Az étteremből mindenki jól lakva távozott. Paellát ettem garnélával. Ez hasonló, mint a húsos rizs, csak vannak benne tenger gyümölcsei. Meg kell, hogy mondjam elég ízletes volt, bár nem szeretem a kagylót. A rákkal semmi bajom, de a kagyló belseje olyan, mint valami nyers rágós hús. Fúj. De azon kívül jól elkészítették. Bármit rendelhettem volna, de mindben volt valami, amit nem szerettem. Eléggé válogatós ember vagyok. Szeretek enni, szó sem róla, de meg van, hogy mit eszek meg és mit nem. Gyors kajákat egyáltalán nem fogyasztok, inkább az az egészséges étkezés típus vagyok. 

- És most elmegyünk Havanna legszebb múzeumába.

Antonio kettőben annyi felpezsdülés volt, hogy néha még meg is irigyelem. Nagyon élvezte azt, hogy körbe vezethet minket. Bírtam őt. Voltak nagyon durva beszólásai, mármint viccesek és én imádom a vicces embereket.

- Antonio, hogy kell mondani azt spanyolul, hogy "el hívhatlak egy randira?" - Antonio egy a csoport szélén sétált Antonio kettő mellett. Mától így fogom megkülönböztetni őket, mert ha csak azt mondanám Antonio, akkor mind a kettő rám figyelne. 

- llame a una cita?  - Annyira jól megy neki a spanyol. De hát mire számítottam? Hisz az anyanyelve. 

- Oké. Szólj, ha látsz valami jó csajt. 

Az öcsém mindig is ez a nagy szólamú srác volt, de tenni sosem mert volna semmit. Egyszer volt egy barátnője, de az is csak talán két hétig, mert a lány megunta, hogy Antonio nem kezdeményez. Szokott tanácsot kérni tőlem, de annak már jó sok hónapja. Utóbbi időben nagyon eltávolodtunk egymástól. 

Zavarban éreztem magam, mert akárhányszor csak tudott, William rám figyelt. Féltem nagyon ettől a titkolózós dologtól. Féltem, hogy  minden ki fog derülni, vagy mi van, ha anya tervezte, hogy meglássa mit érzek William iránt. Féltem mindentől. Alig vártam, hogy vége legyen már ennek a napnak. De sajnos ez még sokára jött el.

Antonio kettő kijelentése után vagy fél órát sétáltunk a múzeumig. Jó nagy volt és marha sok dolog volt benne. Az őskortól kezdve, egészen a mostani dolgokig. Egy ősrégi fal nagyon tetszett nekem ezért mikor anyuék az aulában voltak és már azon beszélgettek, hogy elindulunk egy "séta biciklizésre", közbeszóltam.

-Én megyek megnézem még egyszer azt a nagy falat, aminek már elfelejtettem a nevét - mutattam abba az irányba, ahol gondoltam, hogy van. Tényleg annyi minden volt ott, hogy nem tudtam mi merre található meg. 

- Én is megnézem, addig várjatok meg nyugodtan kint, pár perc és itt vagyunk - komolyan mondom, hogy meglepődtem Will-en. Nem gondoltam volna, hogy mindenek felett még elmerészkedik velem mindenkitől távol megnézni egy emlékművet. Anyuék az ősemberekről beszélve indultak ki a nagy teremből. Nem volt sok ember, de ilyen kánikulában nem is csodálom ezt. Ha nagyon akartam volna én sem jöttem volna sehova.

- Most ezt minek kellett? - kérdeztem mikor már mindenki hallótávolságon kívülre került és tudtunk ketten, négyszemközt beszélgetni. 

- Mert... - míg befordultunk egy folyosóra, addig nem folytatta. Majd ahogy tudtuk, hogy senki nem lát minket, a falnak támasztott és nem engedett el. - nem bírtam, hogy egész nap mellettem vagy, de nem érhetek hozzád. 

Lehelete a bőrömet súrolta, én meg nem tudtam, hogyan bontakozzak ki az öleléséből. 

- William. Engedj el. Bármikor megláthatnak - tiltakoztam, de valójában nagyon vágytam rá. Arra vágytam, hogy ajkaink összeforrjanak, és öleljük egymást a végtelenségig és még annál is tovább. Mikor még mindig nem engedett kérőn rápillantottam. Olyan jó érzés töltött el mikor a szemébe néztem. Huncutul vigyorgott, de ellenálltam, és nem azért mert akartam, hanem mert muszáj volt. - Kérlek. Tudod, hogy nem szabad itt és most. 

Végül beadta a derekát és elengedett. Már kezdett kisebbségi érzetem lenni ahogy rám tornyosult. Mellette állva olyan voltam, mint egy pöttöm virágszál. 

Nagy nehezen találtuk meg azt a bizonyos nagy falat. Próbáltuk megkérdezni, hogy hol lehet, de végül a kis táblácskák segítették az utunkat. Szerintem, ha itt kéne örökre maradnunk, akkor mi itt nem élnénk túl.

