Épp nyugodtan elájulni vagy megfulladni készültem, ahogy Inez már a saját teljes harci díszében fűzte be az estélyi ruhámat az Ifjúsági Bál kezdete előtt bő másfél órával. Fájdalmasan kihúzva magam az egyik emeleti szoba egész alakos tükre előtt álltam, futólag magamra pillantva benne, majd ráébredve, hogy azokban a ritka pillanatok egyikében, mint akkor, egészen tűrhetően nézek ki. Természetesen mint mindig, ebben is boldogan működött közre Picúr, királynő módra, emelt fővel lenézve ránk az egyik rossz éjjeliszekrényre tett kosarából, érdeklődő tekintettel látva, mi is történik épp előtte.

Erről akaratlanul is eszembe jutott a szalagavatóm napja, aminek gondolatán majdnem elnevettem magam. Egy, még a bálinál is pufibb és csicsásabb, hófehér ruhát viseltem a táncra, ami a legextrábbnak számított az osztályban, a hajam ugyanígy egyszerűen begöndörítve fogott közre egy virágos hajdíszt, a sminkem pedig közel tökéletesre sikerült, már, amennyi tőlem telt. Habár azt senki se érezte, hogy az abroncs alatt a lábam abban a lakkfehér magassarkúban már kezdett kihalófélben lenni, mivel aznap már hatodszorra táncoltuk el a keringőnket - kétszer a tanári karnak és a polgármesternek, kétszer a diákoknak és kétszer élesben a szalagavatón. És azt se, hogy mennyire szétvetett az ideg, hogy a ruha abroncsa a nagy pörgés-forgás közepette lecsúszik, vagy azt, hogy a direkt az akkora csinált, nem túl hosszú életű körmöm, amit egyébként akciósan vettem a DM-ben, állandóan beleakadt a párom kesztyűjébe... 

Páratlan emlékek.

Majd bevillant az is, hogy az egyik, az állandó ellenem irányuló Messenger-csoportokért felelős osztálytársnőm be akarta fűzni Zoárdot a tanár-diák keringő és a kicsit sem röhejes és erőltetett fogadás közben. Hangosan elröhögve magam duplán hálát adtam az égnek, hogy az egészet elsőként, premier plánból végignézhettem, mire a nagy nosztalgiázásból Inez kérdő tekintete visszarángatott.

- Mi az? - kérdezte, végre bemasnizva a fűzőm szalagját, egy kész örökkévalóság után végezve vele.

- Semmi, Inez. Csak egy emlék. Méghozzá abból a naaagyon kínos fajtából.

- Értem. Összeszedem Szabint és a táskámat, aztán mehetünk, jó?

- Persze. És köszi a segítséget!

- Nincs mit.

Ahogy Inez kilépett a szobából, elővettem a telefonomat és csináltam egy gyors képet a tükörben, amit kiraktam Insta storyba is. Ahogy eltelt a végzős évem, végre lecsengett az osztályomnak az irántam érzett végtelen utálata, így az állandó netes hülyeségek rólam, vagy csak simán életet növesztettek maguknak és elfelejtettek. Akármelyik verzió számított a helyesebbiknek, én egyáltalán nem bántam ezt, sőt, végre egy kicsit jobban kibontakozhattam, akármennyire fog el néha még az az érzés, hogy mindenki terhére vagyok és igazából az összes ember körülöttem utál, a saját szüleimtől kezdve Inezen és Zoárdon át egészen Flóriánig.

Odamenve Picúrhoz megsimogattam őt. Bölcs döntés volt tőlünk, hogy inkább lehoztuk egy biztonságosabb szobába, nehogy kijusson az ajtó-ablakon és a tetőn keresztül akárhova, ahová akart volna. Megbizonyosodtam róla, hogy elég enni-és innivalója lesz az este, és, hogy az alomtálcáját se felejtettem el áthozni, bukóra nyitottam a szúnyoghálós ablakot, hogy Picúr azért némi hűvösebb levegőhöz is jusson. Ezután a kistáskám és a szandálom kíséretében lesétáltam, a képzeletemben megveregetve a vállam, hogy végre lett annyi eszem, hogy abban az évben a bálra valami kényelmes lábbelit húzzak. És milyen szerencse, hogy a ruhám földig ért, így nagyjából el is takarta a lábamat, ezért senki az égvilágon nem vehette észre, hogy nem magas sarkút viselek. Nehéz szerencsétlenkedések árán felhúztam a szóban forgó lábbelit, aztán követtem a lila ruhás Inezt és a harci díszében feszengő Szabint, akiről lerítt, mennyire ki nem állhatta az öltöny-ing kombót.

