Egy újabb kávét szorongatva, hogy túléljem kevés alvással az elkövetkezendő pár órát ültem a tetőn, amire a padlásszobám ajtó-ablakán - még mindig nem tudom, mi az - lehet kimenni. Épp arra vártam, hogy valaki megjelenjen értem, reményeim szerint Flórián, vagy Zoárd, de az is megfordult a fejemben, hogy teljesen elfelejtettek. 

Habár, ha azt beszélték meg, hogy a Görög Istenek kútjánál találkozunk, én meg nem tudtam, merre van az, ezért kénytelen volt valaki eljönni értem, ha nem akarták, hogy egyedül kóvályogjak Bercel utcáin, és neadjisten valahol a város másik felében, Szilaskerten kössek ki az egyik drogelosztónál. Inkább magamra húztam az anyukámtól örökölt, retro, permetzöld dzsekimet, és unalmamban a naplementét néztem, ahogy az ég kékből lilába, majd narancsba vált át. Nyárhoz képest egész hideg volt, nem, inkább tűrhetően hűvös, persze kellett ilyen a múlt heti negyven fok után is.

- Elenor! Jössz? - kiabált valahonnan lentről egy hang, megszakítva az éppen felettébb bamba pillanatomat. Ijedtemben majdnem legurultam a tetőről.

- Aha, persze. Csak adj egy pillanatot!

Elővéve az igazából alig létező óvatosságomat egyensúlyoztam vissza a szobámba. A zsebembe süllyesztettem a telefonomat meg egy kis pénzt arra az esetre, ha beüt a krach, és valami hülyeségbe keveredünk, mert Flóriánnál neméppen tudni, mibe viszi az embert. Lerohantam a nappaliba, ahol Szabin és Inez azt a filmet fejezték be, amit nagy unalmamban egy órája még én néztem.

- Ineeeez - léptem be a képernyő elé -, elkérhetem a biciklid?

- Ha nem töritek össze, vagy nem karambolozol vele... Igen, megkaphatod.

- Már mentek? - kérdezte Szabin.

- Hát, úgy látszik. Ez a jómadár kint vár rám, szóval...

- Be sem jön? Üzenem neki, hogy bunkó.

- Szívesen átadom - nevettem. - Na, sziasztok!

- Vigyázzatok magatokra! Elenor, legalább neked legyen ép eszed a társaságból.

- Jó, jó, úgy lesz.

- Na, megvagy? - szólt Flórián a BMX-e mellett támaszkodva, ahogyan kiértem.

- Előhozok valami biciklifélét, aztán mehetünk.

- Minek?

- Miért, akkor szerinted hogy fogunk közlekedni? Te mész, én meg sétálok a keréknyom mentén? - A srác válaszul a zsír új kerékpárra mutatott. - Nem, az a kis szar nem bír el kettőnket, ne is gondold...

- De nem ajánlom, hogy kielőzz.

- Még gondolod, hogy hagylak vezetni? - Bementem a ház mögötti garázsba, és elővettem Inez régebbi Csepeljét. - Ez vicces.

- Azzal a vénséggel szemben persze, hogy győzök.

- Majd meglátjuk.

Flórián kicsapta maga előtt az udvar kapuját, és elindult a járdán, még sétálva.

- Tulajdonképpen most hova is megyünk? - kérdeztem.

- Görög Istenek kútja - Teljesen összezavarodva néztem a srácra. - A lényeg, hogy ha ezen a kisutcán - mutatott a tőlünk tizenpár méterre lévő útra - lemegyünk, akkor nem kell ilyen rohadt nagy forgalomban mennünk, mint ami ezen az úton van. Aztán meg majd valahogy a központba jutunk.

- Ha te mondod... - Bekanyarodtunk az igen kreatív nevű Rezeda utcába. - Fogadok, hogy te se tudod az utat odáig.

- Én? Hogyne tudnám! Ne röhögtess, kettőnk közül ki is a berceli?

- Hát nem én.

- Verseny az út végéig?

- Legyen! - mondtam rá az áment, habár azt se tudtam, merre van az utca vége, és hol fogunk megállni.

Gyorsan felültem a kölcsönbiciklire, és tekerni kezdtem, mint az őrült. Büszkén konstatáltam, hogy Flórián valamivel lemaradt mögöttem, mégsem lassítottam, csak a kereszteződésnél.

- És még te mondtad, hogy ezzel a vénséggel szemben könnyen győzöl. Szép kis álom.

- Ez nem volt fair! Hamarabb indultál el, mint én.

- Te és a nagy sportszerűséged...

- Azért rólad is beszélhetnénk.

- Tudod, mit? - néztem rá egy kicsit, de tényleg, csak egy nagyon picikét idegesen. - Legyen döntetlen.

- Nem.

- Remélem, tudod, hogy most a drága barátaid megtudják, hogy egy lány lealázott.

- Ha elmondod nekik...

