Mosószeeeer, mi történt veled?

Megmondtam, hogy én NEM vagyok Mosószer. A nevem Elenor. De azért kösz, hogy kérded, élek. Hogy virulok-e, az már más tészta.

Ilyen csúnyán összevesztetek Flóriánnal? Medox mondta, hogy nincs túl jó passzban, Red próbálta élesztgetni, és én is láttam rajta, hogy egész sokat változott.

Nem, igazából nem vesztünk össze. 

Hanem?

Fogalmam sincs, mi történt vele. Valószínűleg még mindig a szüretis dolog a baja, de egyszerűen nem mertem neki elmondani... Ilyenkor a srácnak kéne lépni, nem?

Vanda szólt, hogy nagyon szarul vagy.

A barátnőd mindent túlreagál. Miattam aztán ne aggódjatok, én mindent is túlélek.

A napok olyan monotonul és gyorsan teltek, mint valami soha véget nem érő mókuskerék. Nemrég még nyár volt, utána hétvége, és mire észbe kaptam, ott ültem az iskola kínzóan kicsi padjában, amiben szokás szerint nem férnek el a lábaim, in medias res, rögtön a közepébe csapva, a tanévben.

Mint egy kibaszott eposz, komolyan mondom. Annyi ellentéttel, hogy a főszereplő nem egy hős, hanem maga a közröhej testet öltve.

Péntek volt, majdnem egy hónappal a szüreti fesztivál után. Az aula galériáján álltam, még egy kicsit várva a falumba tartó buszra. Legalább csak hat óránk volt, utolsó osztályfőnökivel, a járatom pedig kettőkor indult, így bőven volt időm.

Épp Zoárddal beszéltem a nagy unalmamban, aki tudtommal csak nemrég ért vissza Bercelre az egyetemről, habár ezt az állítást eléggé cáfolta, hogy nemrég lépett be egy srác az ajtón, aki a helyiség aljában, az egyik oszlopnak dőlve állt meg, várakozva, a telefonján valakinek írogatva, egy hatalmas, szürke, batikolt pulcsiban, aki az ő kiköpött mása volt.

Egy hirtelen ötlettől vezérelve gyorsan csináltam róla egy képet.

Elenor: Kertész, asszem megtaláltam a drága hasonmásod.

Zoárd: Az nem a hasonmásom

Elenor: Dehogynem

Zoárd: Honnan jött neked az a gyerek?

Erre az aulában álló srác felnézett, egyenesen rám.

Elenor: Most lebuktál.

Zoárd: Dehogy buktam.

Elenor: Jó, adj egy pillanatot.

Zoárd: Most hova mész?

Valahogy szentül meggyőződtem róla, hogy az a tag odalent nem más, mint az utánozhatatlan Kertész Zoárd. És igazam is volt. Tökéletesen.

- Meddig akartad még húzni az agyam? - álltam meg előtte csípőre tett kézzel. És ezt a jelenetet persze, hogy az osztály rendkívül értelmes hierarchiájának csúcsán álló, nem túl százas lányok végignézték. - Én mondtam, hogy lebuktál.

- Még mindig nem buktam le.

- Dehogynem. Amúgy meg mit csinálsz itt?

- Á, csak gondoltam, körülnézek itt, tudod, olyan fenomenálisan néz ki ez az építészet legalja aula, meg tetszik ez az erős fertőtlenítő szag, amihez nem tudom, hogy van tüdőtök... Miért, szerinted mi mást csinálnék? Eszedbe se jusson, hogy rád vártam, Bláti.

- És szólni luxus, hogy jössz?

- Miért? Én tulajdonképpen szóltam. Vagy valami olyasmi.

- Tökmindegy - sóhajtottam. - Még mindig nem te vagy a legélesebb kés a fiókban.

- Köszönöm ezt a megtiszteltetést. Most, hogy ezen túl vagyunk, mehetünk? - lépett ki a helyiség vastag üvegajtaján.

- Hova?

- Bercelre, te nagyon okos.

- Biztos, hogy nem.

- Még mindig a bőgőmajom öcsém miatt?

- Talált, nyert, süllyedt.

- Egyébként... Ugye tudod, hogy...?

- Hogy barátnője van, akit senkinek nem hajlandó bemutatni? Vagy, hogy nem hajlandó látni? Igen, igen, nem újdonság.

- Ó... Akkor... - gondolkodott. - De nem hozzánk megyünk. A tesód átrendelt téged az esküvővel kapcsolatban.

- Hála az égnek... Mármint mégsem, mert köztudott, hogy Inez egy bridezilla, és nála durvábban parancsolgató egyént nem látott ez a szerencsétlen univerzum. Komolyan, elmehetett volna egy egyiptomi rabszolgahajcsárnak is.

