- Tényleg nem maradhatnék még? - álltam meg az unott nővérem előtt, még erőltetebben elővéve a legcukibb, legmeggyőzőbb arcomat.

- Én tényleg nagyon szívesen azt mondanám, hogy maradhatsz életed végéig a tetőtérben, de szerintem anyuék nem örülnének neki.

- Légysziii! - húztam el a szó végét.

- Szünetekkor is átjöhetsz majd.

- De az úgy nem olyan jó! - Már több órája könyörögtem rajta, mint valami akaratos óvodáskorú kisgyerek. Szinte csodálkoztam rajta, hogy eddig még nem küldött el melegebb éghajlatra.

- Elenor, ne akassz már ki!

Visszaszívom. Megtörtént.

- Jó, abbahagyom - ültem le Inez mellé a kanapéra.

Vasárnap volt. A nyárból három nap maradt a suliig, aminek az épületét előszeretettel égettem volna fel, mint valami középkori sereg egy fontosabb várost, holmi kis következményektől nem megijedve.

Gondolataimban már egy helikopter repült az iskola különböző szárnyai fölött, csak az én utasításomra várva, hogy leengedje a több liternyi benzint, én pedig minden lelkiismeret-furdalás, félelem és hátulütő nélkül fogtam egy túl jelentéktelennek tűnő, pici gyufát, és rádobtam az üzemanyagban tocsogó falakra, amik pár perc múlva már méteres lángokban álltak.

Szép kis álom, Elenor...

Több órába telt, mire végre összepakoltam és levonszoltam magam után az összes cuccom, egytől egyig, egy nagy kupacba rendezve az egészet a hatalmasnagy nappali közepén.

Keserédesen éreztem magam. Nem álltam készen egy újabb hosszú évre abban a pokolban, mégis egy nagyon picit, csak egy hangyányi töredéknyit örültem is, hiszen a tizenkettedik az utolsó évem az iskolában. Eldöntöttem, hogy minden napot számolni fogok a ballagásig, és szó szerint örömtáncot fogok lejteni, ha eljön az a nap. Kevesebb, mint egy évet már csak kibírok, akármilyen labilis leszek, nem?

Mire végeztem, Zoárd feljött hozzám a szobába. Persze Flóriánnal a szüretis incidens óta nem beszéltünk, pedig az már akkor úgy jó egy hete megtörtént. Megsértődött rám, és tökéletes oka is volt rá. Megsértődött rám, a saját hibámból.

Zoárddal ültünk az ajtó-ablak peremén. Lógott az eső lába, arra vártunk, hogy eleredjen.

- Három nap, mi?

- Annyi - sóhajtottam. - Nincs kedved építeni velem egy időgépet? Talán ennyi idő alatt még be is fejezzük.

- Legyen. Csak akkor valamelyikünknek tudnia kéne fizikául.

- Az nem én vagyok - nevettem. - Csoda, hogy tavaly meglett belőle a hármas.

- Nem mi vagyunk a legélesebb kések a fiókban.

- Alap, hogy nem. Főleg te, Kertész.

- Hogy ezek a beszólások mennyire fognak hiányozni...

- Nem megyünk messzire, különben is, létezik telefon.

- Te komolyan felhívnál csak azért, hogy beszólj?

- Hát persze! Sőt, mostantól akárhányszor eszembe jut egy beszólás, azt valahogy tudatom veled. Mit szólsz?

- Csodálatos... És mi van, ha órán leszünk?

- Szerinted az engem megállít?

- Igaz... Vagy, ha nincs térerő?

- Szerencse, hogy nincs messze se Bercel, se Szeged.

- Nincs messze, nincs messze, de mégis túl távol lesz ahhoz, hogy mi...

- Zoárd, Elenor! - kiabált lentről Inez. - Ti meg mit csináltok odafent? Le akartok esni?

- Egész nyáron itt csöveltem, nem hiszem, hogy eddig nem tűnt fel...

- Tökmindegy. Húgom, szedd össze magad, lassan indulunk.

- Jaj, ne! - suttogtam, egy hatalmasat sóhajtva.

- Nem lesz baj, Elenor.

- Tudom, de... De akkor is.

- Az idő telik - mondta a mellettem ülő srác, vegyes érzelmekkel nézve -, és ez így a jó.