- Akkor mi lesz?

- Nem tudom. De komolyan, fogalmam sincs - mondta, mire mindketten nevetni kezdtünk.

Viszonylag hamar odaértünk a kút környékére, ami kivilágítva állt a város közepén, egy kereszteződés melletti sarokban a könyvtárnál, körülötte egy csomó paddal, ahol két srác és egy lány ült. Az egyiküket felismertem: Redmondot, aki egy építőanyagos vödrön dobolt.

- Ők azok?

- Ja. És ne kérdezd, mi történik ilyenkor Red fejében.

- Nem is akarom tudni.

Ahogy közelebb értünk, rájöttem, hogy az a másik, lila pólós tag lehet Medox, és a mellette ülő, sötét hajú lány a barátnője.

Kicsit megijedtem. Azon kaptam magam, hogy kérdések kavarognak bennem. Mi lesz, ha nem fognak bírni, vagy, ha félreismernek? Úgy járok velük is, mint az osztálytársamimmal?

Inkább elhessegettem ezeket a gondolatokat a fejemből, több-kevesebb sikerrel.

- Császtok - köszönt Flórián, kezet fogva a barátaival.

Szerencsés, neki legalább léteznek ilyen emberek.

- Szoszi! - állt meg a srác előtt Red. - Eladó bojler, ötezer, nem lopott érdekel?

- Sziasztok - intettem.

- Elenor? - nézett rám Redmond.

- Nem, hallod, Hayley Williams... Persze, hogy Elenor vagyok.

- Ő ki? - Kérdezte a lány elém állva.

- Bonyolult - válaszolt Flórián.

- Szóval azt mondod, hogy...?

- Hát...

- Nem, nem - szakítottam félbe. Szabályosan éreztem, hogy az arcom felveszi a vörös egy árnyalatát, és örültem neki, hogy ezt aligha láthatta bárki is, hiszen a nap már lement. - Röviden én vagyok az ő unokabátyjának a barátnőjének a húga.

- Oké, igaza volt Flóriánnak, ez tényleg baromi bonyolult, még követni sem tudtam - jelentette ki a még mindig a padon ülő fiú. - A nevem Medox, és az a lány, aki úgy lerohant téged, ő Vanda, a barátnőm.

- Elenor vagyok, és halvány lila gőzöm sincs, mit kéne most mondanom.

- Egy tipp - szólt Vanda -, ha nem akarsz teljes idegroncsként hazamenni, hagyod, hogy az a hármas azt csináljon, amit akar. Mondjuk így is, úgy is táncolni fognak az idegeinken, de az mellékes. Hidd el, egyenként még nem olyan durvák, de ha három ilyen gyereket összezársz, nem lesz jó vége.

- Azt azért nem mondanám, hogy Flórián önmagában egy könnyű eset.

- Igaz, igaz.

- Szóval, mit várjak tőlük? Atomrobbanást? Világvégét? Harmadik világháborút?

- Körülbelül. Na jó, azért nem, de jobb, ha mindenre felkészülsz. Olyanok ezek, mint az ovisok, csak lassan felnőtt férfi testben.

- Nyugi, óvónőnek készülök.

- Végre egy épeszű ember közöttünk...

- Hát, azt azért mégsem mondanám. Tizenhét vagyok, most fogok végezni a suliban, de annyi az eszem, mint egy rosszfajta kiselsősnek.

- Máris bírlak - nevetett.

- Jót elbeszélgettek? - kérdezte a mellettünk álló fiúk egyike. - Mi is itt vagyunk ám, csak úgy jelzem.

- Ne már! Tudod, hogy szeretlek! - A lány hirtelen megölelte barátját.

- The couple of the year award goes to... - kezdtem rá, ahogy Redmond a hangulathoz illően dobolt a vödrén. - Medox and Vanda!

- Thank you! Ő... Nem nagyon tudok angolul, de nem kellett volna jelölni - hajoltak meg mindketten.- Óriási megtiszteltetés az év párjának lenni.

Percekkel azután már Bercel egyik sötét, alig kivilágított utcája közepén lépkedtünk, lassacskán kiérve egy nagyobb útra.

- Amúgy mi most hova is akarunk menni? - kérdeztem teljesen összezavarorva.

- Bevásárolni - válaszolt Medox, szó szerint egy sarki bolt melletti kaput kinyitva. - Itt lerakjuk a bicikliket, hozunk egy kocsit, és mehetünk is. A Tesco még ilyenkor nyitva van, nem?

- Várj, ha ez a bolt a tiétek, akkor minek megyünk máshova? És a kocsi, az meg minek?

- Anyámék nem bírják túlzottan, ha a fél bolt tartalmát hazaviszem magammal. 

- Ez fura... De azért bevásárlókocsit vihetsz magaddal?

- Egy dolog, hogy viszünk, az pedig teljesen másik, hogy ők ezt nem tudják.

- Jó, így már értem. 

