Engem és Flóriánt határozottan kísért a Bencze-kastély.

Ebben az évben a második alkalommal támasztottuk ugyanazt a falat, mégis most fényes nappal és neméppen harci díszben. Reggel nyolc körül volt, még majdnem hat órával a vendégvárás előtt, mi pedig hulla minőségben, a legvéletlenszerűbb ruháinkban álltunk a kapu mellett, kezünkben egy-egy pofonerős kávéval, amit a vendégház konyhájából szereztünk.

Épp arra vártam, hogy megérkezzen a fodrász, majd a sminkes, akik egy egész hordányi lányt és nőt vállaltak el az aznapi esküvőre, köztük engem is, és jóval praktikusabbnak tűnt, ha mindketten veszik a fáradságot és kijönnek a kastélyhoz, mint, hogy mi ingázzunk oda-vissza. Flórián meg igazából a mai napig fogalmam sincs, mit csinált, nagy valószínűséggel csak érzelmi támogatásként állt ott odakint velem.

- Ennél erősebb kávét nagy ritkán ittam - jelentette ki, ahogy belekortyolt az én majdnem literes kiszerelésűmhöz képest nevetségesen kicsi bögréjébe.

- Miért? Szerintem nem is olyan nagy cucc. - Vállat vontam, ahogy én is beleittam a hatalmasnagy bögre tartalmába.

- Hogy bírsz meginni ennyit?

- A mai napra határozottan kell az életerő, főleg nekem, tehát ezt itt le kell nyomnom, még mielőtt megjelenik a fodrász és a kozmetikus.

- Egyébként Inez merre van?

- A vendégházban - nevettem. - Olyan síkideg, hogy az éjjel egy tapodtat nem aludt, szóval valószínűleg már az ötödik kávéját issza, de...

És ebben a szerencsés - vagy éppen szerencsétlen? - pillanatban bekanyarodott a kastély útjára a fodrász és a kozmetikus autója. Magamban egy vatikáni pápai misét tartva néztem rá Flóriánra, aki a neméppen túl barátságos pillantásomon röhögött, majd lehúzva a maradék kondérnyi kávémat sétáltam a két nő felé.

- Minden tiszteletem hozzájuk! - szólt mögöttem Flórián. - És Inezhez is!

A fénysebesség minimum milliószorosával futottam vissza a vendégházba. Kicsaptam magam előtt a konyhába vezető bejárati ajtót, ami mögött egy "A Menyasszony" feliratú fürdőköpenyes Inez ült az egyik bárszéken, szemei alatt milliós táskákkal, előtte kávéval és az egyik szára nélküli szemüvegével, amit egy miniatűr, varrógépekhez való csavarhúzóval próbált visszarakni. Mellette anyukám ült, aki még vagy ötféle csavarhúzót pakolgatott ki Inez elé, másik kezében szintén egy kávéval, már-már gépiesen azt kántálva, hogy minden rendben lesz.

- Emberek - dőltem rá a kanapéra, miközben majdnem megfulladtam, olyan szaporán vettem a levegőt a nagy futás után -, itt a kozmetikus és a fodrász is.

- Már? - kérdezte Inez fennhangon. - De hát még csak...

- Negyed nyolc van, Inez - világosítottam fel. - Negyed órát késtek.

- Jaaaa... - Inez rendellenesen vékony hangon szólt vissza, idegesen, amin mindketten elnevettük magunkat.

A fodrász és a kozmetikus megérkezett. Egyikükkel se találkoztam úgy soha az életemben, de nem tűntek valami túl szimpatikusnak. Lélekben készítettem magamat a következő jópár órára, miközben a nőhorda tagjai beáramlottak a vendégházba, közülük Gerda azonnal leült az Ineznek fenntartott székre, akit Juli és Enikő úgy tessékelt le onnan, hiszen a menyasszonyé az elsőbbség, Mara bedobta magát az egyik babzsákfotelbe, Enikő pedig rövidesen jött engem rongálni.

