Szabin egy óriási nagyot fékezett a Görög Istenek kútja előtt, kicsapva az elakadásjelzőt, majdnem nekimenve egy vaspadnak.

- Na, itt vagyunk, mehettek kifelé - nézett Szabin hátra, hozzánk. Mások szerint meglepően furcsa látvány fogadta volna őt, hiszen Kicsicsillag csomagtartójába Medox és Redmond betuszkolták magukat arra a bő ötperces útra a város közepébe, mert a hátsó üléseken Flórián, Vanda és én ültünk, ott meg nem volt több hely, de a mi Szabinunk már rég megszokta az ilyen helyzeteket.

- Azt látjuk - nevetett Flórián, ahogy kiszállt a sofőrünk mögül. - Mariachi zenekart esetleg nem akartál felbérelni az érkezésünkre?

 - Most, hogy mondod... De vigyázzatok, nehogy felbukjatok az egyik padban, miközben szálltok ki.

- Kösz a fuvart.

- Van mit, ötezres. Na, mindjárt jövünk, csak keresünk valami parkolót. Majd valahol találkozunk.

Ahogy kikecmeregtünk a kocsiból, egyenesen a kút mellé, már éreztük a tipikusan szokásos, falunap-hangulatot kölcsönző szüreti fesztivál előjeleit, a sültkolbász illattal együtt. Alig láttuk a színpadot, de tudtuk, hogy még épp javában zajlott valami koncert, és szegény énekes hangját egész szépen elnyomták az elvetemült fangörlök, amiről nem gondoltam volna, hogy Bercelen és közvetlen közelében ennyi él.

- Atyaúristen, csak ilyen ne legyek soha - nevetett Vanda, ezüst ruháját megigazítva. Ugyanilyen színű szemhéjpúdere megcsillant a kora esti fények alatt. Ő volt az egyetlen közülünk, aki vette a fáradságot, és normálisabban felöltözött.

Végignéztem magamon. Nekem egy szakadt farmerre és egy spagettipántos topra futotta, amire egy kopottkék alapon fehér csíkos inget húztam.

- Ezt átérzem - nevettem. - És vicces, mert én is ilyen vagyok, ha pár bandáról van szó.

- Soha ne akarjátok megismerni a fangörl énjét - szólt Flórián, majdnem elröhögve magát. - Eléggé dobhártyaszaggató tud lenni.

- Hé, azért az se különb, amikor te és Zoárd összevesztek egy hülye videojátékon.

- A Mario Kart az életünk, jó?

- Mégis simán legyőzlek titeket.

- Mert egy kicseszett boszorkány vagy, és...

- Felhívjuk a Kertész házaspár figyelmét, hogy hagyják abba a műsort, vagy folytassák a színpadon! - sasszézott be közénk Redmond.

- Házaspár a tudodki! - kiáltottam kimagyarázva magamat a kínos helyzetből. - Az utolsó dolog lenne, hogy valakihez hozzámenjek. Tizenhét vagyok, nem huszonhét, bőven ráérek.

- Én is ezt mondanám, Lenor.

- Te itt nagyon összekeversz valamit, mert én Elenor vagyok, nem pedig mosószer.

- Pedig mostantól megnyerted magadnak ezt a becenevet, Mosószer.

- Csodás! - sóhajtottam. - Amúgy mi mit is akarunk itt csinálni?

- Bulizni - jelentette ki teljesen lényegre törően Redmond.

- Láttam egy jégkásás standot, szerintem menjünk oda, és igyunk valamit - tette fel az év ajánlatát Vanda, amiben mindannyian benne voltunk.

Pár perccel később mindannyian a helyi könyvtár falát támasztottuk, kezünkben egy-egy jégkásával. A koncert végét vártuk, ami után egy helyi banda játszott, akik a többiek szerint olyan ikonikusak a környékben, hogy muszáj legalább egyszer látnom őket, mielőtt híresek lesznek, és egy kész vagyonba fog kerülni a koncertjegyük.

Ekkor megszólalt a telefonom.

Apa.

- Bocsi, srácok - mondtam, félbeszakítva Medox monológját -, de hívnak. Pár perc, és jövök.

Magamban egy vatikáni misét tartva lépkedtem el a tömegtől kifelé, lekanyarodva egy kivilágítatlan helyre. Megállva valami kapu előtt vettem fel a telefont, és szóltam bele.

