- Most mi lesz? - olyan komolyan elgondolkodtam, amennyire csak lehetett. Ha valaki ezt megtudja, nagy gáz lesz, és én nem akarok gáz dolgokat a családomban. Will nem szólt semmit, csak fel sóhajtott, én meg vártam a válaszát.

- Carla, ne siettess  a gondolkodással - nem ilyen válaszra fájdítottam a fogam. Őszintén nem tudtam mi legyen velünk. Akkora nagy kavalkád lett ez az egész.

- Will. Tisztában vagy azzal, hogy az anyámmal vagy együtt és ha vele leszünk ilyen össze bújós dolgok nem lesznek? - felvont szemöldökkel és mosolyogva néztem rá, bár fájt a szívem, ahogy bele gondoltam ebbe.

- Igen, tisztában vagyok vele - ismételten egy nagyon nagy sóhajtás. 

- Wiliam, ez így nagyon nem jó. Nem tudom mire gondolsz - felültem és kimásztam a hintából, majd leültem a homokba. Ő csak nézett le rám szomorúan. - Tudod milyen rossz lesz ez? - kérdeztem. - Kérlek mondj már valamit, mert rosszul érzem magam! Tudod mire gondolok? Annyi mindenre, hogy felsorolni sem tudnám. Kételkedek, mérges vagyok, tehetetlen vagyok, fájdalmat érzek. És nem testi fájdalmat, hanem lelkit. Szeretem anyát, és nézd meg mit teszek vele. Minek jöttél ki? Hogy még nagyobb bűntudatot kelts bennem? Megnyugtatlak, hogy így is nagyon nagy bennem az az érzés, hogy elárultam az anyámat. Csak ezzel az a gond, hogy nem csak az én kezem van benne.ó - olyan gyorsan hadartam a szavakat, hogy levegőt is elfelejtettem venni.

- Carla - kicsit erényesebben szól rám. Tudtam, hogy össze vissza beszélek, de ha nem a barátnőmnek, nem az anyámnak beszélek erről, akkor kinek beszéljek, ha egyszer csak Ő tud róla?  - Tisztában vagyok mindennel. Ebből már nem tudunk kijutni. Ha akarnánk se, tudnánk - féloldalasan elmosolyodik, majd ismét komolyra vált. - Itt az egyetlen gond az, hogy én ki tudok lépni az életéből az anyudnak olyan gyorsan, ahogyan jöttem, de te, mint lánya, már nehéz lenne. Ha tudná mi történt, soha nem bocsájtaná meg neked, ennyire már ismerem. 

Felfogtam mit mond. Ezzel csak annyit árult el, hogy ő mindent megúszhat, nekem meg ezen a Kis Titkunkon múlik minden. Hogy elvesztem e anyát, vagy sem. 

- Nem akarom elveszíteni anyát - magam elé bambultam és befejeztem csak magamnak a mondatomat : " de Téged sem ". Ezzel a gondolattal hagytam ott Will-t kint egyedül, és mentem be a szobámba. Nem tudtam vele beszélni rendesen. De ha így kettesben nem tudok vele beszélni, akkor mikor fogok, és hogyan? 

Már nem tudtam tényleg mit tegyek. Nem mondhatom Willnek, hogy ugorjon ki az életünkből.  Abba én  is bele őrülnék és akkor anyáról még nem is beszéltünk. Ha William elmenne a Titkunk kettőnk  között maradna, és semmi baj nem történne, viszont nekem egész  életemben ott csücsülne a vállamon a bűntudat, hogy miattam hagyta itt anyát a szerelme, aki valójában  nem is a szerelme. 

-Jaj,Istenem! - sóhajtva  húzom  a lábam  közé a pokrócot. - Mi lesz velünk?

Semmi válasz. Mit is vártam? Hogy jön majd egy jel? Hát nem. Semmi nem jött. Nekem már elegem van. Annyi mindent érzek, és nem tudom kiönteni senkinek. 

Megfogtam a telefonom és a barátnőmet tárcsáztam. Nem akartam róla beszélni vele, de mégiscsak jó lett volna hallani a hangját. Nem tudom pontosan hány óra lehet nálunk, de még nincs éjjel az biztos. Csörgött hármat, négyet, nyolcat, de semmi. Nem vette fel a telefont. Gondoltam, hogy nem fogom hívogatni, biztos valami volt, hogy nem veszi fel, ezért csak letettem a telefont az éjjeliszekrényre, és becsuktam a szemem. Egy darabig vártam, hogy visszahívjon, aztán elnyomott az álom. 

