Sporttáska, és benne minimum egy hétvégére, de inkább egy hétre elég ruha és túléléshez kellő eszköz? Pipa.

Kocsikulcs, autós telefontöltő, mankókerék, bikakábel és szivargyújtóról működő kompresszor azokra az alkalmakra, ha Lexinél beüt a krach? Pipa.

Bátorság, izgatottság, magabiztos erő és kellő tartás magamnak? Talán megvan.

Leginkább ezekkel a gondolatokkal vizslathattam az autóm hatalmas csomagterét csípőre tett kézzel másnap reggel. Inez és Szabin álltak mögöttem, és anélkül, hogy láttam volna, tudtam, hogy arcuk kételyt és őrületet sugallt felém. Egy óriási ásítás közepette megfordultam és szembesültem a valóban nem túl kecsegtető mimikájukkal, ami ezt a mondatot sugallta: hát ez teljesen bekattant.

- Minden tiszteletem hozzájuk - jelentette ki Szabin ezúttal majdnem elröhögve magát. - Azért ne hagyd, hogy az idegeiden táncoljanak.

- Nagyon vigyázz magadra, Elenor, és azokra a nem normálisakra is. - Inez közelebb lépett és megölelt. - Nem leinni magad annyira, hogy a detoxban köss ki, nem belefulladni a Balga vizébe és nem kinyírni magad. Tudod, ha meghalsz, megöllek.

- Olyan bölcs tanácsokat adtok mind.

- Tudom, húgom, tudom. És remélem, te is tudod, ha valami gáz van, ott vagyunk, ahogy tudunk, jó?

- Köszi szépen! - Elmosolyodtam, ahogy még egyszer visszanéztem rájuk, mielőtt beszálltam volna Lexibe. Szabin egy nagy puffanással lecsukta a csomagtartót, mivel én, hülye azt is elfelejtettem. Nagyon látszott rajtam a reggel tompasága, és tekintve, hogy a fiúk nyolckor indulni akartak, hamar fel kellett kelnem, hogy minden teendőmet megcsináljam azelőtt. Már két kávé bennem volt, és nagyjából gatyába rázott, de nem annyira, hogy ne legyek teljesen feledékeny. - Na, sziasztok! És nyugi, Inez, minden oké lesz.

Elindítottam a motort és hátramenetbe váltva kitolattam az udvarból, egyenesen egy vérvörös kamion elé, miközben csak reménykedtem magamban, hogy ne álljon rá olyan tipikusan kamionsofőrösen Lexire, és ne feküdjön rá a dudára, amíg felgyorsul. Igyekeztem a leggyorsabb ütemben elhúzni a Scania elől, egyenesen a belvárosi körforgalomig, miután ütemesen haladtam a kertváros felé a Szilaskerti úton. Ahogy feltűnt az út neve és Bercel bűnözőkkel meg nem túl kecsegtető emberekkel teli részére gondoltam, úgy kanyarodott ki a rendőrségről egymás után négy rendőrkocsi, amik persze, hogy Szilasra mentek.

Ez a jó újberceli légkör.

Még mielőtt egy vegyszerezős traktor is elém keveredett volna, lekanyarodtam a Kertész család utcáján, ahonnan csak Zoárdot kellett felvennem, mert Flórián Naráéknál volt. Rövidesen el is értem a padlásteres házat, aminek a kapujába ösztönösen beálltam, leállítottam az autót és kiszálltam. Nagy szerencsémre a legjobb barátom már a ház lépcsőjén ülve várt. Furcsamód sok cuccát bonyolultan, mégis kapkodva magára aggatta és szó szerint kirúgva maga előtt a nevetségesen apró kaput lépett oda hozzám.

- Jó reggelt, Elenor! Vagy ahogy elnézlek, mondjam, hogy jobbat? - Már épp készültem felnyitni a csomagtartót, de erre a felettébb találó beszólásra egy pillanatra megálltam és halálos nézést villantottam a fiúnak mellettem, aki olyan nevetésbe kezdett, hogy az egész utca zengett tőle, és a közeli kutyák ugatni kezdtek rá.

- Jobbat neked is! - álltam volna elő én is egy értelmes beszólással, miközben segítettem neki bepakolni, de egyszerűen nem ment olyan jól. - Annyira hiányoztál így, reggelre, mint hátamból a kés.

