Deja vu.

Ez az érzés fogott el, ahogy újra az Inezék felhajtóján félig álló kocsiban ültem. A tükörbe nézve megigazítottam a még mindig idétlenül rózsaszín napszemüvegemet és stresszevés híján felbontottam valami Kindert, amit még szóbeli érettségi környékén vettem leárazottan. Már vagy hatot megehettem belőle egyszerre, mire végre elhatároztam magamban, hogy készen állok visszatérni, nincs apelláta, muszáj kiszállnom. Még egyszer, utoljára megkérdeztem magamtól, hogy tényleg nem akarok-e kitolatni a főútra, visszamenni haza, bezárkózni a szobámba és örökké otthon maradni, de ahogy a még mindig drágaságos és egyetlen Kertész Zoárd mondta, muszáj volt szembenéznem a múlttal és jövőt formálni belőle, ha nem akartam volna, hogy örökké kísértsen.

Még mindig olyan egy bölcs legjobb barátom van.

Az egy évvel ezelőtti állapotokhoz ijesztően hasonlóan helyezkedtem el még jobban az autó ülésében, mégis valami megváltozott: semmi Kicsicsillag, semmi Szabin, de őket kárpótolta az én szeretett Lexus ES 250-em és az aznap pont féléves jogsim. Miután nagynehezen kinyitottam a kaput, újra elindítottam a motort és kicsit még mindig küszködve, de begurultam a bokrokkal teleültetett udvarba. És ekkor csapott meg igazán, hogy újra Újbercelen voltam. 

És, hogy mit is kerestem újra Bercelen?

Először is, pénzt. Úgy voltam vele, hogy ha egyáltalán valamilyen csoda folytán lennék olyan szerencsés, és felvennének óvónőképzőbe, valamiből csak el kellett látnom magam. Ez a nyár pedig tökéletesnek számított arra, hogy megszedjem magam. 

A második okot magam se tudom. Talán üldöztem a múlt nyarat? Vagy kerestem a választ az eseményekre? Fogalmam sincs. 

A lényeg, hogy újabban instabil talpakon, de az udvar felhajtóján álltam Kicsicsillag mögött, Lexinek dőlve, arra várva, hogy valaki előjöjjön. Szinte vártam, hogy a szürke ház fészeréből előjöjjön Szabin, vagy kiintegessen a konyhaablakon Inez, viszont ez pont nem történt meg. A legtöbb hülyeség ekkor kezdett eszembe jutni, mégis igyekeztem őket elég kevés sikerrel elhessegetni: jobb híján felszívódtak, vagy roppant kreatívan elnyelte őket a felfújhatós medencéjük, vagy neadjisten körözte őket a rendőrség és disszidáltak Mexikóba, Szabinból José Luis, Inezből meg María Esmeralda lett...

A badarságok előtti, jóval érettebb és értelmesebb gondolataim talán a legrosszabb értelemben, de legalább meghallgatásra kerültek, ahogy megláttam a távolban komótosan battyogó Flóriánt, aki egy rózsaszín pólós lány kezét fogta. A látványtól minimum egy jókorát liftezett a gyomrom, ha nem szaltózott vagy végzett különböző tornagyakorlatokat boldogan a hasamban, a szemeim épphogy, de tényleg csak majdnem kápráztak, az agyam meg még mindig, majd egy év után nem tudta felfogni, hogy Flóriánnak létezik egy barátnője. Aki egyébként akkor, abban a sajnálatra méltó pillanatban már nem is számított olyan névtelennek és kamunak, mint azelőtt.

Próbáltam visszavonni a hisztérikus nevetésem, ahogy Flórián fura vigyorral, már-már dramatikusan lassított felvételben sétált a csajával együtt, majd félúton mindketten megtorpantak. A fiú ismeretlen, már-már ijesztő mimikája villámként csapott le rám, és igyekeztem másra koncentrálni, ami végül a barátnő lett. Az a lány nemcsak névtelen volt addig, hanem olyan, mint kevés túlzással a tavalyi énem Photoshoppal retusált tükörképe. Aranyszőke haja szinte tökéletesen keretezte fehéres, szintén szeplős arcát, amik kiemelték szürkéskék szemét. Az a virító rózsaszín póló és a fekete rövidnadrág is úgy állt rajta, mintha csak és kizárólag rá tervezték volna. Mindeközben ott álltam én, pár méterre tőle, azóta már besötétedett világosbarnás-vöröses hajam az arcomba lógott, miközben a narancssárga crop topomat igazgatva, vagy épp a fekete kargónadrágom lyukacsos övét babrálva próbáltam elvonni a saját figyelmem, de ez neméppen sikerült.