- Elenor, nem láttad a Suzuki pótkulcsát? Anyád nincs otthon, őt is felhívtam, szerinte a széfben van, de néztem, és ott nincs.

- Nem hiszem el - sóhajtottam -, nem is lakok otthon, akkor honnan tudjam, hogy hol hagytad a kulcsot?

- Lányom, nekem ne flegmáskodj! Most vegyél vissza! Különben is, hol vagy és mi ez a zaj?

- Szüretin vagyok. A barátaimmal. Nektek is mondtam.

- Neked vannak olyanjaid? - röhögött a vonal túlsó végén. - Nem vagy te ahhoz túl... Hogy is mondjam? Antiszociális? Még az osztálytársaiddal se jössz ki rendesen.

- Apa! Az osztálytársaim és Kertészék között azért elég sok különbség van.

- Szóval innen fúj a szél. Flórián és Zoltán, mi?

- Az Zoárd.

- Egy kutya.

- Jézusom! - simítottam végig az orromon idegenben - Basszus, ennyire nem szívleled őket?

- Az a két kölyök a férfitársadalom szégyene!

- Azért lenne egy kis kétségem - céloztam ironikusan nevetve. - Bocs, de dolgom van.

- Mégis miféle dolgod? Bulizni vagy.

- Épp ez az. Na, szia! - Hezitálás nélkül bontottam a vonalat.

Körülnézve a sötétben azt se tudtam hirtelen, hol vagyok. Arra emlékeztem, hogy bekanyarodtam egy kisutcába, de a jó égnek se volt halvány lila gőze, merről jöttem.

- Remek - suttogtam magam elé -, hívhatom Flóriánt.

A srácot elég nehezen értem el, vagy négyszer hívtam, mire végre méltóztatott felvenni.

- Mosószer! - szólt bele Redmond, akihez fogalmam sincs, hogyan került a telefon.

- Add Flóriánnak a telefont.

- Minek?

- Mert csak.

- Elenor? - szólt bele nagy megkönnyebbülésemre. - Valami baj van?

- Hát, mondhatni... Asszem eltévedtem. - Hallottam Medox és Redmond röhögését a háttérből. - És kurvára nem vicces!

- Jó, nyugi. Merre vagy? Mármint mit látsz magad körül?

- Valami bazi nagy, kék kapu előtt vesztegelek. Odáig eljutottam, hogy bekanyarodtam valami kisutcába, de sötétben lehetetlenség Bercelen eligazodni.

- Talán tudom, hol vagy. Adj két percet, mindjárt ott leszek.

Amíg Flórián oda nem ért hozzám, csak bámultam magam elé. Hallgattam a közeli koncert tompa hangjait, ami már a végénél járhatott.

Aztán heves léptek sorozata hallatszott a közelemben.

- Megvagy! - dőlt neki a falnak a srác a nagy loholás után. - Mindjárt kiköpöm a tüdőm, komolyan...

- Miért futottál? Nem volt olyan sürgős.

- Dehogynem. Mi van, ha nem siettem volna, és eltűnsz, vagy bármi?

- Te aztán túlkomplikálod a túlkomplikálhatatlant is...

- Tudom. Na, menjünk. Öt perc, és kezdődik a tűzijáték.

A tűzijáték után teljesen elvadult minden, de a szó szoros értelmében.

Az a helyi banda, amitől a többiek beszéltek már rég játszott, viszont mi Zoárdot és Enikőt kerestük, akik nem tudom, hogyan kerültek oda, ellentétben a nővéremékkel, akik már azelőtt hazamentek, hogy elvadult volna a pokol, így ennyit a fuvarunkról is hazafelé. Medox és Vanda már jó régóta eltűntek, Redmond meg szokásához híven szintén felszívódott.

Flórián és én egymás mellett verekedtük át magunkat a hatalmas tömegen, kifelé a tömegből. A Görög Istenek kútjánál akartunk találkozni, viszont a tumultus nem akart oszolni, ezért az egész fesztivált meg kellett kerülnünk. A várost kettészelő főút melletti, széles járdán menve egy lánytársaság jött velünk szembe. Ahogy közelebb értünk, megismertem annak kettő tagját, és egyszerre öntött el a lelkiismeret-furdalás, a nosztalgia és a pánik. Hirtelen megálltam, szinte a földbe gyökereztek a lábaim.