- Már szinte hallottam, hogy forognak az agytekervényeid, miközben ezt kimondtad, Bláti! Há' mi van veled?

- Hallottad már azt a szót, hogy reggel? Hajnali négy óta halottkodok... - A rövid farmerom zsebéből kihalásztam Lexi kulcsát és beszálltam.

- Akkor ne vezessek inkább én?

- Ezt most verd ki a fejedből - nevettem fel közönyösen. - Tudod, hogy csak a legvégső esetben adom át másnak a kormányt.

- De ne már! Öt hónapja van rendes autód, mégse engedted egyszer se, hogy kipróbáljam!

- Jól van, jól van. - Újra kipattantam az autóból és átsétáltam Zoárd oldalára.

- Mit csinálsz? - nézett rám kérdő tekintettel.

- Hogyhogy mit csinálok? Hagyom, hogy vezess, te úgyis tudod az utat Naráékhoz. De csak akkor, ha megállunk egy boltnál, kell még úgy pár gallon kávé.

- Ott a pont. - Miután a srác beállított mindent is arra a pár percre magának, beleértve az összes tükröt, az ülést, a kormányt meg úgy bármit, ami mozdítható volt, elindultunk. - Ha már Nara, készen állsz rájuk?

- Olyasmi. És te?

- A késznél is jobban, El. Csináltam egy playlistet az odaútra, csak olyan dalokból, amiket Flórián ki nem állhat. Nézd meg - adta át nekem a telefonját -, az első az a Spotify-on. Biztos vagyok benne, hogy mindet ismered, mert az a tervem, hogy végigénekeljük az utat.

- A Jellyfish Jamet nem felejtetted ki, ugye? - utaltam a tavalyi évzárós sztorira.

- Hát úgy ismersz? Ne viccelj, az az első, és a régi szép idők emlékére megismételjük a suli előtti szituációt. Utána meg a Cupid és a Good 4 U, meg úgy az egész album.

- Flórián utálja a k-popot? És Oliviát is?

- Saját bevallása szerint a SOUR rád emlékezteti - mondta teljes komolysággal, majd mindkettőnkből kitört a röhögés.

- Ezt nem mondod komolyan.

Éles kanyarral megálltunk egy zöldre festett bolt előtt, ami éppenséggel nem is lett volna más, mint Medoxéké, ahonnan tavaly bevásárlókocsit loptunk, hogy ne kelljen a Tescósokat használni.

- Jó, én bemegyek - kapcsoltam ki magam és szálltam ki. - Kell valami?

- Most, hogy így mondod... Nekem is kávé.

- És még én tűntem hullának nemrég, mi? - Egy játékosan célzó vigyorral néztem vissza Zoárdra, aki erre rendkívül bölcsen kiöltötte a nyelvét. Inkább sarkon fordultam és bevettem a boltot.

Ahogy kinyitottam a nyikorgó ajtót - amit tolni kellett volna, de én, hülye természetesen húzni akartam -, három túl ismerős tekintet szegeződött rám, melyek egymás mellett álló, szürkészöld pólós egyénekhez tartoztak. Kellett pár másodperc mind a négyünknek, hogy rájöjjünk, ki is a másik, mire én, szerencsétlen rájöttem, hogy épp Flórián édes barátaival, Reddel, Medoxszal és Vandával szemezek.

- Elenor? - bukott ki Vandából túl hangosan, mire a két fiúnak mellette leesett a tantusz. - Azt hittem, a reggel miatt káprázik a szemem, olyan rég láttalak!

- Nem is volt olyan rég az a szilveszteri buli... 

Na, igen, a szilveszter is külön szám volt. Eszeveszett Zoárdkánk kitalálta, hogy márpedig neki muszáj bulit szervezni, teljesen önerőből és egyedül, mindenféle segítség nélkül. Így nekem annyi volt a dolgom, hogy kiöltözzek, vigyek egy üveg piát és megjelenjek a házuknál a majdnem húsz ember között. És ekkor volt az első alkalom, amikor láttam Flóriánt a szeptemberi összetalálkozásunk óta, aki ahogyan megpillantott, egy lánnyal, azaz így utólag belegondolva Narával együtt felszívódott. Nekem szabályosan lelkiismeret-furdalásom lett, így hivatásos ünneprontóként felcaplattam a fürdőbe, gondolván, hogy semmi helyem nincs odalent a vidám emberek elől elszívni a levegőt. Arra viszont nem számítottam, hogy valaki rámnyit, és, hogy ez a még mindig ismeretlen srác fog nagyjából összekaparni...