Végül felvont szemöldökkel néztem mindkettejükre, rövidesen összerakva az igen bonyolult képet a még mindig aranyhalakéval egyenértékű agyammal, amikor is szétcsapta kettejüket egy magas alak, Flórián ijedtében a szín előtti homokrakásba esett, a rózsaszín pólósból meg velem együtt bukott ki a féktelen röhögőgörcs. Eközben Zoárd sprintelt felém eszeveszettül, olyan hacukában, mint aki épp horgászni készül vagy elvegyülne a helyi erdő aljnövényzetében. Vagy nem, mint aki inkább az erdő önmaga.

- Elenooor! - ordított, mint minimum a sakál, mire az összes tekintet rám szegeződött, még az utcán botorkáló helyieké is. Erre rátett egy jókora lapáttal a kettőnk szintén őrültes visítása, ami úgy hatott, mint két tipikus, kora tinilány fülsüketítő sikítozása a pláza közepén, amikor találkoznak. Csak a vicc, hogy Zoárd egy felnőtt ember volt. És már én is.

- Zoááárd! - öleltem meg még mindig teli torokból sikítva, mintha már ezer éve nem láttuk volna egymást. Holott csak két hete nem találkoztunk, habár az nálunk elég hosszú idő, tekintve, hogy a nyári események óta furcsán jóban lettünk egymással, sokkal jobban, mint kicsiként. Márpedig az se volt habostorta. Abban a pillanatban pedig mindketten örültünk magunknak, amiért Zoárd túl volt a vizsgaidőszakon, útban a tesitanári diplomája felé, én pedig az érettségin, így körülbelül semmi nem állt utunkba, hogy felrobbantsuk ha nem az egész világot, de a környezetünket legalább.

- Te jó Isten, leállnátok már végre? A fél környék hallja a sápítozásotokat és azt hiszik, hogy embert ölnek. - Flórián hangja megszakította az igen röhejes pillanatot, ami miatt egyébként teljesen igaza volt, hiszen nem lehetett egy leányálom minket hallgatni. Végül színtiszta méreggel néztünk vissza rá ketten. A fiú látszólag szinte semmit nem változott a szüretis események óta, mégis tekintete riasztó hidegséget sugárzott némi barátságtalansággal és haraggal. Tudtam, hogy teljesen jogosan, de ezzel az erővel én is tehettem volna ugyanazt, mint ő.

- Jaj, nyugodj már le, teee...

- Oké, oké, elég lesz - léptem közbe, még mielőtt háború méretű veszekedés tört volna ki a testvérpár között. - Asszem inkább megkeresem Inezt vagy Szabint, aztán...

- Nincsenek itt, Bláti - jelentette ki Flórián. - Ezért jöttünk mondjuk mi.

- De azt mondta, hogy ha nem mindketten, akkor az egyikük itt lesz... Jó, tökmindegy. Akkor felpakolok a szobába, utána meg kitalálom, mit csinálunk.

Felcsapva a csomagtartót pakoltam ki a még mindig túl sok bőröndöm, utazótáskám, hátizsákom meg miegymásom, ezt a szenvedésemet persze Kertészék boldogan és kedélyesen végignézték. Mire felpakoltam volna magamra a pakkokat, egyedül Zoárd volt olyan kedves, hogy velem együtt váljon hivatásos málhás szamárrá. A lábammal kinyitva az ajtót léptünk be a házba, majd fel az emeletre, ügyelve arra, hogy ne ejtsünk el semmit. És akármennyire játszottam ezt végig már egyszer, még mindig nem bíztam a meredek lépcsőben és a cuccaimban annyira, hogy ne álljak meg minden egyes lépcsőfokon és nézzek vissza, hogy nem hagytam-e el semmit.

