- Szóval, a modalizmus. A modalizmus az az... Mi is az? Nem hiszem el, már megint elfelejtettem. Én, és az aranyhal memóriám. Várj, hadd nézzek bele a füzetbe egy kicsit... Onnan talán tudni fogom.

Semmi sem számított olyan hatalmasnagy élménynek, mint hétfő délután, jobb híján az én drágaságos macskámnak, Picúrnak felmondani a négy oldalas hittan vázlatot, amiből már másnap egy bevásárlólista méretű dogát írtam, és rendkívül kiszámíthatóan semmit, de tényleg, egy mukkot sem tudtam belőle fejből. Világéletemben ki nem állhattam a hittant, főleg az ilyen bonyolult fogalmas, eretnekes-egyháztöris részét. És a nagyobbik vicc ebben az egészben, hogy katolikus - bocsánat, jóval jellemzőbb rá a kaotikus jelző - iskolába járok, ezért sajnos komolyabban veszik ezt a tantárgyat, mint bármi mást.

Egyszerűen imádtam, hogy már az első egész hétre feladtak nekünk egy kilónyi tanulnivalót, amiből máris, az első adandó alkalommal dogát íratnak. Csoda, hogy a semmire nem akartak jegyet adni. Még.

Komolyan, mintha az embert és az egyébként a mindennapi életben aligha használatos iskolai tudását egy egytől ötig terjedő, nevetséges jegyskálán simán el lehetne helyezni pontszámok vagy rendkívül igazságos protekció alapján, majd megbélyegezni, és ez alapján nemes egyszerűséggel, mégis már-már tárgyként megítélni. Arra bezzeg soha, senki nem gondol, hogy egyáltalán mi mit érzünk...

Picúr persze olyan haláli komolysággal és érdeklődéssel nézte a szenvedésemet vagy hallgatta a még önmagamnak is elég érthetetlen hablatyolásomat, amint szedtem össze az igen csekély és neméppen sokra vivő gondolataimat, mint egy többdiplomás tanár, aki sokkal szigorúbbnak és ítélkezőbbnek nézett ki, mint bármilyen másik kolléga.

Már vagy két órája tanultam, magoltam, vagy mondtam fel Picúrnak az anyagot - netán egyszerre mind a három -, egyszerűen mégsem ment úgy a fejembe, ahogyan valójában kellett volna. Lehet, csak azért, mert minden tantárgynál jobban ki nem állhattam a hittant és az azzal kapcsolatos dolgokat, amiket meg kellett tanulnunk. Vagy amiatt, hogy egy cseppnyi kis kedvem sem élt és virult ahhoz, hogy nyolc hosszú és dögunalmas tanóra után még addig magoljak, amíg nem tudok mindent is szó szerint. Majd beletörődtem, hogy igazából tutira semmit nem fogok tudni fejből, puska nélkül.

Éppen egy hatásos csalást dolgoztam ki másnapra, ami nem is buktat le, amikor megláttam, hogy egy kocsi áll meg a kapu előtt, nem is más, mint a drága Kicsicsillag.

Hatalmasnagy örömmel lépkedtem ki a szobámból, tudva, hogy Inezék látogatása egy jó ideig el fog tartani, és kiment egy kicsit a hittan nehézségei és végtelensége alól.

- Anya! - csoszogtam ki a konyhába a csodálatos, rénszarvasos papucsomban. - Itt vannak Inezék!

De ekkorra már belépett hozzánk az újdonsült jegyespár, kávét kérve tőlünk. Percek múlva odakint már hulla fáradtan ledobták magukat egymás mellé a hosszú fapadra, kezükben egy-egy nagy kávésbögrével, ásítások közepette. Az összes lehető elvetemült témát feldobták, és összeszedetlenül beszéltek róla, mintha csak önmagukkal beszélgettek volna, nem is egymással vagy hozzánk, mire azt vettem észre, hogy anya és Inez leléptek, a jó ég tudja, hova. Ketten maradtunk Szabinnal.