- Mosószer, az hat hónapja volt - vágott közbe Redmond szokásosan okoskodóan -, jól el vagy veszve az időben.

- Nekem mondod? - sóhajtottam. - Én, magam vagyok az idő. Akkor is, tök jó látni titeket! De várjatok... Hárman vezetitek a boltot?

- Én vagyok a kasszás, Red a húspultos, Vanda meg úgy bármit csinál. Miért? - Medox száz százalék higgadtsággal válaszolt.

- Nem, semmi.

- Azért, mert ti, ketten a harmadik világháborút is ki tudnátok robbantani. - Vanda ezerszer finomabban kimondta, amire gondoltam, mire azonnal elnevettük magunkat. - A hab a tortán pedig Flórián lenne.

- Utálom, hogy brutálisan őszinte vagy, kicsim.

- Én is szeretlek! - Vanda túlzottan szívből jövő vigyorral nézett barátjára, aki nem túl biztató arccal meredt vissza rá.

- Még mielőtt elfajulnának itt a dolgok, veszek pár jegeskávét és itt se vagyok.

- Most mentek a tóhoz, nem? - kérdezte Redmond, miközben bedobtam pár karamellás kávét a kosárba a legközelebbi polcról. - Flórián mesélte, hogy Zoárd meghívta őket. Csak azt nem tudom, hogy ő mióta ennyire jótét lélek...

- Elhiszed, hogy én se értem a logikáját, Red?

Próbáltam úgy csinálni, mint aki nemcsak egyáltalán nem részese az idősebbik Kertész terveinek, hanem, mint akinek halvány lila fogalma nem lenne az összes szívatásról.

Visszaléptem a pénztárhoz és kifizetve a négy kávét elköszöntem a hármastól, de csak úgy, hogy megígértem nekik, a nyár folyamán biztosan többször találkozunk, ha csak a boltban is. Zoárd odakint várt már, a kocsinak dőlve, a telefonját bámulva. Szabad kezébe nyomtam a dobozos kávét majd felnyitottam a sajátom, úgy, mintha az életem múlt volna rajta.

- A nemlétező életerőm! - kiáltottam fel pár korty után, mire a drágalátos társaságom már megint sakál módjára röhögni kezdett.

- Nem hittem, hogy ezt valaha kimondom, de átérzem. Amúgy most írt Flórián, már várnak minket. Lassan odaérünk és kezdődhet is a műsor.

Ahogy Zoárd megfordult és pár utcányi kanyargás után egy olyan negyedben kötöttünk ki, ahol eddig soha az életben nem voltam, az egyik kisutca közepén elővette a mobilját és elindította a szóban forgó, Anti-Flórián című lejátszási listát, amihez borítóként valami Flóriánról készült gáz kép vörös iksszel áthúzott változatát használta, és feltekerte a hangerőt. Az egész autóban a tavalyhoz testvériesen hasonlóan a Jellyfish Jam szólt. Az autó ablakai fokozatosan lehúzódtak, ahogy már megint teljesen szabálytalanul leálltunk egy "Kérem, a bejárót szabadon hagyni!" feliratú kapu elé, ami rövidesen kinyílt, elénk tárva egy már akkor fokozottan ideges Kertész Flóriánt és egy teli torokból nevető Perényi Narát.

- Hátra! - kiabáltam, ahogy Flórián indulatosan nyitotta volna ki az ajtómat, aztán rájött, hogy én ülök az anyósülésen. Hatalmas hátizsákjával együtt pattant be mögém, a két ülés között előre nyúlva, hogy leállítsa a zenét.

- A-a! - rivalltam rá, próbálva leplezni a röhögéstől fulladozásomat. - Ez az én kocsim, Kertész, azt csinálsz benne, amit én mondok!

- Akkor miért Zoárd a sofőr?

- Azért, mert én - hangsúlyoztam ki ezt a szót - azt mondtam.

- Ugye azt tudod, öcsikém, hogy én is itt vagyok? - Zoárd furán vigyorogva hátrafordult testvére felé. - Egyébként meg neked is szia!

- Ő... Hova tűnt Nara? - kérdezte, teljesen figyelmen kívül hagyva bátyját, de a lány már túlbuzgó energiabombaként pattant be barátja mellé.