Ahogy felértünk, elénk tárult a fekete leves, a rémségek rémsége, a modern kínzatások egyik legjobb házi példája, azaz a létraszerű fatákolmány, ami a lyuk méretű padlásszobámba vezetett. 

Én és Zoárd együttérzően néztünk egymásra, erősen gondolkodva.

- Öhm... Kő-papír-olló? - vetette fel nem túl lángész ötletét, tekintve, hogy mindkettőnknek tele volt a keze.

- Látom, most se vagy egy zseniális elme - nevettem fel. - Vagy még mindig?

- Hé, a tévhitekkel ellentétben egyetemmel együtt nem jár ész, jó?

- Te mondtad...

- Különben is, lányoké az elsőbbség. Szóval hajrá, Elenor, én innen szurkolok!

- Jaj, de drága vagy, hogy ilyen udvarias vagy a másikkal, komolyan mondom... - vettem egy hatalmas levegőt, ahogy kapaszkodó híján erősen a bőröndökbe szorítva nekivágtam a végtelennek. - Ha leesek, te kapsz el!

- Akkor most hordozzam a táskáid vagy téged fogjalak? A kettő egyszerre nem megy.

- Annyira hiányoztak ezek a kérdések, komolyan mondom...

Mikor végre felértem és ledobtam a szoba közepére az összes eddigi súlytöbbletet, megkönnyebbült sóhaj hagyta el a számat. Elmosolyodtam, ahogy körbenéztem az érintetlenül hagyott, még mindig baromira hangulatos szobámban, aminek a sarkában ott állt Picúr régebbi kosara is. Egy hirtelen ötlettől vezérelve leguggoltam és kinyitottam a macskahordozót, magamhoz ölelve a tavalyhoz képest nagyra nőtt kisállatomat, aki érdeklődve nézett vissza hamisítatlanul zöld szemeivel. Muszáj volt őt is elhoznom, mint a kis társaságomat és tartozékomat, aki az elmúlt egy évben jobban a szívemhez nőtt, mint gondoltam. A cica bezzeg ahogy kikerült a kezemből, elfoglalta a barna gyékénykosarat és elégedetten belefeküdt.

Ezzel egyidejűleg hangos puffanással ért földet a többi táskám, Zoárd pedig lehuppant az ágyamra.

- Elenor, nem mondtad, hogy ez ilyen megterhelő! - szólt kamu-fáradt hangon.

- Nem is mondtam, hogy segíts, Kertész!

- Jó! És tudod, mi jó még?

- Na? - Az ajtó-ablak felé léptem, majd egy határozott mozdulattal kinyitottam annak szúnyoghálós ajtaját, kilépve a lekerítetlen erkélyszerűségre. És ha már szerűség, Inezék háza egy mérnöki katasztrófa volt mindig is. Vagy csak tele volt befejezetlen és nevetségesen összezavaró dolgokkal, ami valahogyan pont a padlásszobám környékén gyűlt össze.

- A tervem. Méghozzá egyenesen, expressz Flórikának címezve.

- Flórián? - Ahogy kimondtam a nevét, valami furcsa érzés kavargott bennem. Már tudtam, hogy arcom pillanatokon belül átveszi a vörös egyik árnyalatát, ezért inkább az udvar felé fordultam, Zoárdnak teljesen háttal. - Na, nem. Te most komolyan azért jöttél haza, hogy a saját öcsédet szívasd?

- És a legjobb barátomat is - vigyorgott angyalian, mire rögvest, lelkiismeret-furdalás nélkül bemutattam neki. - Nem, egyébként nem. Téged csak bevonlak.

- Olyan jótét egy lélek vagy, Zoárd!

- Tényleg? Mondjad még, ez jót tesz az egómnak!

- Hallottál már a szarkazmusról?

- Az meg mi?

- Mindegy, mindegy. Csak mondd, mire gondolsz, még mielőtt jobban kiakasztasz.

- A hétvégén elmehetnénk a tóhoz, mert miért ne. Van egy nyaralónk, anya pont odaadta a kulcsokat, és...

