Kezdek megőrülni - gondoltam, miközben rendkívül sokat mondóan őrületesen köröztem Szabin apukájának hatalmasnagy, hobbikertnek is elmenő udvarában, mi máson, minthogy egy zöld, John Deere fűnyírós kistraktoron. A zöld négykerekű hű társammá vált az elmúlt egy hétben, nagy ívből letojva, hogy a hozzá való jogosítványom - meg na, valljuk be, alapjáraton bármilyen jogsim - száma egyenlő a nullával. Már pontosan nyolc napja furikáztam vele körbe az udvart, a környező kerteket, sőt, egyszer boltba is mentem vele. Hatalmasnagy szerencsémre aznap a berceli és a környékbeli rendőrök Szilaskerten, azaz Újbercel drogtermesztős részére mentek razziázni, arra meg még csak elvből sem jártam, szóval annak az esélye, hogy elkaptak volna, bevallom, eléggé kevés volt. A berceliek meg már szépen hozzászoktak, hogy Szabinék családja mindkét oldalról mindig alkot valamit, emellett meg már pláne az számított a legkisebb, legjelentéktelenebb és legelnézhetőbb dolognak, hogy Bláti Inez eszeveszett és szintén lehetetlen nevű húga, Elenor egy zöld-sárga kistraktorral furikázik végig a városon, tök büszke fejjel kormányozva, észveszejtő, mínusz tízes sebességgel.

- Jaj, te jó ég, miért nem tudod lenyírni azt a kicsike kis füvet? Nem vagy igaz! - mondtam, miközben már vagy a negyvenedik alkalommal tolattam hátra, hogy egy csíkban fél méternyi gazat a kocsifelhajtó sáros keréknyomai között le tudjak nyírni. Elég szép időbe telt, mire végre megtanultam ezt a kis mocskot vezetni, és mint bárki is látja, még most sem valami egyszerű dolog. De akkor is, ezt pénzért csinálni felért egy kész álomnak.

- Elenor, húgom! - került a látóterembe Inez, aki velem ellentétben olyan szépen kipofozta magát, hogy a virágmintás egyberuhája, fényesen csillogó, fekete magassarkúja és tengerészkék kalapja rögtön elfeledtette azt velem, hogy ez a látvány csak azt jelentheti, milyen rendkívül hosszú nappal nézek szembe.

Azonnal arrébbmentem, otthagyva a fűcsíkot, majd leállítottam a kistraktort - és félreértés ne essék, nemcsak azért, mert tudtam, hogy ha Inez még többször szól rám, egy kiadós fejmosás is vár engem.

- Tessék? - A drága nővérem furcsa, szinte bármit sugallható arcát látva majdnem lefordultam az ülésről.

Csodálatosan nézhettünk ki, ahogy egymással szemben álltunk: ott volt ő, abban a szép ruhájában és teljesen pozitív kisugárzással és hirtelen mosolyával. Majd bal oldalon én, egy dohos szalmakalapban, szétálló hajjal, mezítláb, kantáros nadrágom alja már bezöldült a sok levágott fű miatt és különböző bogáncsok akadtak rá.

- Gyere, tesós napot tartunk.

Idegesen felhúztam a szemöldököm, miközben Inez ilyen halál nyugodtsággal eldöntötte a sorsom. Valahogy éreztem, nem, tudtam, hogy van valami hátsó szándéka ennek az úgynevezett tesós napnak. Már különböző szituációkat pörgettem le az agyamban, mit akar kérni tőlem: mondjam el anyáéknak, hogy terhes, védjem ki Szabin elől, vagy vigyem el valamiért a balhét...

- Én?

- Te vagy a húgom, nem? Hívhattam volna magammal Flóriánt vagy Zoárdot is, de ők eléggé furán néztek volna ki kisestélyiben...

Egy pillanatra elidőztem a gondolaton, miszerint a két fiú kijön a próbafülkéből, puccos, rózsaszín, hercegnős ruhában, majd összenéznek, és nem butikba illő megjegyzéseket tennének egymásra, mint "A bőgőmajom végre kapott egyenruhát", vagy "Úgy nézel ki, mint egy dagadt pillecukor". Ennek hatására egy picikét felnevettem, mielőtt inkább visszarángattam magam a valóságba.