Sőt, úgy igazából az egész bált és annak csilli-villi atmoszféráját járnunk közül már megint Inez élvezte egyedül, és nem tartotta olyan erőltetettnek, mint mi.

- Most komolyan muszáj ez a nyakkendő? - könyörgött Inezen Szabin, ahogy beültünk a változatlanul hajó méretű és belülről kukásautó minőségű Kicsicsillagba. És amíg ők tök normálisan elfértek elöl, én éppenséggel úgy éreztem magam hátul, mint aki kukabúvárkodik. 

Az önjelölt sofőrünk meg se várva menyasszonya válaszát egy hirtelen mozdulattal levette a lila nyakkendőt és hátra hajította egyenesen mellém.

- Intézd el, Elenor! Nem akarom ezt a kínzóeszközt látni.

- Kérésed számomra parancs - röhögtem fel cseppet sem nőiesen, ahogy újabb útitársam, azaz a mögöttem lévő csomagtartóban bedőlt, tiszta koszos rotakapa egyik fogantyúját átkötöttem az anyaggal ízlésesen, masnit csinálva belőle.

A Bencze-kastélyhoz menésünk előtt felvettük Flóriánt. Vagyis volna, ha nem lett volna a fiúnak hűlt helye, cserébe egy teljesen idegen autó állt az udvar nyitott kapujában. Ahogy kiszálltunk Kicsicsillagból, Szabin alaposabban is szemügyre vette a 2015-ös Toyota Corolla szedánt, annyira feltűnően, hogy az már nekem és Ineznek is fájt.

- Az normális, ha nem tudom, hogy ez kinek az autója? Az életben nem láttam ezt a kocsit - jelentette ki Szabin döbbenten, mikor egy puffanással becsukódott a Kertész-ház bejárati ajtaja és léptek egyre hangosabb sorozata tudatta velünk, hogy valaki felénk közelít.

- Az enyém. - Flórián hangja egyenesen mögülem hallatszott, de még így is tudtam, hogy büszkén mosolyog.

- Nem azt mondtad, hogy a saját autó csak a felső tízezer felelőtlen utódjainak való? - Szabin rosszalló tekintettel fordult unokatestvére és egyben tanúja felé, aki elnevette magát.

- Miért, négy hónap óta nem változhat a véleményem? Amúgy is, azt azért mondtam, mert azt hittem, az életben nem találok magamnak valami normális gépet.

- Szerencsés vagy - szóltam közbe. - A Toyoták ijesztően strapabíróak.

- Akkor te miért nem Toyotát vettél? - szállt be a beszélgetésbe Inez.

- A Lexus a fancybb Toyota, jó? Azért nekem is volt eszem, amikor autót vettem.

- De hát... - Nézett rám mindenki ijesztően furcsán.

- Most mi van? A Lexus a Toyota leányvállalata, gyerekek!

- Tőlem aztán bárki autója lehet Lexus, Toyota vagy egyszerre mindkettő - rángatott ki minket a felettébb kínos párbeszédből Szabin -, de szerintem indulnunk kéne, mert elkésünk.

- Ő, ez nem lesz az évszázad terve - habogott Flórián -, de mintha senkinek nem tűnt volna fel, azért áll itt az autóm és azért van nyitva a kapu is, mi lenne, ha én és Elenor külön mennénk?

- Nekem jó! - egyezett bele Szabin már megint helyettem, túl könnyen. Erre pedig tőlem egy neméppen bizalomgerjesztő pillantást kapott. - Akkor mi megyünk is - nézett Inezre, aki újra kérdő, már-már groteszk arccal nézett vissza rám, mire én lesuttogtam neki egy én nem tudtam rólát -, ugye, kicsim? Ott találkozunk, meglássuk, ki a gyorsabb.

- Fogadunk egy ezresben, hogy mi hamarabb odaérünk? - nyújtotta kezét Flórián Szabinnak, aki rövidesen viszonozta a kézfogást.