Végül egy rendkívül emlékezetes és teljesen fontos négy óra után megtaláltam magam az egyik szobában, egy idegben kitörő, erősen az egész alakos tükörbe bámuló, hófehér menyasszonyi ruhás Inezzel és a ruha sok időt felölelő fűzésétől már-már izzadó anyukámtól. Sietnünk kellett, hiszen percek választottak minket el attól, hogy Inez lekéssen a délben tartandó kreatív fotózásról Szabinnal, ezért én az ágyon állva próbáltam Inez hajkoronájába tűzni a fátylat, majd segíteni felhúznia a nyakláncát.

- Jézusom, ez így nagyon nem jó, Elenor! - Inez egy hirtelen mozdulattal kihúzta a helyéről a fátylat, erőszakosan ledobva azt az ágyra. - Ez a szar szabályosan húzza hátra a hajam!

- Akkor mit csináljak vele?

- Hagyd. Kemény nők fátyol nélkül is az oltár elé vonulnak. Egyébként hogy nézek ki? - pörgött egyet a ruhájában, mire rájöttem, hogy igazából sosem gondoltam volna, hogy ez a pillanat valaha elérkezik. Bláti Inez, az én nem túl komplett nővérem a szélsőségesen feminista nézeteit eldobva menetelt bele aznap nagy sebbel-lobbal a házasság rejtelmeibe, én pedig segédkeztem is ebben. Egyszerűen büszke voltam rá.

- Csodásan - jelentette ki anyukám, akinek egyhamar könnyek gyűltek a szemébe, majd megölelte nagyobbik lányát, már amennyire az óriási, fehér virágos ruha engedte.

- Nem hiszem el, hogy benőtt a fejed lágya - mondtam, mire Inez felnevetett.

- Mondja a nálam hat évvel fiatalabb húgom... Azért most mondd meg, hogy valamit meg fogok-e bánni!

- Honnan tudjam? Még az életben nem házasodtam és nem is nagyon áll szándékomban. Jó. Viccen kívül, ha már te és Szabin idáig meneteltetek, hogy lassan nyolc éve minden nagyobb baki nélkül együtt vagytok, biztos vagyok benne, hogy nem fogod megbánni. Különben is, ha úgy nézzük, ez csak egy papír, semmi nem fog változni, ugyanúgy fogjátok szeretni egymást meg minden, csak a neved lesz más.

- A húgodnak igaza van, Inez, ha eddig is boldogok voltatok, a jövőben is azok lesztek. De most már menj, mert lekésed a fotózkodást!

Ahogy Inez nagy nehezen kilibbent az abroncsos ruhával együtt az ajtón, az egyik szekrényből előrántottam a kék egyberuhámat, amit még a Dandelionban vettem a bál előtt és a kicsi sarkú, fekete cipőmet, majd egy időre befoglalva a szobát átöltöztem. Némi kétellyel néztem végig magamon a tükörben, majd rájöttem, hogy azon a napon ennél értelmesebben már nem fogok tudni kinézni. Ekkorra már olyan háromnegyed egy körül lehetett, a vendégek pedig kettő környékén érkeztek, tehát még volt valamennyi időnk a teljes idegösszeroppanásig. Kiléptem a vendégház konyhájába, aminek asztalán Inez csokra, a koszorúslányok és a tanúk szalagjai és még pár másik virágcsokor pihent, majd egy mély lélegzetet véve kicsaptam magam előtt a bejárati ajtót, biztos, ami biztos alapon körülnéztem, van-e idegesítő rokon a láthatáron, és a kastély felé vettem az irányt.

Útközben láttam, hogy Inez és Szabin valami fát ölelgetnek, miközben valami negyvenes pasas, akit igazából soha az életemben nem láttam, fotózgatta őket. Erre a csodálatos összképre inkább még jobban szedtem a lábam, egyenesen a hatalmas épület belső udvaráig, ahol már tegnap felállították az asztalokat, mindenféle díszekkel, székekkel, tányérokkal és evőeszközökkel együtt, ahogy a zenekarnak állított kisebb emelvény is egy óriási táncparkett-szerűséggel együtt, a számunkra teljesen nyitott kastély hatalmas előterében pedig az italos pult állt, amit ha jól láttam, Szabin apja igyekezett befoglalni.