- Hogy mi?

- Ja, semmi, semmi - legyintett. - Otthon megállunk, gondolom, nem akarsz így - nézett végig rajtam - jönni. Útközben mindent elmagyarázok.

- Hadd találjam ki! Már megint miért kell falaznom neked?

- Semmiért. Komolyan. Elenor, mindig túlgondolsz mindent! - mondta, miközben kizárta égszínkék Volkswagenjét, és mindketten beültünk.

- Térj a lényegre, légyszi!

- Jól van, gyors leszek. Ifjúsági bált fognak rendezni a kastélyban. - Összezavarodottan néztem a nővéremre, még mindig nem tudva, hogyan kerülök én a képbe. - Tudod, amire már kiskorod óta be akarsz jutni, és mindig néztük a közvetítéseket meg a riportokat róla a tévében... Képzeld, meghívtak minket! Ez alatt azt értem, hogy engem, Szabint és téged is, mint a húgomat. Épp ezért indultunk el, mert kell neked valami ruhát szerválni szombatig. Meg cipőt is. Még mielőtt kérded, nem, nem mehetsz oda be sportcipőbe - váltott egy mondat erejéig hangnemet. - Na, mit szólsz?

- Igen... Ez... Ez tényleg nagyon jó.

Alig tudtam elhinni. Valóban, Újbercel legnagyobb látványossága a Bencze-kastély, és az egész országban elhíresült az ott évente tartott Ifjúsági Bál az egész rendezvény atmoszférájával, a különféle színű, elegáns ruhás, kesztyűs és nem utolsósorban kecses lányokkal - ami egyébként még véletlenül se igaz rám -, meg a frakkot viselő, sármos párjaikkal. Köztudottan nagyon sok lány álma, hogy egyszer az életében bejusson oda, és még több ember oda-vissza van érte, ahogy egyszer, még nagyon-nagyon régen, de komolyan, évekkel ezelőtt, még a hercegnős korszakomban én is, viszont most valahogy nem érzem azt, hogy illenék oda.

Ránéztem a vezető nővéremre. Szögegyenes, félhosszú, mogyoróbarna haja egyenletesen omlott vállára, enyhén barnult bőre kiemelte türkizen ragyogó szemeit. Még a hatalmas keretes szemüvege is úgy állt rajta, mintha azt csak úgy ráteremtették volna. Ruhája egyszerűen csodásan állt rajta, kiemelte se nem magas, se nem alacsony alakját. Mindig is ő számított magának a megtestesült tökéletességnek a családban: szép, intelligens és illedelmes is. Életemben nem láttam olyan céltudatos és idegesítően precíz embert, mint ő. Nincs olyan dolog, amihez nem értene, amihez meg a legjobban, arról meg minimum egy végzettsége van. Friss diplomásként pedig szinte mindenki büszke volt rá, akit ismert. Még a neve is arról árulkodik, milyen tiszta és perfekt ő - azaz látszólag, mert neki is vannak felettébb idegesítő szokásai, de neki legalább megadatott, hogy fenn tudja tartani a látszatot.

Magamra néztem a tükörbe, és azonnal beugrott, hogy én vagyok a tökéletesség, vagyis Inez teljesen félresikerült, már-már paródia verziója. Szőkés-barnás-vöröses hajam madárfészekként takarta az idegesítő kis szeplőkkel borított arcom felét, leginkább a félig lenőtt frufrum, ami valaha a magas homlokom ellensúlyozására szolgált. Kékes-zöldes-szürkés szemeim a tükörre fókuszáltak, pontosabban az alig látható, szőkés szemöldökömre, amit ha úgy akarok kinézni, mint egy értelmes ember, akkor minden áldott reggel meg kell rajzolnom, hogy látszódjon. Még az alkatom se sikeredett hasonlóra, mint a testvéremnek: aránytalanul hosszú lábaimmal tinikorom elejétől nem vagyok megbékélve, a felsőtestem furán kicsi, a kezeim túl hosszúak, és ha ez nem lett volna elég, szinte minden nőies jellemzőt lespóroltak rólam, amit lehetett. És a vicc, hogy még észben sem tükröztem a nővérem: összetehetem a két kezem, ha a négy egész hármas átlagommal felvesznek majd az óvónőképzőbe jövő nyáron.