- Fogadjunk!

Miközben a jegyespár egyre távolabb ért tőlünk, hallottam, ahogy Inez valamit suttog Szabinnak. Egy ideig ott álltam a Toyota mellett, próbálva kihallgatni, miről beszélnek, habár fogadni mertem volna, hogy rólam, Flóriánról és a drága Szabinkánk kínos viselkedése állt a fókuszban.

- Jössz, Elenor? - Flórián hangja egyszerre kiszedett a nagy hallgatózás közepéből. - Valami rosszat mondtam? Ugye nem baj, hogy az utolsó pillanatban változtattam a terven?

- Jézusom, nyugi, dehogy is! - nevettem enyhe kínomban. - Csak azt próbáltam kivenni, hogy miről beszélnek, de most már mindegy is.

- Egyébként nagyon jól áll ez a ruha.

- Köszi! - Az arcomra enyhe pír, viszont annál szélesebb mosoly szökött. - De ne szokd meg a látványt - pörögtem -, nem mindennap járok ilyesmi göncökben!

- Ez is a Vogue-ban fog kikötni, mint a fűnyírós szetted?

- Hát hogyne! Sőt, egyenesen az mellett.

Beültem az autó anyósülésére, habár még mindig nem szoktam hozzá, hogy utas legyek elöl. Eddig nyilvánvalónak tűnt, hogy amióta van jogsim, az esetek kilencven százalékában én vezetek.

- Itt az idő megnyerni egy fogadást, Elenor.

A fiú szája vigyorra húzódott, ahogy elindította a Toyotát és kikanyarodtunk az udvarból, majd egy teljesen másik útvonalat követve a kastélyhoz. Én pedig el se tudtam hinni, hogy így, öt perc alatt vele kötöttem ki egy autóban. Ketten.

Már érezhetőnek tűnt a zsongás, amikor behajtottunk a Bencze-kastély mögötti, a lemenő nap fényében úszó, megtelt parkolóba. Flórián meglepően rutinosan be is tolatott két fa közé, közel a bejárathoz, de elég távol ahhoz, hogy pár kamerás már akkor vegyen minket. Az autó motorja leállt és kiszálltunk, Kicsicsillag után nézelődve.

- Tényleg nem láttad őket sehol? - kérdezte Flórián, mire én nemlegesen ingattam a fejem.

- Őszintén? Zoárd Seatján kívül egy ismerős autót se.

A tudattól, hogy beelőztük a sofőrök gyöngyét, az addig legyőzhetetlen Ligeti Szabint, azonnal röhögőgörcsöt kaptunk, amiért minden egyes előttünk elhaladó személy kínosan megbámult minket. De nem érdekelt.

Arra lettünk figyelmesek, hogy egy éles kanyarral beállt mellénk Kicsicsillag, majd a Ligeti-Bláti páros pattant ki belőle.

- Hol az ezresünk, Szabin? - lépett szemtelenül unokatestvére elé Flórián, pénzért nyújtva a kezét.

- De hát...

- Mi értünk ide előbb! Volt egy egyezségünk, még kezet is fogtunk.

- Jó - sóhajtott beletörődötten, tudva, hogy ebből a szituációból sehogy se jönne ki jól. Eközben Inez egy hajszálnyira állt attól, hogy ne nevesse el magát látva, ahogy vőlegénye sanyarú arccal elővette a pénztárcáját és Flórián tenyerébe csúsztatott egy ezrest. - Most, hogy ezt így kisajtoltad belőlem, mehetünk is be, nem?

Ahogyan a bejárat felé bandukoltunk, megláttam a fotósokat és legalább három különböző tévéadóhoz tartozó kamerát és szabályosan kirázott a hideg. Még mindig a kamerák számítottak azoknak a dolgoknak, amiket ki nem állhattam az Ifjúsági Bálban.

- Mondtam már, hogy még mindig teljes szívből utálom a kamerásokat? - súgtam oda a páromnak, aki erre bólogatva elmosolyodott. - Akkor asszem nem elégszer.

- Csak próbálj meg úgy csinálni, mintha itt se lennének, vagy mondjuk képzeld azt, hogy húsevő növények állnak ott helyettük cserépben. Nekem bevált.