- Olyan szép - ugyanolyan ámulattal néztem, mint amikor megláttam először. 

- Érdekes, és ez teszi olyanná amilyen. 

- Azért érdekes, mert csak ezen a helyen van ilyen és nem minden nap látjuk - prüszköltem egyet mosolyogva. Annyira szerettem, ha fel tudom idegesíteni, bár most valahogy nem sikerült. 

- Na, ne mondjad, Kisasszony! - vigyorgott rám és elkapott hátulról, majd úgy csodáltuk tovább azt, amiért ide jöttünk. 

-  Tegnap este mérges lettem rád - nem válaszolt. Nem is akartam, hogy válaszoljon, csak azt akartam hogy tudtában legyen az érzelmeimmel, ha már én nem vagyok tudtában az övéivel. Nehéz kiigazodni rajta. Minden pasin nehéz kiigazodni, de rajta még annál inkább. Ő ki tesz kettőt is. 

- Ma is várni foglak a hintában - mintha meg sem hallotta volna, amit az imént mondtam neki. Lehet tényleg nem akartam, hogy vélaszoljon, de valahol mégis vártam valami reakciót. 

Megfordított a derekamnál fogva, nekem meg megint minden testrészemből kiáradt a meleg, ahol csak hozzám ért.

- És, ha nem leszek ott? - incselkedtem. Szerettem látni a kis mosolyát. Ahogy a kis gödröcskéi a borostája alatt előbukkannak, ahogy néz a rikító zöld szemeivel olyan furcsán, William-esen.

- Akkor bemegyek a szobádba - olyan szenvedéllyel mondta, hogy még a hátam közepe is libabőrös lett. Mosolyogva az ajkamba haraptam és felnéztem rá, majd felvontam a szemöldököm.

- És? - kérdeztem vigyorogva. Nem tudtam mit fog válaszolni, de nem is tette meg aztán. Csak a száját az én számra tapasztotta, és én megint a fellegek között jártam. Felágaskodtam, hogy jobban  egybe tudjam tapasztani magunkat. Átkaroltam a derekánál, ő meg a vállam felett tette át a kezét. Megint a fránya pillangók. A hasam egyszerre örült és egyszerre robbant majdnem fel. A szám égett a szája alatt, attól féltem, hogy megégetem, de ezt valójában csak én éreztem így. Lágyan a hajamba túrt és végigsimított a teljes hosszán. Mindenhol ahol tudott hozzám ért. Hosszú és érzelmes csók lett volna, ha meg nem hallom távolról a nevemet egy számomra ismerős embertől. 

- Antonio - olyan gyorsan váltam el William-től, hogy majdnem pofára estem. 

- Ti meg mi a francot csináltok? - öcsém annyira érthetetlenül nézett ránk. Nem értett semmit, és láttam rajta, hogy már majdnem bőg. Mit vártam, Hogy majd boldogan fog ujjongni?

Egyszerre evett meg a szégyen és a bűntudat. Örültem, hogy anya elől eltitkoltuk hamar, de teljesen megfeledkeztem az öcsémről. Hogy én mekkora egy tahó, bamba, kurva állat vagyok. Jézus, Mária. Most mi a fene legyen? Megszólalni sem tudtam annyira végig futott rajtam a hideg meg a meleg is egyszerre. Végigrázta az összes végtagom az ijedség és csak arra figyeltem fel, hogy William magyarázkodni kezd. 

- Figyelj, öcskös, mindent elmagyarázok. 

Sziasztok. Az a nagy büdös helyzet, hogy rettenetesen sajnálom, hogy ilyen későn hoztam részt, ami ráadásul még rövid is lett, de esküszöm kárpótolni fogok mindenkit. 

Olyan sok dolog történt velem ez alatt a ( azt hiszem ) két hét alatt. Születésnapom volt. A 18., úgyhogy éljek én! Rokonokhoz utaztunk, örültem, hogy végre használhattam a jogsimat felnőtt nélkül. :D 

Sajnos ihletem sem volt, de most valahogy elkapott, csak rövidre sikerült, ahogy tudom hozom majd a következő részt is. Már nem ígérek időpontot, mert nem vagyok beszámítható sajnos. 

Végül, de nem utolsó sorban. Már 10 ezer nézettség felett vagyunk, ami azt jelenti, hogy Bogika majdnem infarktust kapott mikor meglátta. :DD Jó,hogy nem a földön fetrengtem. Nagyon boldog vagyok. Soha életemben ilyen nem volt. Őrülök, hogy tetszik az írásom nektek. Kicsit trehany lettem, de ezen  minél hamarabb csiszolok. 

Nagyon szépen köszönöm a hozzászólásotokat, a szavazatokat, hogy nézitek, olvassátok, és követitek a blogomat. 

További szép estét kívánok mindenkinek és legyen holnap szép napotok. :)

                                                                                                                           Bogi :)