogy nincs is párom.

- Hülyeségeket beszélsz! - szólt rám Flórián.

- Ki beszél hülyeségeket? És miért vagy ott Elenorral, Flórián?

- Elenor beszél hülyeségeket, ki más?

- Hé! - szóltam a fiúra, nem egy rózsás pillantást szegezve rá.

- Van párja, már hogyne lenne?

- És ki? - kérdeztem rá elképedten. - A felmosó a folyosótok sarkában?

- Nem. Én. Ezt akartam mondani az előbb.

- Várj, mi van?

- Akkor jó - hallatszott a vonal végéről szokásosan -, probléma megoldva. Szóval, hova is kell mennem érted?

- Juliékhoz.

- Oké, így már érthető, miért van ott Flórián. Jó öt perc, és ott vagyok! A traktorral meg ne vesződj, Szabin hazaviszi, na, szia!

- Akkor - raktam le a telefont - ez azt jelenti, hogy együtt megyünk a bálba? Mint tavaly?

- Hát persze. Ezt akartam mondani, amikor a nővéred hívott, csak... Hogy is mondjam? Eléggé gázul jött volna ki az egész.

- Azt észrevettem, Flórián - nevettem fel egy másodpercre. - De végül köszi!

- Ezért aztán igazán nincs mit.

- Ő... Akkor én azt hiszem, megyek is, mert Inez a fejemet veszi, ha nem leszek lent.

- Azt elhiszem. - A srác teljesen magabiztosan közelebb jött és megölelt.

- Hé, te mit csinálsz? - szóltam a hirtelen döntésére nem túl kedvesen, miközben épp úgy vigyorogtam, mint a valalma, az arcom pedig tűzhöz hasonlóan égett.

- Nyugi, Bláti! Csak elköszönök.

- Tetszik ez az elköszönés - csúszott ki véletlenül a számon, ahogy én is átöleltem őt, majd jópár másodperc múlva inkább kibontakoztam belőle, akármennyire maradtam volna úgy örökké plusz száz évig legalább. - Ne haragudj, de...

- Igen, menj csak, tudom milyen - mosolygott újra úgy, mint régen. - Azért ott leszek a temetéseden, ha valami félresikerül.

- Beszédet is mondasz?

- Alap.

- Virágot hozol?

- Naná! Vörös rózsát, ahogy kérnéd.

- Hálám örökké üldöz, Flórián! Na, most már tényleg léptem, szia!

Letrappolva az emeletről kissé nehezen, de elköszöntem Julitól, majd még épp időben, haptákban állva az út szélén vártam, hogy megérkezzen a makulátlanul égkék Volkswagen elém. Néhány másodperc múlva le is fékezett előttem, én pedig beültem Inez mellé, imádkozva, hogy az egész tesós napból ne süljön ki az égvilágon semmi kínos.

Ahogy beléptünk a kiskövedi Dandelion butik Inezhez hasonlóan tökéletes és könnyed kis levendulaillatú légkörébe - amitől nem mellesleg egy pillanatra hányingerem támadt -, ahol a drága nővérem még mindig olyan otthonosan mozgott, mint sehol máshol, újra leblokkoltam. Pont, mint egy éve.

- Te jó Atya Úr Isten... - suttogtam magam elé, mint valami pszichiátriai beteg.

- Na, mi a baj? - kérdezte a testvérem, miközben szó szerinti ruhaköltemények között szlalomoztunk. - Ne legyél ennyire megszeppenve! Tavaly már voltál itt...

- Ő... Izé, igen, vagy mi.

- Elenor, Elenor. - Hevesen ingatva a fejét újra belecsapott a nagy keresgélésbe. - Siessünk, mert neked még ruhát is kell találnunk az esküvőre!

- Itt? - Furcsállva Inez kijelentését néztem hol rá, hol az egyébként ijesztően szép ruhák borsos árcéduláira, amiket látva kijelentettem magamban, hogy biztosan hosszú rémálmaim lesznek tőlük.

- Persze, te buta! Hát hol máshol? Törzsvásárló vagyok, harminc százalék kedvezményem van, ezt pedig ki kell használni. Hát nem tanultál tőlem?

- De hát már van egy ruhám.

- Az jó lesz estére, a szertartásokra még úgy sincs még neked, nem?

- Akkor legalább az egyiket fizethetem én?

- Biztos, hogy nem.

- De ne már!

Ahogyan azon töprengtem, hogy Ineznek miért éri meg ilyen drága ruhákat venni, meg úgy egyáltalán átpörgettem az elkövetkezendő órákban rám váró sorsom, birkaként mentem a nővérem után, aki szebbnél szebb és drágábbnál drágább ruhákat dobálgatott bele a pasztell lila kosárba próbának. Mindig is könnyű volt vele vásárolni, főleg ruhát, mégis néha keze ügyébe akart egy-két erősen megkérdőjelezhető darab, amitől az ember háta borsódzott a köbön. De a könnyűség alól a menyasszonyi ruhájának megtalálása határozottan kivételt képezett, és örültem magamban, hogy azon már rég túl voltunk. 

Azon reménykedve, hogy ne találjon megint az előbbi csodás leírásra jól illő ruhadarabot, az anyagkötegek közül rám jellemzően találomra kirántottam egy testre simuló, királykék szaténruhát spagetti pántokkal.

- Na, az mondjuk pont jó lenne az esküvőre, nem? - mondta ki Inez a gondolataimat, pont, mielőtt megszólaltam volna, és helyettem is berakta a kosárba azt. - Akkor most már csak a bálra kell egy neked.

Mikor Inez ezt kimondta, valahogyan megmagyarázhatatlanul az egyik próbababa felé fordítottam a fejem. Magamban épp nagyban éltem ki a nevetségesen lányos és inezes énem, aki kéthetente manikűrőztetett, csiholt kedvet magában minden reggel a saját frizurája megcsinálásához és kifogástalanul elegánsan öltözött, éppenséggel odabent már sikított, annyira izgatott lett hirtelen a babán lévő, szürkés-égkék ruha látványától, aminek szív alakú, ejtett vállú fűzőjét odavarrt csipkék és strasszkövek díszítették, míg szoknyája lágy esésű tüllként hullott a földre.

- Na jó... oké, én asszem meg is vagyok.

Kijelentésemet Inez furcsa pillantással díjazta, aztán lassan rájött, hogy tulajdonképpen mire is céloztam. A babához lépve kihúzott egy teljesen ugyanolyan estélyit az én méretemben és a próbafülke felé terelgetett angyali vigyorral a két ruhadarabot kezembe nyomva, tudva, hogy szokásosan már megint egy sikeres akciót tudhatott maga mögött.

Én pedig legszívesebben örömtáncot lejtettem volna, hogy ezen is túlestem. Mégsem jöttem rá, hogy a neheze még bőven előttem állt és boldogan várt rám, hogy megéljem...