- Ehhez hogy jön Flórián? Meg úgy egyáltalán én...

- Úgy, hogy elhívjuk őket is, hadd töltsék velünk a hétvégét.

- És Enikő? Ő nem jön?

- A szüleivel nyaral Szlovákiában, de nem erről van szó, ne tereld a témát. Én mondom, sőt, garantálom, hogy nem jössz ki belőle jól.

- És?

- Szóval, a lényeg, hogy halálra szopatjuk őt és a barátnőjét is, mert miért ne.

- Tudod, mit? Esküszöm meggyőztél - léptem vissza a szobába pont olyan szeleburdi vigyorral, mint a velem szemben ülő srác. - De komolyan, benne vagyok. Vállalom a sofőr szerepét is, menjünk Lexivel!

- Pacsit ide! - csapatunk bele egymás tenyerébe már-már fájóan, miközben kopogás hallatszott az ajtón, és maga a névtelen lány libbent be rajta, nem más.

- Sziasztok! - Felettébb felénken köszönt ránk, kínosan a falat támasztva. - Szóval... Bocs, de egyszerűen nem bírom összeszedni a gondolataimat. Izé... Arra gondoltam, hogy feljövök beszélgetni, amíg Flórián kosztalanítja magát az előbbi után, és ő mondta, hogy itt talállak titeket, és...

- Persze! - szóltam vissza egy olyan műmosollyal, ami már önmagában egy ordas nagy hazugságnak hatott. - Gyere beljebb!

- Elenor, addig én... Megyek, iszok egyet? Nemrégiben eléggé megszomjaztam, tudniillik...

- Zoárd, te mióta beszélsz ilyen... Hivatalosan? Hülyén? Erre nincs is megfelelő szó. - Ahogyan Zoárd a másodperc törtrésze alatt elillant, mint a kámfor, gondoltam, hogy szó se volt nála bármilyen innivalóról, hanem szimplán azzal a nevenincs lánnyal akart hagyni. Emiatti picike, de tényleg jelentéktelen kis haragomról árulkodott az érezhetően vöröslő arcom, amit tökéletesen láttam a velem szemben álló egész alakos tükörből.

De nincs probléma.

Már-már elterveztem, hogy szó szerint semmi nem fog történni abban a pár percben, amit feltehetőleg a rózsaszín pólóssal töltök. Beadva derekam álltam a szoba falához, egyenesen a lány mellé.

- Ez nagyon gáz helyzet - nevetett kínosan. Szinte áldtam magamban a szituációt, ami adta, hogy nem nekem kellett megtörnöm a csendet. - De eddig nem találkoztunk, gondoltam, bemutatkozom, ha már Flórián nem mutatott be. - Megtetted te azelőtt is; gondoltam magamban, majd jobbnak láttam, ha elhessegetem a végtelen pesszimizmusom az előítéleteimmel karöltve. - Perényi Nara vagyok, Flórián barátnője. Te meg Elenor, ugye?

- Á, örvendek! - mosolyodtam el tényleg, egy cseppet sem erőltetetten. - Igen, Bláti Elenor vagyok, Inez húga, Szabin sógornője. Vagy valami olyasmi.

És abban a pillanatban legszívesebben elástam volna magam, amikor Nara üdvözlően megölelt. Csak azon imádkoztam, hogy végre visszajöjjön Zoárd és véget vessen ennek a bizarran baráti, mégsem túl ígéretes jelenetnek.

- A fiúk egy csomót meséltek rólad, és végre egy normális lány! - vigyorgott velem ellentétben vidáman, ahogyan épp lehuppant az ágy szélére. - Lassan egy éve vagyunk együtt Flóriánnal, de elhiheted, hogy a családja női tagjai, akikkel eddig találkoztam, kevés kivétellel nem túl százasok. És majdnem mindenkit ismerek.

- Nekem mondod? Gerda nem egy nagy áldás, főleg, ha tehetséges a családod szekálásában és a semmittevésben...

- Jaj, csak őt ne mondd! - bukott ki belőlünk a nevetés. - Flórián névnapi kajáján múltkor magára öntött egy egész lábas pörköltet és az asztalfőnél állt neki toporzékolni, mintha valami country táncot járt volna. Az egész ebédlőben mindenki úgy röhögött, mint a sakál, nekem meg még képem is van róla.