- Jól vagy? - kérdezte Flórián, aki velem együtt megtorpant.

Láttam őket. Mosolyogtak. Beszélgettek. Nevettek. Jól érezték magukat.

És mindezt nélkülem.

Miközben ellépkedtek mellettem, egy röpke, kis másodpercre rámpillantottak, de úgy átnéztek rajtam, mint még soha.

Pedig én még mindig hittem abban, hogy ha nem is vagyunk olyan szétválaszthatatlanul jó barátok, legalább annyi lesz bennük, hogy köszönnek. De mégsem.

Én, hülye és a naivitásom.

Én, a hatalmasnagy hülye és az ugyanekkora naivitásom.

Hiszen régen mi voltunk ilyenek: Áfra, az okosabbik barátnő, Gigi, a szebbik, és én... Én meg a harmadik kerék, aki kettejük között lebegett, mint valami idióta lufi, amit egy vurstliban vettek, és a megfelelő alkalomra vártak, hogy végérvényesen elengedjenek. Amikor elmentek a suliból, ketten, ugyanoda, megígérték, hogy ugyanolyan jó barátok leszünk, mint régen. Egy frászt...

- Nem értem ezt. Az lehet, hogy én basztam el az egészet? - A mellettem álló fiú szemeibe néztem, és elmosódott az egész világ. Éreztem, ahogy a patakokban folyó könnyeim lecsurognak az arcomon, szinte már csípve.

És ő tökéletesen tudta, kikről beszéltem. Nem kérdezősködött, nem aggodalmaskodott, nem tartott hegyibeszédet. Csak simán megölelt.

- Öcsém, itt meg mi történik? - törte meg a pillanatot Zoárd. - Basszus, minden oké?

- Cseppet sem.

- Hát?

- Itt vannak a volt legjobb barátaim. És... És egyszerűen - ültem le egy padra - rájöttem, hogy én kúrtam el az egészet, szokásom szerint. A legjobb hobbim mindent tövestül elbaszni.

- Ne mondd ezt! - termett mellettem Flórián, akitől csak pár centi választott el. - Inkább örülj neki, hogy elkerültél tőlük. Azok a libák toxikusabban néznek ki, mint bármilyen kémiai vegyület.

- Hát, nem is lehetnek jobbak, mint az arzén és a cián - tétre hozzá Zoárd, valahonnan előhúzva három üveg Somersbyt. - Inkább élj a jelenben, te lány. Nem éri meg. Inkább igyunk magunkra - osztotta szét az üvegeket. - Megérdemeljük, nem?

- Ó, dehogynem - töröltem le a könnyeimet. - Isten veled, józan ész!

És ahogy koccintottam a testvérpárral - jó, azért ezek a koccintások biztosan többször megismétlődhettek -, az utána lévő emlékeim csak foszlányokként maradtak meg.

Mégis azt kívánom, bár ne emlékeznék rá.

Még mindig a padon ültünk, tökre rottyon. Én annyit nem ittam, mint a két fiú, de azért mondhatom, hogy én is szépen elintéztem magam. Zoárd már bőven eltűnt, talán Enikőhöz, de nem voltam benne biztos. Azért az én lélekjelenlétem valamennyire megmaradt, hiszen akármennyire zsibogott a fejem és vibrált a látásom, Flóriánt támogattam fel a talpára, hogy valahogyan hazavigyem őt.

- Flórián, haza kell jutnunk - mondtam a kelleténél egy picit hangosabban. - Csak maradj stabil, és állj meg a lábaidon addig, jó? Légyszi.

- Hova megyünk?

- Épségben hazaérünk, nyugi. Legalább is terveim szerint.

- Mondtam már, hogy imádlak? - nézett rám, úgy, mintha az egészet teljesen komolyan gondolta volna.

- Hogy?

- A részeg ember szavai igazabbak, mint bármi más.

- Mióta lettél ilyen filozófus? De ha erre vársz - nevettem idegesítően -, igen, én is szeretlek.

A következő emlékem már az volt, hogy ketten vágtunk neki a városnak, egymás vállán, eltűnve a fesztivál zajai elől, a sötétben...

Majd teljes képszakadás.