Megkerestem a szememmel az egyik erkélyen álldogáló Flóriánt, aki határozottan a legépebb embernek számított a forgatagban. Mint mindig, megint megfogalmazhatatlanul jól állt neki az a fekete öltöny, amit viselt, ezen pedig picit elmosolyodtam. Átverekedtem magam az előtérben lévő pincértömegen, fel az aranyozott korlátú lépcsőn, elnézelődve a csodálatos falfestmények között, mire feljutottam a második emeletre, ahol szintén egy nagyobb téren találtam magam, velem szemben Flórián erkélyével.

- Fogadunk, hogy Szabin apja igazából zugivó, és most éli ki az alkohollal kapcsolatos vágyait? - kérdeztem, ahogy szokásosan az engem már feltűnően néző fiú mellé léptem, a korlátnak támaszkodva. - Mi a baj?

- Semmi, csak...

- Ez is a Vogue-ba illő viselet, mi? Mint a báli ruhám és a traktoros szerelésem.

- Nem, nem, ez más... Mármint... Szó szerint lenyűgözően nézel ki.

- Komolyan? - vigyorodtam el most már teljesen. - Köszönöm!

- Készen állsz?

- Nem igazán. A tudattól, hogy az összes pici kis rokonom is itt lesz, akiket valószínűleg pólyás koromban láttam utoljára, és előttük is túl normálisan kell bájolognom, eléggé falra tudnék mászni. Örülj neki, hogy nálatok természetes, hogy mindenkit ismersz a családodból!

- Azért volna néhány ember, akiket boldogan költöztetnék el egyenesen Dél-Afrikába vagy Új-Zélandra, jó távol innen, hogy még véletlenül se kelljen találkoznunk. Neveket inkább nem említek, mert Szabin megsértődik.

- Tehát Gerda? - nevettem, tudva, mennyire idegesít mindenkit már csak a puszta jelenlétével az a nőszemély. Flórián hevesen bólogatott. - Az ő attitűdjétől legszívesebben mindenki stroke-ot kapna. Anyukámra azóta rá van szállva, amióta Inez és Szabin összejöttek, és azzal traktálja, hogy milyen egy jó háziasszony, holott nem az én anyukám vált el a férjétől azért, mert közben valakivel csalta apámat...

- Gyerekek! - kiabált fel nekünk Juli, kizökkentve minket a nagy pletykálásból. - Gyertek, lassan vendégvárás!

- Megyünk!

És ahogy Flórián előre engedett az erkély ajtaján, engem követve, éreztem, hogy ott volt az ideje belecsapni a lecsóba... Pedig még csak nem is én esküdtem!

Fél háromra a Bencze-kastély előtti köves rész már rég megtelt a násznéppel. Az egész procedúra előtt megejtettünk egy beszélgetést a ceremóniamesterrel, vagyis Csanáddal is, majd már mind a ketten tisztára idegesen befoglaltuk a helyünket szokásosan a falnak dőlve. Egyik kezemben egyszerre vagy ötféle süti tornyosult, és stresszlevezetés híján a vendégvárós falatok körülbelül felét én ettem meg, miközben Flórián átvéve a feszültségemet elvette Szabin egyik doboz cigijét a vendégházból és habozás nélkül rágyújtott. Ezt fokozta a mi egyetlen Kertész Zoárdunk, aki határozottan nem maradhatott ki az ideges társaságunkból - habár még mindig nem tudom, ő miért félt, hiszen semmi dolga nem akadt azok kívül, hogy ünnepeljen és jól érezze magát -, miközben úgy a harmadik teli kupica pálinkáját szorongatta.

Olyan csodálatos képnek tűnhetett másoknak a társaságunk, amiből az egyik zabált, a másik pöfékelt, mint a gyárkémény, a harmadik meg hamarosan átment szeszkazánba. 

Sőt, mindezt még a szertartások előtt, de nagy ívből letojtuk az egészet.

- Valaki sütit? - kérdeztem, még mielőtt az utolsót is elpusztítottam volna.

- Nem, köszi. A gyomrom szerintem most semmit nem tudna befogadni, de dínóképűre szerintem ráférne valami étel alkoholelszívásra, ha már most a sárga földig inná magát.

- Én az irántatok lévő együttérzésemből iszok, bőgőmajom öcsikém!