- Itt is vagyok! Bocsi, csak valahogy alig fért be hátra a táskám. Nem tudom, ki hozott magával annyi cuccot, hogy az egy hónapra is elég lenne, de...

- Zoárd volt! - Flórián és én egyszerre felkiáltottunk. Döbbenten hátranéztem, mikor tekintetünk egy óvatlan kis másodpercre találkozott. Inkább visszafordultam, igyekezve úgy csinálni, mintha ez meg se történt volna.

- Nem is tudtam, hogy személyesen a CIA-t fuvarozgatom. És azt se, hogy a bőgőmajom öcsém többre vitte, mint egy kukásautó sofőrje.

Ahogy visszakanyarodtunk az útra egyenesen a tó felé, komolyan kezdtem erősen megbánni, hogy nemcsak rámondtam az áment Zoárd újabb hülyeségére, hanem magam is boldogan részt vettem benne. A hátul ülő páros pedig csak a jéghegy csúcsa volt...

- I gave a second chance to Cupid, I believed you, I'm so stupid, let me show you my secret love, is it real? Cupid is so dumb.

- I gave a second chance to Cupid...

- Hopeless girl is seeking...

- I believed you, I'm so stupid...

- Someone who will share this feeling...

- Let me show you my secret love, is it real?

- Mikor lesz már ennek vége? Én ezt nem bírom tovább, olyan agyzsibbasztó - szakította félbe Flórián a kiemelkedő minőségű műsorunkat, ami leginkább egy Sztárban Sztár Leszek! vagy X Faktor előválogatóhoz hasonlíthatott, és véletlenül nem a frissen felfedezett tehetségek részéhez. - Nem tudom, melyikőtöknek van ilyen kellemes zenei ízlése, aki miatt már a második, ismétlem, a második k-pop számot hallgatjuk végig, de...

- Másik dalt akarsz? - egy megbánás nélküli, szemét vigyorral kapcsoltam át a következő számra, mire Flórián egy pillanatra fellélegzett.

- Végre! Csend! - A srác gondolatban biztosan visszaszívhatta a szavait, amikor jópár másodperc múlva elindult a Good 4 U, azaz számomra az irónia netovábbja. Hiszen ha valakinek nem tűnt volna átéreztem annak a dalnak minden egyes sorát. - Ez az egész út egy börtön! - kiabálta, miközben eszeveszettül piszkálni kezdte a kilincset, megpróbálva kiszállni az egyébként száz fölött száguldó autóból. - Engedjetek már ki! Most komolyan, melyikőtök fejéből pattant ki az az évszázados ötlet, hogy rárakta a gyerekzárat?

- Szívás, én voltam - tört ki a féktelen röhögőgörcs belőlem, amit fokozott Zoárd csodálatos énekhangja, ami leginkább hasonlított egy erőlködve fuldokló balatoni sirályéra. A helyzet még komikusabbá vált, ahogy megpróbált minket kielőzni egy batár, ólomszürke Mercedes, aminek nagydarab, szakállas sofőrje integetett ki valószínűleg Flóriánnak, az ajtóra mutogatva, kérdő fejjel.

Az egész autó Flórián műsorán derült, mire végül lassítottunk és rákanyarodtunk egy gödrökkel tarkított mellékútra, amin menve már szinte sajnáltam Lexit. Ezek a páratlan útviszonyok pedig csak egyet jelenthettek: megérkeztünk a szintén egyedülálló Balgára, aminek még a neve se tűnt túl kecsegtető ajánlatnak. Feltűnt a nagy tó azzal a vöröses-sárszínű vizével - ami állítólag egészséges, sőt, gyógyvíz, de én kétlem -, körülötte egyre sűrűbben a nyaralók, de a kevésbé modern, Kádár-korszakból származó részével és az alapból nem túl biztonságos betont keresztező, kopott fekvőrendőrök. Az üdülőfalu közepén lefordultunk és behúztuk a féket valahol az utca közepi, nyaralóhoz képest egészen nagy, emeletes, kopottan világoskék építmény előtt.