- Még mindig annyira hasznos tanácsaid vannak - jegyeztem meg csöpögő szarkazmussal, holott bármit meg tudtam volna adni az elmúlt majdnem egy évben, hogy újra ezeket az igazából eszement tanácsokat hallgassam tőle. Vagy nem, úgy igazából bármit.

- Ha a szarkazmus anyakönyvezhető név lenne, lehetne esetleg a középső neved is.

- Tusé.

A jegyek beváltása után - megjegyzem, idén végre nem sétáltunk el a jegypénztárnak felállított bódé mellett - kicsivel megtaláltuk Zoárdot és Enikőt, habár egészen könnyű küldetésnek bizonyult kivenni Enikő smaragdzöld ruháját és Zoárd fekete, enyhén csillogó öltönyét a tömegből. Nem sokkal később csatlakozott hozzánk egy pár pillanatra Nataniel és Berni is, még azelőtt, hogy végleg eltűnjenek a tömegben, vagy ki tudja, hol.

A nyitótánc és egy pár Szabin által expressz nekem szolgáltatott rövidital után egy ideig azt se tudtam, milyen bolygón vagyok, pedig a terveim közé egyáltalán nem tartozott az ivászat.

Olyan tizenegy körül, amikor a királyi tánczenék már rég átmentek mulatósba, Flórián szokása szerint valami ehetőt szervált nekünk.

Enikő már fel órája sort állt valahol a mosdóknál.

Bernadettet és Natanielt a keringő óta nem láttuk.

Inez és Szabin már vagy a tizedik dal után is boldogan ropták a táncparkett közepén.

Mindeközben én a falat támasztva Zoárdot rongáltam a rendkívül stílusos, csillámos öltönykabátjával, és őszintén szólva egyikünk se kapott újra nagy kedvet a táncra, és a helyzet magaslatán se voltunk már rég.

- El, látom, mostanában nagyon jóban lettél az én bőgőmajom öcsikémmel - terelte át a témát egyenesen rám. - Látom, veled még a bálba is eljött, pedig az ő szavai szerint semmi lelki ereje nem volt hozzá.

- Látom, ebben nagyon hasonlítotok. Holott neked a lelki erőd úgy általában mire is van? Á, ez az, semmire!

- Ez nagyon fájt, El. De most tényleg, komolyan mondom, hogy...

- Te tudsz komoly lenni? - nevettem, direkt újra félbeszakítva a mondandóját. - Majd' nyolc éve ismerlek, és egyszer nem láttalak komolynak.

- Jó, akkor teljesen komolytalanul mondom - nyomta meg az utóbbi szavakat, mint akinek az agyát most szűrték volna le narancslé módra -, és tudom, hogy utálsz ilyesmiről beszélni, de szerintem nagyon jó lenne, ha lassan tisztáznátok mindent egymással.

- Már most? Basszus, Flórián két hete szakított Narával, még nagyon nincs itt az ideje!

- Hallottad az egész beszélgetést, azt is, hogy mit mondott rólad, nem?

- De, igen, így volt, csak... Nem tudom, valahogy visszatetszőnek tűnne Flóriánt nézve. Úgy nézne ki másoknak, mintha ő teljesen hamar túltette volna magát Narán, és én ezt nem azért mondom, mert nem... Én csak védeni akarom őt. Nem minden nap szakít az ember, Bercel meg tele van pletykákkal. Biztos vagyok benne, hogy előbb-utóbb őt is elérnék.

- Aki számít, az úgyis tudja a történetet elejétől a végéig, épp ezért nem kell ennyire védened őt.

- Hát mi mást tennék akkor?

- Még mindig szereted őt. - A szívem majdnem kiugrott a helyéről, ahogy Zoárd ezt ilyen magabiztosan kijelentette, amire egyébként számíthattam volna.

- Igen. Még mindig szeretem őt, pedig tudom, hogy igazából rohadtul nem kellene. Ha az agyamra hallgatnék, elismernén, hogy nem helyes ezek után szeretnem őt. Megpróbáltam kikapcsolni mindennemű érzelmet magamban, te is tudod, de a nap végén még mindig ember maradtam és végül nem ment. Nem jött össze, és ez az őrületbe kerget. Miért nem vagyok akkor racionális, amikor kellene?

