Senki sem szeret. Senkinek sem számítok. Pedig régen nem így volt. Akkor voltak barátam. Együtt játszottunk kint a téren. Fociztunk mint mindig. És akkor egyikünk elesett, talán kificamodott a bokája, már nem emlékszem. Mindenki rohant oda, aggódó arccal én meg csak álltam, és egyszercsak kitört belőlem a nevetés. Bármennyire is próbáltam visszafogni, csak azt értem el vele, hogy a földön rángatóztam tovább. A nevetés pedig nem akart csillapodni. Mikor végre sikerült felállnom, már senki sem volt ott. De nem voltam szomorú. Sosem voltam szomorú. Most sem vagyok az. Nem sajnáltatom magam, csak örülök. Mindennek. Szó szerint mindennek. Azóta mindenki elfelejtett. Mindenki átnéz rajtam, én viszont vigyorogva köszönök nekik minden reggel. Ha valakinek nekimegyek, meg sem fordul, hogy számon kérjen. Lassan úgy érzem, az érthetetlen örömöm fog megölni engem. Nem tudom legörbíteni a számat. Nem tudok sírni. Nem tudok semmit a boldogságon kívül. És ez nagyon vicces. Újra elnevetem magam, mint egy őrült. Hiszen mit számít mit teszek? Nem tudom megbánni, nem tudom megbocsátani, nem tudom szégyellni. Csak nevetni rajta. Rajtuk. Mindenkin. Mindenen. De legfőképp magamon nevetek. És hogy miért? Őszintén szólva, fogalmam sincs.