Az egyetlen dolog, amit szeretek magamban, hogy ki tudom írni az érzelmeim, bármilyen formában. Egészen tűrhető író vagyok, vagyis gondolom, mert akkor nem nyertem volna meg pár pályázatot a novelláimmal és a verseimmel. Én jobb szeretem a saját feljegyzéseimet írni, viszont azok olyan titkosak, hogy senki, soha, semmilyen okból nem olvashat beléjük. Mint ez az egész visszaemlékezés.

De legalább örököltem nagypapám érzékét a szereléshez, persze azzal együtt a fura gépmániáját, és a felvágott nyelvem elég sok helyzetben jól jött, ahogy az is, hogy merem megvédeni magam, ha kell.

Furcsamód mégis mindenki úgy hivatkozik Inezre és rám, hogy annyira hasonlítunk egymásra, mintha ikrek lennénk. És Isten, őrizz, szerencsére legalább ez nem történt meg az összes eshetőség közül, és a hat éves korkülönbségünket azért megadták.

Félreértés elkerülése végett, én tényleg nagyon szeretem a testvérem, de a mások által felépített, istenítsük-a-nagyobbik-tesót-dolgot nagyon nem.

Mégis rossz érzés volt úgy felnőni, hogy Inez mellett mindenki arra következtetett, én vagyok a másodszülött, különc feketebárány. Mindig is őt rajongták körül, hol a közeli-és távoli család az összejöveteleken, hol az ismerősök az utcán. Én csak ott álltam, az anyukám mellett, aki képes volt a másik lányával is úgy viselkedni, ahogyan kellene. Szinte mindenki a nővéremhez hasonlítgatott, aki nem anyához: már megvolt az a számomra túl nagy és lehetetlen, inezes elvárás, amit nekem meg kellett volna ugranom, de ez sosem sikerült. Úgy éreztem az idő elteltével, hogy az egész környezetem egy óriásit csalódik bennem, amiért én teljesen más személyiség, más valaki lettem, mint ő, távol a makulátlanságtól. Világéletemben olyan idegennek éreztem magam a saját családomban emiatt, mintha oda sem tartoznék. Soha nem számítottam elég jónak, akárhogyan próbálkoztam. Aztán belefáradtam, és hagytam, hogy keringjek a világban.

Mégis ez az érzés pedig egyre csak erősödött bennem, ahogy egyre beljebb érkeztem a tinikorban. És lám, újra előjött...

Miután végre átszenvedtem magamat egy kényelmesebb egyberuhába és fekete saruba, indultunk át a szomszédos városba, Kiskövedre, ami megjegyzem, olyan negyven percre van Berceltől. Egy hosszú és kátyúkkal téli út után végre-valahára leparkoltunk egy városközepi, fehér, pitypangokkal és pár estélyivel díszített kirakatú, kis butik elé, ami teljesen ironikusan a Dandelion nevet viselte.

- Itt is vagyunk - állította le a Volkswagen motorját Inez, valami furcsa, mániákus mosollyal fürkészve a boltot.

Teljes csendben és instabil lelkülettel szálltam ki az autóból, és követtem a még mindig ijesztően határozott nővérem, aki úgy ment be a Dandelion ajtaján, mintha csak az otthoni bejárati ajtót nyitotta volna ki.

- Sziasztok! - köszönt be, miközben vett egy kosarat. - Szóval, húgom - nézett rám, ahogy megszeppenten álltam még mindig az ajtóban -, milyen ruhát szeretnél? Kivágott vagy ujjatlan? Maxi vagy A-vonalú?

- Hogy mi? - kérdeztem. - Ne rohanj így le!