- Vagyis csak ittál, azt akartad mondani, igaz? - állt be Zoárd mellé Enikő, kikapva a fiú kezéből az alkoholt és hezitálás nélkül lehúzva azt.

- Hé, az az enyém volt!

- Igen, volt. Múlt idő.

- És a miénk hol marad? - Medox és Redmond hirtelenjében beálltak mellénk, habár fogalmam nem volt arról, hogy ők hogy kerültek az esküvőre.

- Hát ti?

- Mi hát ti, Mosószer? - hadonászott össze-vissza Red. - Meg vagyunk hívva! Nem találtál véletlenül egy Szakállas Redmondot és Kazimír Medoxot a vendéglistán? - Ahogy a fiú kimondta a nevüket, féktelen röhögőgörcsben törtem ki, tekintve, hogy életemben nem hallottam a teljes nevüket, amik annyira fokozhatatlanul hülyén hangzanak, hogy illenek a kusza keresztneveikhez.

- Majd több, mint valószínű, hogy memorizáljuk mind a kétszáz főt, aki itt van, nem?

- Hát ti vagytok a tanúk!

- Neked meg ötleted sincs arról, hogy mi a szerepe egy tanúnak azon kívül, hogy aláír pár papírt! - kontrázott rá Flórián. - Mondjuk mi se nagyon tudjuk, de az mellékes...

És ekkor a ceremóniamester elkezdte a szövegét. A több száz fős társaság a közepén álló, kalapos férfi és a házasulandó pár köré gyűlt, aki köszöntötte a társaságot és röviden ismertette a napot, majd némi vicc után azt is, hogy ideje lett elindulnunk a templomba. Inez és Szabin elindultak a végre teljesen tiszta és kicicomázott Kicsicsillag felé, akiket Csanád és a számomra még mindig névtelen fotós követett, hiszen ők fuvarozták őket. Mögöttük lépkedtem Flóriánnal, halkan épp azon veszekedve, hogy melyikünk autóját jelöljük ki a tanúk autójának és ki vezet.

- Jó - adtam meg magam, hiszen akármennyire szerettem volna Lexivel menni, azért egyáltalán nem akartam kipróbálni, milyen magas sarkúban vezetni -, menjünk a Toyotával. De csak azért, mert ezekben a förmedvényekben - mutattam a cipőmre - egyszerűen lehetetlenség vezetni.

Beültem az anyósülésre. Kicsit rosszul éreztem magam, hiszen aznap nem is nagyon voltam a szüleim közelében, akik végre Bercelre jöttek, és még csak nem is utazhattam velük a templomig és vissza. Ezt az érzést igyekeztem elhessegetni, ahogy kiértünk a Bencze-kastély kapuján és a borászatok közé érve vagy száz különböző autó dudaszója törte meg egyszerre a csendet, egészen Újbercel közepéig, ahová szerencsére nem haladtunk olyan csiga lassú tempóban.

Flórián egy jól irányzott kanyarral beparkolt egyenesen a templom elé, a Kicsicsillag mellé. A násznép már kezdte elfoglalni a helyét, amikor Csanád elmondta a bevonulási sorrendet: mi Szabin és Gerda után következtünk, rögtön a koszorúslányok, Inez, anya és apa előtt.

Megszólalt az orgona, Szabinék elindultak. Ahogy ők beértek, mi következtünk. Flórián tett egy tétova lépést az ajtó felé, mindvégig rám nézve, majd megfogta a kezem. Abban a pillanatban kezdtem elhinni Inez sztorijait a szerelemről és azokról a hülye pillangókról, amik miatt mindig kinevettem és megkérdeztem őt, hogy csak simán rosszul érezte-e magát. Futólag a mögöttem álló Enikőhöz, Vandáhot és Bernihez kaptam a tekintetem, akik egy-egy biztató mosollyal válaszoltak.

- Szurkolok nektek! - suttogta Vanda, mire Berni és Enikő felnevetett.

- De hát nem is ők esküdnek! - szólt rá Enikő.

- Nézz már rájuk! - csatlakozott a beszélgetésbe Bernadett is. - Olyanok, mint...

- Ugye tudjátok, hogy ezt mind halljuk? - nevetett Flórián is, miközben én legszívesebben elsüllyedtem volna. De most csakis a jó értelemben.

