Vészesen közeledett az augusztus, ezzel együtt pedig az én pánikom is kezdett matekpéldákat megszégyenítően egyenes arányban növekedni.

Igaz, hogy végre kezdtem megtalálni a helyem, és ez most nemcsak az én kreálmányomként terjedt, hanem rendesen érezhető volt, különben is, Vanda bevásárlókocsis Instagram Storyjai - az a lány komolyan olyan, mint egy influenszer - és a srácok bejegyzései a parkban történt eseményekről sem árulkodtak másról. Persze azután is rendszeresen találkoztunk, és rájöttem, hogy tényleg létezik egy olyan hely, olyan emberek, akik nem úgy néznek rám, mint az osztálytársaim.

Valójában mégis volt bennem egy végtelenül furcsa érzés, amiről akárhogyan próbáltam, mégsem tudtam eldönteni, hogy jó-e vagy rossz. Ezt Zoárd ezreses elmélete - asszem, jövök neki egy ezressel - és Szabin Hozzuk Össze az Unokatesómat a Barátnőm Húgával-terve is egész szépen alátámasztotta, de akkor is olyan lehetetlennek és röhejesnek tűntek nemcsak az összes koncepcióm, hanem az elvetemült és megtévesztő érzelmeim is.

Persze, Bláti Elenor, csak te lehetsz ilyen ügyes jellegűen bonyolult, hogy már teljesen nyugodt szívvel felvehetnéd ezt a szót a középső nevednek.

Bláti Bonyolult Elenor, milyen jól hangzik.

- Egy egész életre megutáltam a fügét - dobtam le magamat a fűbe, miután a vagy hatszázadik ágat húztam át az utcáról Szabin apjának az udvarán, egészen a ház mögött található, kisebb erdő elejébe. Persze tök egyedül hagytak a házban, leszámítva Szabin szenilis nagymamáját, mert Inezéknek feltétlenül el kellett menniük kettesben tölteni a napot. Én jól tudtam, hogy Szabin pont aznap készült lánykérésre, és egy mukkot nem szóltam róla senkinek, mégis oltári bénán éreztem magam, hogy az egész telket rám hagyták egy napra. Ráadásul valahogy haza is kellett jutnom, mivel a traktorkám szervizben volt, és senki nem gondolt arra a kis bökkenőre, hogy hogyan fogok átjutni a város egyik feléből a másikba eltévedés, meg bármiféle gikszer nélkül.

Vagy negyven fok volt. Egy elnyűtt, szürke pólóban és fekete rövidnadrágban dolgoztam, amik olyan durván ragadtak a fügebokor ágában lévő kutyatejtől, hogy magam is féltem hozzájuk érni.

Egy kész röhejnek éreztem magam, ahogy csillag alakban feküdtem a túlnőtt pázsiton. Annyira elfáradtam, mint még soha, ez pedig bizonyította, hogy nálam punnyadtabb ember aztán végtelen ritkán létezik a Földön. Egy árnyékkal szembesültem, majd Aniston, a ház két éves németjuhász kutyája nézett vissza rám, furcsán elfordítva a fejét. Tudtam, mire készül. Inkább gyorsan felültem, de ez semmit sem ért, hiszen a borjú méretű kutya rámugrott, és könnyű szerrel visszadöntött a földre.

- Nem! Aniston, rossz kutya! - próbáltam leszedni magamról, mire valahogyan eltűnt a színről. Megkönnyebbülten felsóhajtottam. Tény, hogy Ani általában nagyon aranyos, de ezzel együtt az esetek többségében olyan idegesítő, hogy már-már az ember agyára megy, és gondolataimban két lábra állva, reneszánszkori karddal a mancsaiban mészárolja le az ártatlan, szegény kis agysejtjeimet.

Mosolyogva visszafeküdtem a földre, de ez nem tartott valami sokáig: valaki hívott telefonon. Hangos ásítások közepette újra felültem, és láttam, hogy Flórián keres. Ekkor szinte megállt bennem az ütő.

- Jézusom, Kertész, te mindig pont a legrosszabbkor hívsz? - szóltam bele roppant kedvesen.

- Hé, mit vétettem ellened?

- Te aztán semmit - mosolyodtam el egy röpke kis pillanatra. - Szóval, mi van?

- Kitalálom: épp dolgozni vagy, és halálra kínoznak.

- Igen, ez így van. De akkor is, ki vele! Mit akarsz?

- Családi szarság lesz, holnap.

- És?

- Anyám nagyon szeretné, ha Inez meghívna téged és a szüleidet is. Gondoltam, inkább előre szólok, hadd készülj fel rá.

- Csodálatos! - szóltam szarkasztikusan. - És mikor lesz?

- Ő... Holnap.

- Holnap? És erről hamarabb senki nem tudott volna szólni?

- Nyugi már!

- Jó, jó, igaz, de ez akkor is... Fura?

- Persze, hogy fura. Mindenki tudja, hogy Szabin ma fogja megkérni a nővéred kezét, ezért már ti is a családhoz tartoztok, vagy mi.

Esküszöm, ha ezt még egyszer kimondja, a falra mászok - gondoltam. - Az utolsó dolog az életemben Flórián szemében valami távoli rokonnak lenni.

- Hát egészségetekre. Szóval, azt akarod, hogy szóljak anyáéknak?

- Olyasmi. Mondom, én csak simán szóltam előre, hogy készülj fel.

- Jó, jó, köszi. Majd szólok, hogy tudunk-e jönni.