- Neked asszem megártott a töri fakt. - Zoárd kizárta a kocsit, ami a srác jó szokása szerint tilosban állt.

Csodálom, hogy még a mai napig sem fújták meg, amiért mindig a leglehetetlenebb helyekre parkol.

- Nem is járok törire - dobtam be magam az anyósülésre.

- Akkor maga a törióra.

- Ma nem volt...

- Mindegy.

Majdnem egy órás út után Újbercelre értünk. Zoárd eléggé furcsának látszott, és szinte sejtettem, miért: csak kitalálta az inezes-esküvős tervet, és igazából hozzájuk megyünk, pontosabban Flórián miatt.

És ez a gondolatom már-már valóra is vált, amikor bekanyarodtunk Kertészék utcájába.

- Ez komoly? - kérdeztem, mire az én drágaságos sofőröm, aki amúgy jól tudta, mire célzok, furcsamód elmosolyodott. - Nem, én nem vagyok hajlandó bemenni.

- Pedig muszáj lesz.

- És ki mondja?

- Én.

Ahogy a srác beállt a ház kapubejárójába, szó szerint összeszorult a gyomrom. Már csak az hiányzott, hogy találkozzak Flóriánnal. Nagyon nem akartam. Nagyon féltem, de nem igazán tudtam, miért.

- Gyere - szólt Zoárd, ahogy kiszállt a Seatból.

- Nem jövök. Én itt megvárlak.

- Ha nem jössz, nem viszlek haza.

- Jó. El tudok én menni busszal is hazafelé, azon aztán végképp ne múljék.

- Akkor jössz, ha Flórián még nincs itthon?

- Talán, de nem biztos.

- Akkor gyere, mert még suliban van.

- És meddig leszünk itt? - szálltam ki.

- Nem túl sokáig.

- Azon belül?

- Majd kiderül, Elenor.

- Olyan idegesítő vagy! - vágtam a fejéhez, miközben besasszéztam a kapun.

Mindketten átléptük a tornác lépcsőjén fekvő, kutya méretű, fehér, hosszúszőrű macskát, majd bementünk a házba.

- Szia, anya! - kiáltotta el magát Zoárd, miközben én mögötte kullogtam. Egyszerűen azt kívántam, bár ott se lettem volna. Vagy észre se vett volna senki. Senki az égvilágon.

- Zoárd! - fordult a fiához Juli. - És... Hát te, Elenor?

- Potyautas - nevetett fel a srác, mire én közömbösen válaszoltam.

- Pontosan.

- Gyertek, üljetek le! Elenor, kávét? Milyen a suli? Jó végzősnek lenni?

- Sorjában, anya.

- Első kérdés: igen, légyszi - mosolyogtam. - Második: nem túl fényes. Harmadik: talán.

- Engem már nem is kérdezel?

Juli idegesen fújtatott a nagyobbik fia kijelentésén, majd felé fordult, odaadva nekem a napi koffeinadagom negyedét.

- Zoárd, édes fiam - sóhajtott -, milyen volt az egyetem? Nem, mintha nem beszéltünk volna minden nap...

- Eddig egész jónak tűnik - vont vállat, mintha mi sem történt volna.

- Te aztán tudtál válaszolni! - röhögtem Julival együtt.

Egyszer csak nyílt a bejárati ajtó. Tökéletesen láttam, ki lépett be rajta, de ő nem vett észre engem. Szokásosan bejött, lerúgta a lábáról a cipőit, ledobta a hátizsákját az egyik fotelba, és egyre csak közeledett.

- Sziasztok! Hazaértem - köszönt, majd ahogyan meglátott engem, megtorpant. Üres tekintetével engem fürkészett, én pedig őt. Vegyes érzelmek kavarogtak bennem, ahogy ott állt ő, előttem: leginkább keserédesek, de mellettük még a legnagyobb szerelem, amit eddig is éreztem.

Segélykérően a kísérőmre néztem.

- Gyere, Elenor, hazaviszlek. - Zoárd felpattant, én pedig utána eredtem. - Ezt elbasztad, öcsisajt. - mondta, ahogyan elsuhant az öccse mellett.

Miközben lassan ellépdeltem Flórián mellett, már-már éreztem, hogy engem néz. Óvatosan felpillantottam rá. A fiú szinte mit sem változott, egyedül az a pozitivitás és vidámság hiányzott belőle, mint amitől régen túltengett.

Egy pillanatra újra a nyár közepén éreztem magam, Flórián közelében, és kószán elmosolyodtam. Viszont ez mit sem ért.

Úgy álltunk egymással szemben, mint két valaki, akik eddig soha az életükben nem találkoztak.

Idegenekké lettünk, és ezen változtatni már nemigen lehet.