- Persze. Hát különben miért mondtuk volna? - Hallottuk mögülünk, mire inkább elindultunk. 

Mind a kétszázvalahány ember minket nézett, ahogy beértünk a padok közé. A cipőm sarka tompán érte a követ, miközben igyekeztem értelmes fejet vágni a fotósnak, ami még csak nem is direkt ugyanolyan vigyorba torkollott, mint mellettem Flóriáné...

Az ifjú pár, azaz Ligeti Inez és Ligeti Szabin még a vacsora után is kicsattantak attól a határtalan örömtől, ami szinte csak úgy sugárzott belőlük a szertartások kezdete óta, az ajándékok átadásán át, körülbelül az egész nap végéig. Inez mellett ültem, akinek arcán valami abszurd módon még mindig egy széles mosoly terült el, és számomra kicsit ijesztőnek hatott a helyzet, akármennyire csak és kizárólag boldognak kellett volna annak lennie, mégis Inezt sosem láttam ennyit mosolyogni. Egyedül akkor, amikor valaki az idegein táncolt, vagy esetleg, amikor az az illető én vagy csak simán önmaga volt, és tudva, hogy ez sosem jelentett túl jót, ezért ez szabályosan lesokkolt engem.

- Na mi van, húgom? - kérdezte az evés-ivás végén, ahogy egy másodpercre magasba emelve a pezsgőspoharát beleivott. - Agyadra ment az idill?

- Olyasmi - nevettem. - Annyira örülök nektek.

- Hidd el, mi is magunknak! - válaszolt Szabin, közelebb húzva magához újdonsült feleségét. A zene javában szólt, a násznép pedig a táncparkettre özönlött, rögvest egy hatalmas kört formálva, aminek közepére valahogy odavarázsolódott a házaspár. 

Hatalmasat sóhajtottam, tudva, hogy akkor kezdődött el igazán minden, és még mindig nem járt le a tanúi mandátumunk, mivel a menyasszonytánckor még szednünk kellett a pénzt egy-egy piros lavórban, túlméretezett fakanalakkal kevergetve a borítékokat. És félreértés ne essék, nem mondtam, hogy nem csináltam ezt szívesen, mégis már akkor kezdett eluralkodni rajtam a fáradtság, fogalmam sincs, hogyan.

Rövidesen felálltam és átverekedtem magam a sokaságon a parketten keresztül, vigyázva, hogy még véletlenül se rántsanak be a körtáncba. Bementem a kastélyba, mivel tudtam, hogy Zoárdék ott tanyáztak, és leültem a srác mellé az egyik bárszékre.

- Mit iszol? - kérdeztem a furcsamód még mindig ép fiútól.

- Csak kólát. Nem túl jó ötlet a sárga földig leinnom magam, ezért...

- Haveeer, ki beszélte ez beléd? - nevettem a torkom szakadtából, tudva, hogy Zoárd és a pia ilyen alkalmakkor általában kéz a kézben jártak.

- Csendben, csak ő meg ne hallja, mert itt van valamerre!

- Ki?

- Enikő megfenyegetett - szólt felettébb szomorú hangnemben, mire én még jobban nevettem. - Most mi van? Ez igenis halál komoly dolog!

- Nem, nem, semmi, csak... Én esküszöm csodálom Enikőt, amiért ennyire sakkban tud tartani.

- Én is csodálom őt! - állt be közénk Berni. - Kellenének a praktikái.

- Kit csodálunk, és milyen praktika kell? - jött végül az említett is.

- Téged, mert rábírtad Zoárdot a viselkedésre. Adhatnál pár tanácsot nekünk.

- Nehogy megszánd ezeket a fondorlatos asszonyságokat! - jajvékolt a fiú. - Különben mind olyan fenyegető lesz...

- Miért, már nem vagyunk azok?

- Ó, dehogy nem! Segítség, túl sok erős nővel vagyok körülvéve! - Zoárd leugrott a székről és kilépve az ajtón eltűnt.

- Hát, ezt elűztük - pattant fel Enikő a barátja előbbi helyére diadalittas vigyorral arcán. - És, mizu van?