- Racionális? Mint az a számhalmaz a matekból? Jézusom, Elenor! Nem kell ide semmilyen ésszerűség, az úgy se az erősséged. Csak sodródj az árral és minden kialakul magától.

- Köszi, Zoárd.

- Amúgy örülök neki, hogy az öcsikém egészen normális lányt szedne össze magának.

- Csak egészen normális?

- Hááát... Jó. Teljesen normális. De viccen kívül, nagyon örülnék nektek. És ha bármelyikőtök újra kitérne a cél elől és ugyanolyan baromságot csinálna, mint Flórián tavaly, akkor nem állok jót magamért.

- Mind tudjuk, hogy titokban egy kerítőnő és mániákus shipper veszett el benned - veregettem meg a vállát.

- És ezt nem is titkolom. De jobban járok, ha megnézem Enikőt, nehogy nekem időközben elnyelte a klotyó.

- Erősen kétlem, hogy ez történt volna. De hé - jöttem rá igazából, hogy mit akar -, most komolyan itt jársz hagyni?

- Miért, mit gondolsz? Magammal viszlek?

- Kösz, de azt inkább kihagyom.

És abban a felszentelt percben, amikor Zoárd otthagyott, azonnal előkerült a sokadalomból Flórián is.

- Nevetségesen unalmas ez a hely - dőlt neki ő is a falnak. - Sőt, még a kaja se olyan jó, mint tavaly. Nem akarunk lelépni?

- És tulajdonképpen mit akarunk csinálni?

- Őszintén? Szerezni valami kaját. Éhes vagyok, a svédasztal meg teljesen ki van rabolva.

- Oké, benne vagyok. Várj itt, addig én lebeszélem Inezékkel, hogy ne keressenek itt.

- Már mindent tisztáztam velük, Szabin szó nélkül belement, mint mindig. Inez meg megérti, azzal az erővel, hogy biztos éhes vagy.

- Akkor mehetünk is.

- Tudsz futni ebben a cipőben?

- Szandál van rajtam - mosolyogtam sejtelmesen. - Nem ma van az a nap, hogy megöljem a lábamat. Miért?

- Ja, csak ezért - a srác egyszer csak sprintelni kezdett az emberek között szlalomozva, én pedig nem tehettem mást, mint, hogy utánafussak.

Mint akik az életükért futnak, úgy rohanunk ki a mulatóstól dübörgő belső udvarból, ki a tó vizén visszaverődő, csillagos éjszakába. Megint minden olyan lehetetlenül tökéletesnek tűnt, mint egy filmben. Újra alig tudtam elhinni, hogy az a pillanat tényleg az én életem része lett.

- Hé, ez mire volt jó? - kérdeztem tőle játékosan, ahogy beültünk a Toyotába. - De komolyan, miért csináltad ezt?

- Mert miért ne?

- Legalább kétszer léptem rá a ruhámra és azt hittem, hogy ott tanyálok el helyben.

- Ha úgy történt volna, úgyis ott lettem volna neked, Elenor. - A fiú elindította az autót és kihajtott a fák közül. - Nincs kedved valami zenét rakni?

- Szívesen, de nem hiszem, hogy olyan jó ötlet lenne.

- Miért?

- Maradjunk annyiban, hogy a zenei ízlésem eléggé megosztó...

- Én akkor is bízok benned, eddig akárhány dalt mutattál, tetszett. És amúgy is, egy párszor láttalak már fangörcsben kitörni azoktól a bandáktól. 

- Jó, egy pont neked - nevettem fel kínosan, ahogy az USB-t bedugva a telefonomba megnyitottam az első lejátszási listámat, majd megszólalt a No Grey a The Neighbourhoodtól.

- The Neighbourhood? - kuncogott ő is. - Nem tudom, hogy ez kinek megosztó, de csak úgy megjegyzem, hogy én is szeretem a zenéjüket.

- Ez tényleg megnyugtat.

Olyan száznegyvennel hasítottunk Bercel felé a vaksötétben, lehúzott ablakokkal, már rég kikanyarodva a kastély útjáról. Mindketten torkunk szakadtából énekeltük a hangszórókból már-már fülsüketítően szóló számot, és nem tudtam volna akkor se elmondani, hogy mennyire imádtam ezt a pillanatot. Nemsokára beértünk a város belterületére, ahol elhajtottunk a bizonyos tó mellett is.