- Azt mesélte Inez, nagyon nagy volt!

- Amúgy ha már nőtagok, hogy lehet, hogy eddig nem is találkoztunk? - Ebbe a kérdésbe szinte mindenem belereszketett. Egyrészt, mivel terveim szerint csak a legvégső esetben akartam találkozni Narával. Békén akartam hagyni őt és Flóriánt, legyenek együtt boldogak, ha már nekik sikerült. Másrészt pedig, mert Zoárd is úgy tervezett mindent, hogy direkt elkerüljük egymást vele és az öccsével is.

- Fogalmam sincs - hazudtam be. - Lehet, mert tavaly nyár óta egészen ritkán voltam Bercelen, ha meg igen, akkor Inezzel vagy Zoárddal.

- Tulajdonképpen kije is vagy Zoárdnak? - kérdezte pár dramatikus szemöldökrángatás kíséretében.

- Én? Egyik pisiskori barátja, mint Flóriánnak, miért?

- Nem is tudom - célozgatott az egyik lehető legrosszabb dologra amellett, ami tavaly történt. - Olyan furák vagytok.

- Jézusom, mindenki azt hiszi, hogy a rokonom, vagy, hogy együtt vagyunk, meg ilyenek. Ilyenkor általában felteszem a millió forintos kérdést, hogy ismerik-e Enikőt.

- Enikő, mint a barátnője? Csak párszor találkoztam vele, de egész aranyosak tűnik, ugye?

- Hé, túl sok a kérdés - nevettem. - De igen, nagyon bírom Enikőt. Ő is állandóan azzal jön, hogy fájóan szingli vagyok, viszont, ő... Hogy is fogalmazzak világosan? - kattogott az agyam egy újabb hihető hazugságon. - Lehet, hogy éppenséggel alakulóban vagyok valakivel.

Hölgyeim és uraim, meg úgy minden emberi-és előlény, méltó tanúi voltak annak a pillanatnak, amikor Bláti Elenor ledobta a hazugság netovábbjának acél erősségel bíró atombombáját!

Ha az azelőtti pár percben szívesen süllyedtem volna el, akkor ebben százszor gyorsabban, mint a Ramóna hajó abban a retro magyar filmben. Igyekeztem leplezni, hogy az arcom vörössége ezúttal már Vezúv módra kitört belőlem, és még véletlenül se a behazudott fiú miatt, aki egyébként nem is létezik, ha elégszer nem jegyeztem meg, hanem a mérhetetlen szégyenem miatt.

- Na ne mondd, komolyan? Mesélj többet! Segítek! Ismerem? Vaaagy...

- Köszi Nara, de ő... Az a helyzet, hogy nem igazán szeretek róla beszélni. Még Zoárdnak se, pedig ő a mestere annak, hogy hogyan szedjen ki belőlem információfoszlányokat róla.

- Ezt nem mondod! Ne már! Még a nevét se? - Látszólag baromira határozottan, de belsőleg eléggé instsbilan ingattam a fejem. - Légysziii! Zoárd ismeri, a lelkemet is feltenném rá...

És ebben a pillanatban imáim meghallgattak: nyílt az ajtó és egy Zoárd lépett be a szobába.

- Miről maradtam le? - kérdezte, csípőre tett kézzel megállva előttünk, amitől még röhejesebben nézett ki, mint valaha. - Elenor, Nara, beszéltem a bőgőmajom öcsikémmel... Ő, azaz Flórikával, és ha már ő is beleegyezett, tőletek is megkérdezem, hogy eljöttök-e velünk a nyaralóba a hétvégén? Valahogy meg kell ünnepelni, hogy leérettségiztetek. Na meg elsősorban az én vizsgáimat.

- Ez egy jó ötlet, Zoárd, persze, hogy megyek!

Nara kicsattanó örömmel felállt, egyenesen háttal nekem és Zoárdnak, mire mi, ketten összenéztünk és elismerően bólintottunk egymásra.

Kezdődjék egy újabb csodasztikus nyár!