Reggel mikor felkeltem egyből lezuhanyoztam, mert annyira megizzadtam álmomban, hogy mindenem csupa víz volt. Már mindenki fent volt és reggelizett. Nem tudom mik lettek ezek az együtt reggelizések, de ez szokatlan, mert otthon mindenki úgy evett és akkor, amikor tudott és akart. 

- Szia Kincsem. Gyere csináltam meleg szendvicset - anya olyan boldogan mosolygott rám, hogy én kaptam hányingert magamtól. Ha most a fejembe látna, elszörnyedne. 

- Megyek, megyek. - erőltettem egy mosolyt magamra, majd végignéztem mindenkin. - Megyünk valahova? - vontam össze a szemöldököm és leültem az öcsém mellé, pont szembe William-mel.

- Körül akarnak nézni a városban - tele szájjal válaszolt Antonio, amiért kicsit mérgesen néztem rá, de fel sem tűnt neki, mert nem nézett rám.

- Ú, nagy családi séta? - eljátszottam egy: " jaj, de örülök " mosolyt.

- Már egy hete itt vagyunk és egész napokat a strandon töltjük. Jó lenne kicsit kimozdulni, és jó lenne, ha te sem ülnél otthon egyfolytában. Velünk jöhetnél -  anya nézése mindent elmondott. Szeretett engem, mint ahogy környezetében mindenkit, de én vagyok a kicsi lánya, és látom rajta, hogy hiányzok neki.

- Ki kérem magamnak. Én mikor kimentetek, kipihentem az egész éves fájdalmaim és a fáradtságomat. 

- Jaj, mert miben fáradtál el? - Anya letette a szendvicsemet, és elkezdte nyomkodni a nyakamat és a vállamat. 

- Nem is tudom,ki vizsgázott idén mindenből - forgattam meg a szememet. 

- Igazad van. Borzasztó lehet egész évben tanulni - olyan gúnyosan mondta, hogy szinte megsértődtem. - Akkor mondj majd ilyeneket, ha neked fognak majd tanulni a diákok. Én, ha tehetném még leginkább tanulnék, Drágám. 

- Jól van. Most még így gondolom - tettem hozzá gyorsan. Tényleg fárasztó volt ez az év. Most megyek fősulira, és azért sokat kllett tanulnom, hogy ne kelljen felvételiznem. Tiszta ötössel fejeztem be ezt az évemet, és be is vettek egyből.

Olyan gyorsan ettem a reggelimet, amilyen gyorsan csak tudtam. Nem akartam kettesben maradni Will-el, mert közben az öcsém elment készülődni, és anya is pakolászott. Nem akartam vele szóba elegyedni.  Annyira furán éreztem magam, és nem akartam, hogy anyának feltűnjön valami. Kinek lett volna a jó? Senkinek sem. 

Annyira tetszett, hogy nem kellett a hajamat szárítgatnom, csak kimentem az udvarra és tíz perc alatt megszáradt. Már fel voltam öltözködve. Egy egyszerű fehér rövid ujjút vettem fel - amiből kilátszott a köldököm - fekete-fehér pálmafás rövidnadrággal. A fejemre egy szalma kalapot tettem, hogy egyáltalán ne süssön agyon a nap. Így is eléggé barna voltam már. 

Nem vártam sokat senkire. Egy- kettő mindenki kint volt az udvaron. Anya közben felhívta Antonio kettőt, hogy jöjjön értünk, mert ha jól hallom, ő is velünk fog jönni, hogy körbe vezessen minket. 

- Milyen cuki nacid van - Will állt mellém és mosolyogva végig mért, de úgy, hogy anya és Antonio nem látta. Bár Antonio miért is láthatná, ha egyfolytában a telefonjával babrálgat. Tipikus tizennyolc éves hülye gyerek. Egyfolytában a telefonjukon lógnak, mintha nem lenne elég élvezetes itt lenni. 

- Buenos días, Kedveseim. - Antonio kettő, akkora mosollyal jött oda hozzánk, hogy nekem is mosolyognom kellett rajta. William-et semmibe vettem, mert nem volt erőm vele kommunikálni és addig nem is akartam, míg el nem döntöttük, mi lesz. 

- Helló - egyszerre köszöntünk az öcsémmel. 

- Milyen szépen kiöltöztek - olyan erős akcentusa volt, hogy néha alig értettem mit mond, viszont ki lehet venni, hogy mit szeretne. 