És persze, hogy másnap tudtunk menni, amihez őszintén, nem volt valami hatalmasnagy kedvem. Már előre láttam anya sorsát, aki össze fog veszni Szabin anyjával, Gerdával - mert Szabin szülei elváltak és tősgyökeresen utálják egymást, épp ezért a család mondhatni két részre osztódott, így közülük csak Gerda jelent meg, és ez már nekem is túl bonyolult -, és apáét is, aki nagy valószínűséggel telitömi minden légből kapott, oltári nagy hülyeséggel Dénes fejét, és arról fognak panaszkodni egymásnak, hogy milyen rossz gyerekeik és nevetséges asszonyaik vannak.

Másrészt, igazam volt: Szabin végre-valahára eljegyezte Inezt, és mindenki nagyon örült nekik. Meg lettem kérve, hogy legyek Inez tanúja, amire persze a lányos énem újra előjött, és fura örömmel mondtam igent, bele nem gondolva a jövőmbe, ami akkor még úgy különösképpen nem érdekelt.

- Anya - szóltam a mellettem álló anyukámnak, ahogy kiszálltunk a Kertész-ház előtt apa kicsi kocsi Suzukijából -, azért próbáld meg elkerülni Gerdát.

- Az jó nehéz lesz - sóhajtott fel, miközben nézte, hogy apa bezárja a kocsit.

- Egyébként miért vagyunk itt? - Apa mellénk lépett.

- Hogy megünnepeljük az eljegyzést, Fater, miért másért? Gyertek - nyitottam ki a ház kiskapuját, és mint illedelmes gyerek, aki egyébként nem sűrűn vagyok, előreengedtem a szüleimet.

Egy nagyobb asztal terült el az udvar hátsó részében, a terasz felé, ahonnan jól látható volt a nyüzsgés. Mi is arrafelé mentünk, amikor megláttam Flóriánt pár lépésre tőlünk, és sajnos apa is őt.

Köztudottan az apukám és Flórián ki nem állhatják egymást, amióta pár hete találkoztak. Mondhatni, Flórián egyszerre volt rosszkor és jókor egy helyen, amikor átmentünk vele és Szabinnal segíteni a nővéremék eladnivaló zöldségeivel, amik történetesen a mi kertünkben is nőttek. Már alapból apa és a srác nem jöttek ki túl fényesen, és csak nekem kellett odamennem, hogy az egész mit tudom én, mi apám részéről rajtam csattanjon. Szerinte az egészről én és a nagy szám tehetek, habár azért volna némi kivetnivalóm ezzel kapcsolatban...

- Ő... - nézett vissza a fiú apára, aki majdnem elejtette a kezében lévő tálcányi süteményt.

- Szép jó napot! Elenor, gyere, Inez már keresett! - Flórián karon ragadott, mire én összezavarodva lépkedtem utána. Valahogy éreztem, hogy az arcom kigyulladt, mint éjjel az erdőtűz, és szégyelltem, hogy nem tudtam ellene mit tenni. A srác átvezetett a teraszon át a ház nappalijába.

- Hol van Inez?

- A konyhában, de nem akar tőled semmit. Még.

- Akkor?

- Semmi. Csak kell egy terv, hogyan kerüljem el az öregedet.

- Őt nem lehet, drága Flórián, szóval ez veszett ügy. Amúgy meg azon ne aggódj, hogy újra problémázni fog, mint múltkor. Én, magam garantálom, hogy... Minden oké?

- Aha, hogyne - nevetett, mégis láttam rajta, hogy valami nem stimmel.

- Látom, hogy valami baj van. Nekem elmondhatod.

- Nem nagy cucc. Tényleg.

- Légyszi.

- Zoárd és én már megint összevesztünk. Az egyik pillanatban ez a baja, a másik pillanatban meg az, és kurvára elegem van belőle.

- Ezt úgy átérzem, de szerintem minden egyes nagyobb testvér ilyen. Emlékszem, amikor Inez még nálunk élt, a mániája volt állandóan engem csicskáztatni, és ha egy rossz szót is szóltam, nekem lőttek.

- És hogy lett ennek vége?

- Nem tudom. Komolyan. Szerintem eltelt egy bizonyos idő, és abbahagyta.

- Sokan mondják, hogy az idő mindent begyógyít, de ennél nagyobb badarságot nem hallottam.

- Én sajna hallottam már, mégsem vagyok Balaton-tagadó - mondtam, mire Flórián nevetni kezdett. - Na, ez volt a célom.

- Hogy?

- Semmi, semmi. De tudod, mit? - nézett ki egy pillanatra az ablakon, ahonnan látható volt az asztal. - Tegyünk téteket.

- Hogy?

- Például fogadok egy ötszázasban, hogy anyukám és Gerda nénéd összevesznek. Ha ez nem jön be, akkor tiéd az ötös.

- Én meg, hogy a nagyszüleim megint késnek, bármennyire is jönnek kocsival és laknak pár utcányira innen.

- Legyen - fogtunk kezet, mire valaki betoppant.

- Na, az új páros... Mondtam, amit mondtam - röhögött Zoárd, célozva az ezreses fogadásra a kocsiban.

- Pofád lapos! - kiabált utána a mellettem álló srác, akit én igyekeztem megállítani és kivonszolni magammal az udvarra.

- Ó, basszus, mibe kevertem magam már megint? - suttogtam, ránézve a dühtől forrongó Flóriánra, a kinti asztalra, a beszélgető apámra és Dénesre, na meg Gerdára, ahogy anyukámat idegesíti, és már előre éreztem, hogy ennek egy ordas nagy katasztrófa lesz a vége...