- Jó, akkor nem így kezdjük. - Inez besasszézott tálalomra, az egyik sorba, és kivett két ruhát. Az egyik egy teljesen egyszerű, púderszínű, bokáig érő, testhez álló volt spagetti pántokkal és egy kivágással a szoknya alsó részén, a másik pedig egy kis, fekete, térd alatti erő, loknis, rövid, pufi ujjakkal. - Melyik tetszik?

- Hát... - gondolkodtam. - Inkább a második. Nem szeretem a testhez simuló ruhákat, de az a kivágás a mellnél másikon sem nagyon tetszik.

- És mondjuk... Mit szólsz ehhez? - mutatott egy tűzpiros, szintén földig érő darabra. - Na jó, ezt inkább én viszem el próbálni.

Ahogy a testvérem a vállára dobta választottját, megláttam az árát, ami számomra egy kisebb vagyont tükrözött. Szinte éreztem, hogy elkerekednek a szemeim, miközben Inez mögött lépkedve szemeztem a címkével.

- Hogy van erre pénzed? - bukott ki belőlem, mire ő csak nevetni kezdett.

- Szabintól még mindig nem kaptam semmit szülinapomra, de ha jó rám ez a ruha, akkor igen. A tiédet pedig meg sem próbáld kifizetni, mert leveszem a fejed érte!

Ahogy ő beviharzott az egyik próbafüklébe, én megláttam az egyik akasztón minden bizonnyal a világ egyik legszebb ruhadarabját: éjkék anyagát mattfehér gyöngyök díszítették, szabása ujjatlan volt, mégis kicsit magasabb nyakú. Tüllös, A-vonalú szoknyája alatt több, hajszálvékony alsószoknya kapott helyet, csillogva a legfelső anyag alatt. Azonnal leakasztottam azt, és erősen figyelve arra, hogy Inez ne jöjjön ki a fülkéből megnéztem az árát. A nővérem ruhájához képest még egészen megfizethetőnek számított. Már-már elképzeltem benne magamat...

Jól van, na, nekem is kellenek ilyen nyálasam lányos pillanatok.

- Na, milyen vagyok? - pördült ki a függöny mögül nővérem, a vörös ruhában pompázva. - Ne mondd, hogy ennyire ronda!

- Nem, dehogy is! Ha ezt nem veszed meg, erősen meg fogod bánni. Olyan, mintha rádöntötték volna.

- Látom, te is találtál valamit - célzott a kezeim közt pihenő ruhadarabra, majd a másik próbahelyre nézett, szinte sugallva, hogy ott a helyem. 

Percek múlva ott álltam, a bolt közepén, életem ruhájában. Ha a fél évvel ezelőtti, kisírt szemű, sárga kardigános Múlt-Elenor így látott volna, azt hitte volna, hogy ő pár hónap múlva a szobája sarkában ül, otthon, az osztálytársai Instagram-fotóit és Storyjait nézi az álomnyaralásukról és az arany barátaikról. Valószínűleg Múlt-Elenor féltékeny lett volna, őrülten, hogy ő miért nem lehet részese ennek.

De ez nem így történt. És az én Insta storymba került ki végül a meghívó arra a bizonyos Ifjúsági Bálra - fogalmam sincs, miért, de ott eddig sosem mertek zaklatni, bezzeg a posztjaikat úgy az arcomba tolják, mint reklámcégek a hirdetést -, miközben Inezzel egy kávézó teraszán ültünk, cseresznyés bubble tea-t iszogatva.

- Párt kell neked találnunk - jelentette ki a semmiből, ahogy az innivalója szívószálával játszott.

Ijedten felvontam a szemöldököm.

Rájöttem, hogy ha sikerül találnom valakit, aki eljön velem, és másodlagosan talán tud táncolni is, az valamelyik srác lesz a Kertész-fivérek közül. És ha ez tényleg így történik, akkor az nem lesz habostorta.

Ekkor még nem is tudtam, hogy a boszorkány képességeim olyan szépen megjósolták a jövőt, hogy meg sem hazudtolták önmagukat.

A fenébe.