- Éhes vagyok - közölte Bernadett. - Apropó kaja, meg kellene keresnem Natanielt, valahol a svédasztalnál hagytam... Császtok!

- És, Flórián merre, El?

- Ötletem sincs. Utoljára a vacsora végén láttam, valószínűleg Medoxékkal van, vagy épp elveszik a parketten, de...

És ebben a pillanatban megállt a zene. Pár másodperc csend után pedig valami egészen más szólalt meg, mint az előző mulatós, a szóban forgó dalt pedig az első ütemeiről fel tudtam ismerni. 

Golden Hour.

Mindenki a párját kereste egy táncra, Zoárd mellőlem elragadta Enikőt is, és ha jól láttam, a Berniel és a Menda páros sem maradt ki a buliból. Gondolva, hogy ebből már megint kimaradok, kicsit lelombozódva, de beletörődötten ültem a bárszékben egyedül, az ajtón át nézve a lassúzó embereket, mikor valaki átlépte a küszöböt és a kezét nyújtotta felém.

- Egy táncra? - kérdezte Flórián, arcán a szokásosnál is nagyobb vigyorral.

- Ugye tudod, hogy nagyon bénán táncolok? - kérdeztem, de ő erre csak nevetett.

- Nem érdekel.

- Hát jó. - Elfogadva a kezét ugrottam le a bárszékről. 

Flórián egyenesen a parkett közepe felé terelt, Inezék mellé, mégis mintha egy idő után senki se lett volna ott, csak mi. Életemben először nem éreztem magam olyan végtelenül kínosan tánc közben, sőt, ellenkezőleg. Mosolyogva néztem a fiú szemébe, ami még mindig ugyanazt az élénk nyári éjszakát hordozta, mint amikor ráeszméltem, hogy tényleg szeretem őt. Mintha arcunkat lassan már csak milliméterek választották volna el egymástól, megbizonyosodnom se kellett róla, hogy biztosan ez az, amit én akarok, majd kezdtem teljesen átadni a szívemnek az irányítást az ép eszem helyett...

Mégis a Golden Hour refrénje helyett az elmaradhatatlan, mégis akkor ünneprontónak tűnő Csepereg az Eső kezdett el menni, Zoárd pedig a színpadra csörtetett.

- Ezt az ifjú párnak és a drága barátaimnak küldöm speciálba! - kiabált bele a mikrofonba, mielőtt még csak nem is hamisan énekelni kezdett volna, mire mindenki szétvált és a fiút kezdte el nézni, kik röhögőgörcsöt kapva, kik az ütemre ugrálva.

- Jaj, ne már! - kiáltottam el magam, ahogy én is az agyalágyult Kertész Zoárd Dénest figyeltem.

- Hát ez nem normális - nevetett Flórián, mintha az előbb mi sem történt volna, egyik kezével átjárókban engem. - Nem hiszem el, hogy ő még pia nélkül is úgy viselkedik, mint egy részeg ember.

- Ti gondoltátok volna, hogy megcsinálja? - sasszézott be hozzánk az egész társaságunk, az épp beszélő Nataniellel az élen, miközben Vanda szokásához híven az egészet videóra vette. - Mert én nem!

- Te mondtad neki?

- Nem, lefizettük - magyarázott Medox. - Mondtuk neki, hogy úgysem mer kiállni a színpadra elénekelni ezt a felettébb költői alternatív magyar himnuszt, de úgy látszik, fejenként tízezerért megtette.

- Valaki nagyon anyagias - visított sakál módra Redmond. - Hajrá, Zoárd, a közönség imád! Benned van az X!

A barátaimra kapva fejemet a háttérben észrevettem két, egyáltalán nem a puccos tömegbe illő ruházatú alakot. A mosoly azonnal lefagyott az arcomról, ahogy megemésztettem, kik jöttek be engedély és igazából mindennemű meghívó nélkül, majd minden egyes emlék lejátszódott az agyamban. Elő kellett állnom egy tervvel, hogy miképp tűntetem el őket a tényleg igazi vendégek közül, még mielőtt a tesómék, vagy inkább úgy bárki észrevette volna őket.

- Srácok, én mindjárt jövök - mondtam egy kamumosolyt erőltetve az arcomra.

- Kihagyod ezt a kimagasló performanszot?