- És, milyen az iskola? - kezdte a legalapabb, legnevetségesebb kérdéssel, ami az eszébe juthatott.

- Ne is kérdezd... Jó nehéz és hosszú. Komolyan, mintha egy kész munkaidőt kellene végigvinnem nap mint nap.

- Hiányzik a nyár, mi?

- Persze. Alap.

- Nem értem, mi lett ez a fordulat közted és a fiúk között.

- Én sem, hidd el - hazudtam. Komolyan, ez a konstant hazudás már a mesterségem lesz lassan! - Flórián besértődött rám, a jó ég tudja, miért. Szóval egyedül Zoárddal beszélek, neki még talán megvan az ép esze, vagy valami olyasmi.

- Egyébként tudtad, hogy Flóriánnak van barátnője? - mondta, mire megállt bennem az ütő, és szinte minden lefagyott körülöttem.

Nem. Ez nem lehet. De hogyan? Csak két hete történt a szüreti-incidens, az alatt hogyan ismert meg valakit? Akkor... Akkor tényleg minden egy hatalmas hazugság volt? Hiszen én szeretem őt! Azt hittem, ő is engem. És ha így érzett ő is valaha, miért nem lépett? Vagy nekem kellett volna?

Kérdések százai kiabáltak egyre a fejemben, visszhangozva bennem, a leghangosabb mondat mégis így hangzott: Csak a te hibád, Bláti! És legnagyobb fájdalmamra igazat kiáltott, visszatekintve az összes eddigi hasonló kapcsolatomra, amit szintén jómagam basztam el, mint egy hivatásos dologelcsesző.

Legszívesebben, ha tehettem volna, azonnal megiramodtam volna, futottam volna, rohantam volna több kilométert, egyenesen Bercelre, a Kertész rezidenciára, hogy elmondjak Flóriánnak mindent, amit azelőtt nem igazán, vagy csak részegen mertem, de tökéletesen tudtam, hogy már bármilyen lépést teljesen késő tenni felé. Mással van. Ha megteszem, és kitálalok, egy egész kapcsolatot teszek tönkre, egy lányt, és a saját, tulajdon kiszemeltemet. Ha nem teszem, akkor pedig fogalmam sincs, mi fog történni. 

Egy biztos, beleőrülök, ha már abban a pillanatban ez a folyamat nem indult végérvényesen el.

- Én... Nekem kellene őt ismernem? - szedtem össze a szavakat apránként. - Vagy...

- Nem tudom, ki az. Eddig senkinek se mutatta be.

- Még a nevét sem tudod?

- Nem. Semmit.

- Azért... Azért örülök nekik - préseltem egy mosolyt hófehér, összetört ábrázatú arcomra, amit tökéletesen láttam az előttem lévő ablakból.

- Én is - vigyorgott, de az övé az enyémmel ellentétben őszintének és vidámnak hatott. - Legalább benne volt egy kis mersz. Büszke vagyok rá.

- De hát nem is tudjuk, ki az. Mi van, ha nem létezik? - kérdeztem, mire Szabin olyan szinten felnevetett, mintha egy holmi kis viccet meséltem volna neki, egy túlontúl kiszámíthatatlan csattanóval a végén.

- Lehetetlen vagy, Elenor - röhögött.

- Most miért? - játszottam úgy, mintha az egész meg se hatott volna. - Pont Flóriánnak? Ez egy hatalmasnagy röhej. Vagy tévedés. Tévedéses röhejesség.

Tévedéses röhejesség. Ennél nagyobb badarságot én sem találhattam volna ki...

És én még azt hittem, ez a nyár megtanított, hogyan szakadjak ki az illúziókból, holott az egész valami álomszerű utópiának számított, amibe egy cseppet sem illettem bele.

De legalább Flórián boldog. És amíg ő az, addig egy kicsikét én is.