Mérhetetlen ideig ezer ágra sütött a nap. A nyár csiripelő fecskefelhői magasan repültek a levegőben, arra nem is gondolva, hogy a viasz, mellyel Isten szárnyakat ragasztott rájuk, örök biztonságot és otthont adva nekik, egyszerűen olvadni kezdhet a délutáni párás hőségben. Rajban, felhőtlen kacagással elárasztva a világot száguldottak előre, félelmet nem ismerve. Az ismeretlen felfedeznivalót ígért nekik, a kék ég pedig szabadságot.

Aztán egyszer csak lezuhantak. Nem tudták, mi történhetett velük, szárnyaik miért nem préselik lefelé a levegőt, rémületet keltően miért közeleg olyan gyorsan a víz. Egy strand fölött húztak ívet, lidérces álmok ott kezdték el őket elsőként kísérteni. Belepottyantak az egyik medencébe, és csak süllyedtek lefelé. A habok elnyelték őket, hiába vették őket körül az emberi árnyak, hiába akartak karokba és lábakba kapaszkodni, senki nem nyújtott segítséget.

Halálra ítélődtek.

– Meg fognak fulladni – sírt fel egy kisfiú, aki a strand kerítésén kívülről nézte a madarak lehullását.

– Kik fognak megfulladni? – kérdezte tőle egy, a fiú mellett, az árnyékba húzódott gazdátlan kutya.

– A madarak – zokogta a fiú. – Miért nem mentik ki őket?

A kutya lehajtotta a lábaira a fejét, majd belenyugvóan előre tekintett.

– Ők nem látják azokat a madarakat – motyogta.

A kisfiú már órák óta a kerítésen túlról nézett befelé. Minden vágya az volt, hogy ő is ott pancsolhasson a többiekkel. Arról fogalma sem volt, hogy ha bent volna, akkor sem törődnének vele, így legnagyobb problémájának azt tekintette, hogy nem jut be. Egy árva fityingje se volt, nyár lévén pedig unatkozott. Csak az a kóbor kutya nyújtott neki társaságot nagy magányában, akinek reggel a munkába menet siető szüleitől kikönyörgött egy százast, hogy vehessen magának meg titokban a kutyának egy kiflit, amit aztán megfeleztek.

A fiú telekönnyezte a kezeiben szorongatott könyvét, melyet a szülei adtak neki, hozzátéve, hogy vigyázzon rá, a könyvek igen drágák manapság. Mikor észrevette, hogy a nagy cseppek már szerte-szétfutottak a lapokon, erezetet alkotva, megrázta a fejét.

– A madarak meghaltak – suttogta. – A kisgyermekek reménységeinek és álmainak nem szabad teljesülniük – jelentette ki.

Minden erejére szüksége volt, hogy visszatartsa a zokogását. A fájdalom mardosta üres gyomrát és kivörösödött szemeit, melyeket most lehunyt, hogy ne kelljen látnia, amint a reményei bikinire vetkőzött kislányok és édesanyák képében elúsznak előle. Meg akarta védeni a szívét saját követelőződésétől.

Már nem törődött a medence szélén ülő cigánylányokkal, akik a telefonjukat pötyögtetve észre sem vették, milyen szerencsésnek mondhatják magukat, hiszen a levendulákkal és mezei virágokkal teliültetett strandon lehettek jó levegőt szívva, és úszhattak volna a hűs vízben. Nekik nem kellett látniuk a megpusztuló fecskéket, csak a telefonjukat vágták be a medence közepébe, ha sértő választ kaptak, hiszen úgyis vehettek helyette másikat.

Lassan kifújta a levegőt, és elképzelte, hogy a szél megcsókolja az arcát, a napfény fátylat takar rá. Nem túl meleget, de nem is hűvöset, csak épp olyat, amilyet az ember a medencékbe csobbanva érezhet, mikor az átlátszó víz meghűti bőrét, de a nap máris megmelengeti átkarolva parányi kis testét. A kutya szőrébe túrt, belenézett a szeretettejes barna szempárba.

– Az időnek fogom magam adni – suttogta, mint egy titkot. – Feleségül megyek hozzá, mátkája leszek, amíg csak fel nem növök.

A kutya magában kuncogott a fiú együgyűségén, de azért megbökte elismerésül a fiú kezét.

– Dalolni fogok az elhulló fecskékről, hogy másoknak sose kelljen feladniuk a vágyaikat – ígérte.

Lenézett a kezében tartott könyvre, A szegény kisgyermek panaszaira. Felcsapta az elején, majd a kutya mellé ülve beletemetkezett a sorokba. A medencébe fulladt fecskék lassan kiemelkedtek, újra szárnyra kaptak, és a fiú vállára ülve súgtak neki újabb, az eddigieknél értékesebb reményeket.

______________________________________

Tádám, már megint a gyermeki felem mutatkozott meg. Remélem, tetszett nektek!^^

Haru Amadare