Tisztára értetlennek éreztem magam ebben a helyzetben. Mondjuk csodálkoztam, hogy a többiek ilyen természetesen vették, hogy átmennek a város központján egy nevenincs boltos bevásárlókocsi társaságában a Tescóba, hogy vegyenek magunkak pár dolgot.

És milyen jó ötlet volt, hogy hoztam magammal pénzt!

Az Újbercel centerjében lévő parkban voltunk, az éjjel közepén. A fiúknál egy-egy energiaital, Vandánál valami kétliteres kóla - mert az szerinte olcsóbb és gazdaságosabb, mintha háromszáz forintért valami félliteres kis cuccot vett volna -, nálam meg magamat nem meghazudtolva, aznapra már a negyedik kávém, beleszámítva a szokásos reggelit is.

Az egy bevásárlókocsi útközben osztódott kettőre. Nekitámasztva egy padnak álltak, az egyikben Vanda, a másikban én ültem, mindkettőnk lábánál egy-egy szatyornyi cuccal - és ne kérdezze senki, miért kellett Flóriánnak gyorskötöző, Vandának rózsaszín csillámos ragasztó, vagy épp nekem egy újabb hangulatvilágítás.

Mögöttünk a padon a srácok ültek, akik épp azt beszélték, hogy megint versenyezni kéne a két kocsival, ahogy az előbb. És igen, bárki is eltalálhatta, így kerültünk a bevásárlókba mi, a két lány.

Láttam, hogy hirtelen felvillant a telefonom. Azt hittem, Inez vagy Szabin írták, hogy jó lenne már hazaérnem, de én, naiv óriásit tévedtem.

- Ne haragudjatok, egy perc, és jövök - másztam ki a kocsiból. Igyekeztem leplezni azt a mérhetetlen idegességemet, ami minden ilyen alkalommal feltör bennem, amíg a többiek látótávolságon belül voltak. Leültem egy Petőfi-szobor lábához, hiszen ha már senki más nem áll mellettem, akkor legalább a példaképem pontos mása nézzen le rám. Óriásit sóhajtva feloldottam a telefont, és rámentem a képre, amit egy kamuprofil küldött, mégis tökéletesen tudtam, ki állhatott mögötte. Csinálhatok akárhány profilt magamnak, úgyis megtalálnak. Mindig, mindenhol. Én pedig újra és újra feladom.

Megjelent még egy kép.

Majd még egy.

És még egy.

Vagy egy tucat.

A sírás szinte szorította a torkom, miközben a szokásos visszaszól-letilt-töröl lépéseimet ismételtem volna meg a túl sokadik alkalommal, mikor megakadt a szemem valamin: az egyik képről visszanézett a kilencedikes énem, és a két akkori legjobb barátom. Pontosan úgy néztünk ki, mint akik tudják, hogy örökké ilyen jóban maradnak, de csak egyikünk hitte el ezt a röhejes mesét. Én.

- Már a barátaid sem állnak melletted - suttogtam magam elé a fotóhoz mellékelt mondatot, és eleredtek a könnyeim. - Egy ellőtt vicc vagy, Pótkerék.

Egy alak ült le mellém, és szótlanul kivette a kezemből a mobilt, pont, mikor elküldtem volna egy üzenetet, amiben épp kiakadtam.

- Pótkerék? Ez komoly? - kérdezte. Hangja teljesen másképp hatott: nem tartalmazta azt a gúnyt, azt a megvetést, mint az övéké. Flórián inkább együttérző volt. Nagyon.

- Mindig is utáltam ezt a nevet. Pont olyasmiből kellett szedniük, amiért oda-vissza vagyok? - céloztam a autók iránti furcsa imádatomra. - A pótkerék arra jó, hogy egyszer elővegyék, majd sorsára hagyják, ki tudja, meddig. Mint engem. Úgy rühellem, hogy ezt mindenki így látja.

- Ha a pótkerék nem lenne, senki sem jutna egyről a kettőre.

Flórián óvatosan visszaadta a mobilt.

- Ne haragudj, hogy ezt így neked kellett látnod. Olyan rossz, hogy nem tehetek semmit. Mindig ugyanolyan marad, vagy rosszabb lesz.

- Az egyetlenek, akiknek szégyenkezniük kell emiatt, azok ők, maguk. Hiába ezek az üres szavak, ha azok mögött olyanok állnak, akikre minden ilyen szó igaz.

- Egytől egyig - néztem vissza rá.

Már nem sírtam. Életemben először mellettem ült valaki, aki pár mondattal átállított bennem mindent, amit lehetett, az eddig végtelen pesszimizmusomat is. Legszívesebben befagyasztottam volna az időt, hadd ülnek még ott, egy kicsit mellette, csendben, nem törődve azzal, ami épp körülöttem zajlik.

De az idő az ősellenségem, és mint valamirevaló utáló, ebben sem segített nekem.

És tudjátok, mit? Nem érdekel.