Egyedül vagyok. Mindig egyedül vagyok. Senkinek sem számítok. És ez szörnyű. Mit tettem? Miért bánnak így velem? Én nem tettem semmi rosszat. Igazából, semmit sem. Csak ültem egy sarokban, és néztem ahogy a többi gyerek játszik. Ahogyan visongva rohannak a labda után, és közben kacagnak amikor valamelyikük elesik. Boldogok voltak. Boldogok voltak nélkülem is. És ez fájt. Fájt, hogy én nem kellek az örömükhöz. Úgy kezeltek, mint ha itt se lennék. Nem próbáltak megérteni. Nem próbáltak beszélni velem. Nem próbáltak semmit. Azóta mosolyogni is elfelejtettem. Csak a fájdalom és a szomorúság maradt. Akik megértenek engem. Akik meghallgatnak. Akiknek számítok valamit. De tudom, hogy ők is csak becsapnak. Csak kihasználnak, hogy utána jót röhöghessenek rajtam. Hamarosan felemésztenek. Belülről rágják a húsom, a csontjaim, és lassan elérik a lelkem. Ha valaki nem segít, hamarosan meghalok.