- Asszem muszáj, elfelejtettem a csokrokat belerakni vázába. De mindjárt itt leszek.

Ezzel átvágtattam a Zoárd rögtönzött műsorát figyelő sokadalmon, egyenesen a két, egyáltalán nem kívánatos lányhoz, akik pontosan három év óta mit sem változtak. Nem álltam készen a velük való találkozásra, főleg azok után, ami tavaly történt miattuk a szüretin. Kirázott a hideg, ahogyan már csak valahány lépésre álltam tőlük, mire felbátorodtam és megszólítottam őket cseppet sem barátságos hangnemben.

- Ti meg mit kerestek itt? - Áfra és Gigi felém fordultak.

- Elenor! - szólt Áfra, felvéve valami láthatóan kamu stílust, mintha az elmúlt években mi sem történt volna. - Nem hiszed el, téged kerestünk!

- És titeket meg ki a faszom hívott meg?

- Ne szórakozz már, girl! A barátaid vagyunk, alap, hogy bejöhetünk, nem?

- Na, álljunk csak meg egy szóra! Vagy hülyék vagytok, vagy teljesen amnéziásak, mert egy: egyáltalán nem vagytok a barátaim, főleg, miután a hátam mögött összejátszottatok, kettő: mi jogon lógtok be a saját nővérem kibaszott lakodalmára minden nélkül?

- Azt hittük, örülni fogsz nekünk! Tudod, emlékezni akartunk a régi, szép időkre, egy baráti társaságként, meg...

- Teszed le azt a poharat! - Közöltem Gigivel, ahogy elvett egy pezsgőt az egyik asztalról. - Azt még mindig nem neked készítették oda! - vonszoltam őket át a kapun, ki a kastélyon kívülre, teljesen kikelve magamból. - Tisztázzunk valamit! Nem tudom, mit gondoltok, hogy így bejöttök, vagy csak simán ennyire megnőtt az egótok, de itt semmi helyetek nincs, se a régi, szép időknek, ami nekem egyébként életem egyik legsötétebb időszaka volt, se a törött barátságunknak, aminek tudtommal ti vetettetek véget!

- Hé, nyugi! Ne kapd fel ennyire a vizet!

- Elég! - Törtem meg a mondandójukat már-már a sírás szélén. Nekik is pont akkor kellett jönniük, amikor végre minden egyenesbe jött... - Nem bírom ezt hallgatni tovább, kifelé innen!

- Tessék?

- Jól hallottátok, fruskák - hallatszott egy fiúhang mögülem -, hordjátok el magatokat, amíg szépen mondjuk!

- És te meg ki vagy? - kérdezte Gigi összezavarodottan.

- Az ő barátja - karolt át Flórián közelebb húzva magához, biztonságot nyújtva lenézve rám. - És a másik tanú Elenoron kívül.

- Bláti, neked mióta van barátod? Hát ez valami röhejes... Sosem gondoltam volna, hogy ezt a szerencsétlent valaki elviseli maga körül.

- Ja, főleg hátsó szándék nélkül.

Miután a két lány tizedikben koleszos lett, akkor tisztult ki előttem az, hogy mindvégig csak és kizárólag érdekből barátkoztak velem, mégsem tudtam igazán elfogadni. De ekkor kibújt a szög a zsákból. Egy hajszálnyira álltam attól, hogy tényleg elsírjam magam, mégis muszájnak éreztem, hogy magamban tartsam előttük.

- Édes szívem - jelentek meg mögöttem a többiek a szószóló Zoárddal együtt -, drága csillagom, egy egész baráti társasága van! Ennél szánalmasabb egy bandát... Ti higanyt isztok víz helyett, hogy ilyen toxikus egy személyek vagytok, vagy mi?

- Ennél cringe-ebb beszédet rég nem hallottam...

- Slay, Gigi.

- Verekedni akartok? - Vanda és Enikő elem léptek. - Mert még egy szavatokba kerül, és úgy meg lesztek tépve, mint fejetlen tyúkok a vágóhídon!

- Jó, tudjátok, mit? - Zoárd szétcsapott közöttünk. - A betolakodók velem jönnek, ahogy El és Flórián is. Gyerünk!