- És itt is vagyunk! - pattant ki a kocsiból Zoárd őrültesen vidám vigyorral arcán, miközben már-már filmbéliesen körbemutogatott. Erről a mozdulatról akaratlanul is eszembe jutott Stan bácsi a Rejtélyek Városkájából. - Gyerünk, menjünk be! - Miután mindenki összeszedte a cuccát, megindultunk. A srác a lábával kinyitotta a kaput. Vagyis volna, ha az nem esett volna ki a helyéről. - Ú, basszus! Ezt egyikőtök se látta, és anya se tudja meg! Amúgy is, már elég rozsdás volt...

- Erre a helyre ráférne egy kiadós felújítás - sikított Nara, miközben szinte elfehéredett az arca, amiért a nyakába esett egy kis rózsabogár, amitől persze Flórián azonnal megszabadította, aztán láttam, hogy a fiú átöleli őt, és... És ekkor döntöttem el, hogy nem nézem tovább és kielőzöm őket.

- Öhm... Azok ott mindig is lelógtak az erkélyről? - mutattam a korlátról lelógó borostyánra, ami lassan, de biztosan belepte a falat.

- Talált. Jó, nem nézett ki úgy, mint maga Tarzan dzsungele, de ja...

Zoárd végre elővette a kulcsot és nehézkesen kizárta az ajtót, ami valami rendellenesen roppanó hangot adott, ahogy kinyitottuk. Hatalmas nagy szerencsénkre a beltéren nem uralkodtak olyan kaotikus körülmények, mint odakint, sőt, ellenkezőleg: az egybenyitott nappali-konyha kombóban, ami szintén kopottaskék színben csinált mindent, csak nem pompázott, olyan rend uralkodott, mint amilyet nem is gondoltunk volna. Felkapaszkodtunk a meredek, de mégsem Inezék házához hasonló lépcsőn, mire a drágalátos Kertész Zoárd megfordult az alapból elég szűk folyosón.

- Oké, szóval három szoba van. Elenoré a leghátsó, az enyém meg ez. Ja, és az, ott - mutatott a szomszédos szobának ajtajára - a kettőtöké. Fél óra elég arra, hogy kipakolunk, aztán szerválunk valami kaját és lemegyünk a partra.

Ahogyan Zoárd eltűnt a saját szobájában, én is a sajátom felé vettem az irányt. Hallottam, hogy a gerlepár ajtaja is becsapódott, mégis valaki megszólított.

- Elenor.

- Mi van? - kérdeztem a szobába dobva az utazótáskám, csípőre téve kezem. Ha valami nem hiányzott, akkor az az volt, hogy kettesben legyek Flóriánnal, vagy, hogy egyáltalán beszéljek vele. Hogy miért? Mert baromira furán éreztem magam vele, még az eddiginél is jobban.

- Ő... Tudom, hogy ez nem a legjobb alkalom, de tudunk beszélni? Szerintem eléggé ránk férne.

- Tudod, mit? - sóhajtottam, idegesen megragadva a kilincset. - Menj inkább a barátnődhöz. Ez nem a legjobb pillanat.

- De...

- Majd később, jó? - rivalltam rá a kelleténél jobban. - Most hagyj békén, pont úgy, mint a szüreti után. Légy szíves.

- Legyen. Én csak újra jóban akartam veled lenni...

- Nézd, Flórián. Én is mindennél jobban szeretném, ha nem haragudnánk egymásra, akármi is történt, és főleg azt, hogy megbeszéljük, mégis... Ez rossz ötlet most. Még csak Nara miatt is.

Ahogy a fiú végül sarkon fordult, mérhetetlen szégyen és megbánás kezdte nyomni a vállam. Nem akartam örökké haragudni Flóriánra, mégis Narát se szerettem volna rossz helyzetbe hozni.

Semmi kedvem nem volt két szék közül a pad alá esni. És márpedig éreztem, hogy újra ez fog következni.

____________________

Sziasztok! 

Bevallom, kicsit féltem publikálni az ANYM Második Felvonását. Tartok tőle, hogy nem hozom az Első Felvonás stílusát és nem bírom visszaadni annak a könyvnek a színvonalát. Lehet, hogy nem egy évvel később kellett volna nekikezdenem a folytatásnak, de sebaj...

És ha már ANYM, mindkét kötet borítója megújult. Kicsit hasonlítanak a régiekhez, de szerettem volna valami különlegesebbet készíteni a történethez, ezért esett a választásom Elenor és Flórián fotójára, amiről az első szakasz bevezetőjében szó volt.

Azért remélem, eddig mindenkinek elnyerte tetszését a második kötet és az új borítók is! <3