- És mi van, ha ez nekem nem jó? Nem akarok felnőni, én még túl gyerekes vagyok hozzá. És a jövő... Szinte az ősellenségem. Abban se vagyok biztos, hogy holnap lesz-e az a holnap.

- Ezt megértem, de ezen nem szabad így gondolkodnod. Lesz, ami lesz, a tobbin meg már nem tudsz változtatni.

- Miért vagy ilyen bölcs?

- Az eléggé túlzás, hogy bölcs vagyok... Amúgy az előbb nem azt mondtad, hogy nem én vagyok a legélesebb kés a fiókban?

- Szerintem ezt a döntést rád hagyom, Kertész. Hülye akarsz lenni, vagy okos bagoly?

- Hát... Inkább egyik sem. Na gyere, mennünk kell.

- Muszáj?

- Olyasmi.

- Zoárd?

- Tessék? - pillantott felém kérdően.

- Köszi.

- Egyébként tudom, hogy mit művelnek veled az osztálytársaid - szólt, teljesen figyelmen kívül hagyva az azelőtti köszönetemet. - Miattuk pedig nem szabad aggódnod. Egy év nem sok idő, és nem is túl kevés, de túl fogod élni. Ha máshogyan nem, akkor én foglak téged...

- Fogalmam sincs, hogy mit műveltek odafent, de gyertek már, basszus! - ordított Szabin.

- Jövünk már, jövünk.

- Köszi, Zoárd - ismételtem meg.

- Igazán nincs mit. Komolyan. Azzal a bőgőmajom öcsémmel meg ne is törődj, csak játssza az agyát, szokásához híven, már ha vén neki egy csöppnyi esze. Habár, ha volna neki, akkor most nem lennénk itt.

- Nem tudok nem gondolni rá. Tudom, hogy nevetséges, mégis...

- Mégis szereted őt - vett nagy levegőt, mire én egy aprót bólintottam. - Jaj, te lány... - ölelt meg a lépcsősor közepén. - Hiányozni fogsz.

- Te is. De hé, nem megyek messzire, a falu nincs olyan távol - nevettem. - De engedj el, ha nem akarod, hogy megfulladjak!

Az út hazafelé elég egyhangúan telt. Egy ideig néztem a visszapillantóban Zoárd kocsiját, majd egy idő után eltűnt mögülünk az Újbercel közepi körforgalomban. Komoran meredtem előre, a hangosan doromboló Picúrral a karomban, az utat nézve, és csakis arra koncentrálva. Igyekeztem elterelni a gondolataimat a nyárról, Flóriánról, a szüretis incidensről, Zoárdról, és arról, hogy ahogyan elhagyom a várost, valószínűleg mindaz, ami eddig körülvett, egy szempillantás alatt elpártolt tőlem, ahogy elhagytuk az "Üdvözöljük Önt Újbercelen!" feliratú, óriási táblát...

- Na, és milyen volt a nyár? - ölelt meg még egyszer az anyukám, ahogy az utolsó bőröndömet is lepakoltuk a szoba közepére. Szerencsére nem bánta, hogy Picúr beköltözött hozzám a régi kiskosarával együtt, sőt, inkább örült neki. - Annyira hiányoztál.

- Te is nekem. A nyár pedig... Bonyolult, de inkább túl rövid.

- Hamar eltelt.

- Igen. Túl hamar...

- Ne haragudj, de mennem kell - nézett a falon függő órámra, ami fél ötöt mutatott. - A munka nem vár.

- Jól van, anyukám. Jó munkát, meg részvétem, vagy mi!

Ahogyan teljesen egyedül lettem a házban, a gardróbszekrényem egész alakos tükrébe belenézve megláttam magamat. Ekkor döbbentem rá igazán, hogy valóban, tetszik vagy nem tetszik, ténylegesen eltelt a nyár, ezzel együtt pedig egy előérzet kiabált bennem, hogy elveszítettem a baráti körömet, az igazi helyemet, és a szerelmemet. Két valakik maradtak, mégpedig a legjobb barátaim. Az egyikük biztosan, de a másikuk? Jó kérdés...

- Na, Picúr, megint egyedül maradtunk. - Keserédes mosollyal ránéztem a kezeimben pihenő, érdeklődően figyelő, megnőtt kiscicára, és önkéntelenül is eszembe jutott az az este a vasútállomáson.

Vissza akarok menni oda, azonnal, hogy visszakapjak mindent és mindenkit. Helyre kell hoznom az egészet.

Bármi áron, bárhogyan.