- Én innen el nem mozdulok!

- Biztos vagy te abban? - Enikő halálos nézést címzett a két lánynak, akik elindultak Zoárd után.

Gigi és Áfra hisztijét hallgatva megkerültük a kastélyt, egyenesen a fejmosást tartó Zoárd Seatjához menve. Alig bírtam feldolgozni az eseményeket. Arra lettem figyelmes, hogy már az autóban ülök Flórián mellett, akinek a kezét szorítottam az én remegő kezemmel. Persze eszembe se jutott, hogy Zoárd jópár órája még pálinkákat húzott le, úgy akart épp vezetni, de ez őt se érdekelte. Fénysebességgel tolatott ki a parkolóból és indult el a borászatokhoz vezető úton, miközben egyszerűen képtelen voltam a két lány irányába nézni. Azt kívántam volna, bár meg se történt volna ez az egész helyzet, amiben találtam magam. Segítségkérően Flóriánra néztem, kinek mosolya még mindig nyugodtságot és hatalmas támogatást sugallt, majd vállára hajtottam a fejem, összeszorítva a szemem, próbálva teljesen figyelmen kívül hagyni a tényt, hogy épp a régi, hamis társaságomat fuvaroztuk ki tudja, hova és mantrázva magamban, hogy nem sírok.

Az autó mintha rákanyarodott volna egy földesútra, majd pár perc után megállt.

- Kifelé! - szólalt meg Zoárd határozottan, kinyitva a két lány ajtaját. - El innen, és soha többé ne lássalak titeket!

- Áfra, szerintem ő egész hot, még jól jöhet nekünk - suttogott Gigi azt gondolva, hogy rajtuk kívül senki az égvilágon nem hallja.

- Tudod, hogy ezt tisztán hallom, ugye? - Tette fel a kínos kérdést az említett fennhangon.

- Persze, hogy tudom. De a barátnődnek nem muszáj róla tudnia, maradhat a mi kis titkunk!

- Elég volt! Csináljátok, amit akartok! Pedig én még normális voltam, és az ajtót is kinyitottam nektek... Lényeg, ami lényeg, soha viszont nem látásra!

Ezzel Zoárd visszapattant az autóba és teljes gázzal elindult. Még mindig erősen csukott szemmel ültem hátul, az előbbi helyzetben, azzal a különbséggel, hogy kezdtem megnyugodni, mégis az út teljes ködben telt el számomra.

- Elenor, itt vagyunk - zökkentett ki Flórián hangja a száguldó gondolataim közül.

- Igen, oké, köszi.

Azonnal fogtam magam és rezignáltan kiszálltam a kocsiból, nekidőlve annak.

- Sétálunk? - Flórián újra megfogta a kezem, a tó felé vezető útra rákanyarodva. - Jobb már?

- Gőzöm sincs - sóhajtottam. - A legvadabb álmaimban se jutott volna eszembe, hogy pont itt fognak megjelenni, ilyen pofátlanul, ilyen... Nem hiszem el, hogy ők a barátaim voltak valamikor.

- Sajnálom, Elenor.

- Ne, ne sajnáld! Legalább volt miből tanulnom. És különben is, itt vagytok ti, nekem meg mar nem kell más. Annyira örülök neki, hogy te is itt vagy nekem.

- Mint barát?

- Nem tudom... Mármint nem. Határozottan nem.

És kimondtam. Egy év után, talán már túl szűkszavúan, de végre megtettem. Lehet, hogy ezt már az első pillanatban muszáj lett volna kijelentenem, mégsem érdekelt.

Azon kaptam magam, hogy újra Flórián szemébe bámulok. Ott álltunk a stégen a Bencze-kastély alatt, ahonnan tompa zene hallatszott, a ceremóniamester bejelentette, hogy lassan tortaszelés, mégis a velem szemben álló fiú ezerszer fontosabbnak tűnt. Tekintetében most már nem csak azt a nyári éjszakát fedeztem fel, hanem az egész világomat. A távolság csökkent köztünk, én pedig már határozottan nem gondolkodtam, még az se tört fel bennem, hogy hiba lenne megtennem, hiszen másnap ki tudja, mi lesz.

Nem. Mert ez így tökéletes volt, és kész.