- Emlékszel, amikor itt voltunk horgászni? - elevenítette fel a bennem is színtisztán elő emléket egy kósza másodpercre a túloldalon lévő tóra nézve, mire mindketten elnevettük magunkat.

- Hát hogyne! Szabin nosztalgiázása, az én árkos akcióm, az év általunk kihorgászott zsákmányai, az égen suhanó repülőgépet eltéríteni akaró gyerekek, az eljegyzés és az alattunk majd' összedőlő mászókák - sóhajtottam. - Á, páratlan emlékek!

Az első elénk kerülő és nyitva lévő kajáldánál megálltunk, ami épp a szinte teljesen kihalt fő téren lévő étterem lett. Leraktuk az autót és szintén olyan szabinosan nosztalgiázva, boldogan mentünk be gyrosért, amit este lévén sajna csak elvitelre kérhetünk, miközben én teljesen nyugodtan vettem magunknak egy-egy lattét, akármennyire volt már éjfél körül.

- Tessék - nyomtam a párom kezébe a fémdobozt visszafelé a úton, pont, mint amikor meglátogattam őt a traktorral, kezemben még egy hungarocell ételhordóval.

- Köszi, de... Kávé? Ilyenkor?

- Kertész, a kávénak nincs időpontja. Sosincs túl korán vagy késő.

- Hát jó. Akkor - koccintott velem játékosan, mielőtt mindketten megittuk volna az életmentő löttyünket - egészségedre!

- Egészségedre!

Ebédlőnek végül a Római Istenek Kútja körül lévő, még mindig szépen kivilágított téren elhelyezett padok egyikét tettük meg, azzal az erővel, hogy egyikünk se akart a szauna forróságú autóban enni.

Habár kicsit se nézhettünk ki elvetemülten, ahogy teljes báli szerelésben, még mindig erős és színtiszta puccban átitatottan ettük a kis gyros tálunkat azokkal a tipikus műanyag villákkal, amik kivétel nélkül beletörnek a sült krumpliba, de minket különösebben nem érdekelt.

Egészen addig, amíg valaki telefonjának vakuja nem szakított ki minket a nagy evésből.

- Ez annyira páratlan - röhögött fel egy nagyon ismerős hang előttünk. - Igaz, szívem?

- Ezt a képet muszáj kitennetek Instagram storyba - szólt nevetve egy lányhang. - Vagy nem, inkább én.

- Medox? Vanda? - Néztünk az ikonikus párra összezavarodottan.

- Lenor? Fló?

- Ez kész is - kuncogott még mindig Vanda. - Sőt, átküldtem nektek a képet. Annyira komikus az egész...

- Ezzel fogunk titeket rongálni... Úgy örökké.

- Egyébként imádom a ruhádat, Lenor - lépett hozzám közelebb Vanda, mire én felálltam. - Hadd lássam!

- Nektek úgy egész biztosan nem a bálon kéne lennetek? - Medox kérdésével együtt belemarkolt Flórián sült krumpli adagjába.

- Hé, vidd innen a mocskos kezed, élősködő! - Flórián felpattant a doboz kajávsk együtt, mire Medox a kút körül kezdte el őt üldözni annak reményében, hogy megkaparint belőle valamennyit. Erre Redmond is előkerült a bokrok közül, fogalmam sincs, hogyan, és ő is a fiatalabbik Kertész-fivér után eredt. - Vegyél magadnak, ember! Nem az ókorban vagyunk, hogy mindent kézzel eszünk!

- Úgy látszik, ti mit sem változtatok - nevettem, miközben egy autó megállt a padok között és kipattant belőle Zoárd, Enikő, Nataniel és Berni. Persze, hogy ők se maradtak ki a hülyeségből. Erre Vanda szokását megtartva elővette a telefonját és dokumentálta az eseményeket. Szintén Insta storyban. Mint valami influenszer.

És ahogy összegyűlt az addig nem túl hosszú életű, régi-új társaságom, rájöttem hogy valószínűleg aznap éltem át a legkifordítottabb éjjelemet.

De tökéletes volt ez így.