- Köszönjük. Nos, Antonio úr. Elindulhatunk? - anya nagyon  lelkesedett ezért a kis sétáért. Én kevésbé. Antonio-nak mindegy volt, Will-nek meg még mindig nem tudtam mik a gondolatai, mint ahogy éjjel sem.

Az autóban, meg úgy mindenhol máshol is, csak Rá gondoltam. Annyira felkavar az egész, hogy néha még magamon is meglepődtem. Soha semmi ilyen dolog nem volt velem. Voltam már együtt sráccal, de hogy ilyen érzelmek kerítettek volna hatalmukba, erre nem emlékszem. Vele megnyugvást találok, mintha minden mindegy lenne.Ha hozzám ér elolvadok, és egy percre azt hiszem a fellegekben járok, mintha el akarnék repülni, de olyan erősen ragaszkodok hozzá, hogy magánál tart. Mintha a szíve az én szívemben élne. Ilyet filmben, sőt könyvben sem láttam és nem olvastam sehol. Nincs egy olyan fejezet sem, ami el tudna árulni, hogy mit érzek. Mikor megcsókol pillangók kapnak szárnyra a gyomromban, melegség tölt el és átárasztja minden végtagom és testrészem. Olyan kellemesen esik, mint amikor jéghidegben elázol és lezuhanyozol forró vízzel.

Jó nagy  autóval mentünk be a belvárosba. Olyan keskeny utcák voltak, hogy alig fért el kettő autó egymás mellett. Ekkor kezdtem sajnálni, hogy apa motorját otthon kellett hagynom. Csak úgy cikáznék az autók és az emberek között vele. 

Láttam, hogy William többször is rajtam időztette a szemét, mert csak az öcsém választott el tőle. Néha felvontam a szemöldökömet, de mint aki meg van rám sértődve, elhajtotta a fejét. Akartam, hogy nézzen. Akartam, hogy megint úgy nézzen a szemembe, mint tegnap éjjel a függőhintában. Annyira meghitt érzések és pillanatok voltak akkor rajtunk. Most meg végig feszült vagyok, alig vártam, hogy kiszálljunk az autóból. 

Az autóból való kiszállás után elindultunk egy nagy tér felé, ahol egy olyan nagy épület állt, hogy tériszonyom lett, amikor felnéztem a tetejére. Gyönyörű látványt nyújtott. Mondta is a nevét Antonio kettő, de sajnos amilyen gyorsan elhadarta spanyolul, nekem olyan gyorsan ki is esett a fejemből. 

Az utcákon több, és még annál több zenész fújja a dudát, gitározott. Olyan mennyei érzés volt leülni közéjük. Egyikük sem tudott angolul, de azt, hogy csinálhatnánk e velük fényképet, megértettem velük. Anya fényképezkedett csak le velünk. Átkarolt és nagy vigyor vágva már csattant is a kép, mint ahogy az eltelő további időben. Vagy háromszáz fényképekkel bővült a fényképezőgép memóriája.

Emberekkel nyüzsgő utcán mentünk végig, mikor le maradtam anyáéktól. Épp ebédelni mentünk az utca sarkánál levő ebédlőbe, ami mellett mai nap folyamán már milliószor elmentünk. Nem is tudom, hogy szándékosan maradtam e le, vagy csak számítottam arra, hogy Will hasonló képen tesz és leáll velem beszélgetni. Nem csak én vettem őt semmibe, de ő is került engem, és jó lett volna megkérdezni tőle, hogy minden rendben van e. 

Láttam anyáékat, aztán észre vettem, hogy Will mond valamit anya fülébe. Egyszerre evett meg az irigység és a féltékenység. Rossz volt látni őket együtt. Mintha egy kisgyerektől tiltanák meg, hogy ne játsszon a kedvenc játékával. Pedig én csak nem lehettem vele. 

Csak sétáltam lassan utánuk, közben nézelődtem. Régi stílusú házak egymás hegyén hátán. Tetszik itt, nem is tudom miért nem akartam ide eljönni. Annyira jól érzem magam itt. A környezet is csodás. Az összes kubai ember annyira kedves. Még azt sem bánnám, hogyha örökre itt maradnánk. 

- Jól vagy? - kérdezi mellettem egy ismerős hang. Oda fordultam és egy nagyon nagyot mosolyogtam. Tudtam, hogy meg fog várni, és tudtam, hogy lesz időnk beszélgetni egy kicsit. 

- Igen - csak ennyi hagyja el a számat. Nem tudtam hol kezdjem, mibe vágjak bele először.

- Nem tűnik úgy. 

- Figyelj William! - tudtam, hogy nem szereti, ha így hívjuk, de akaratlanul is, ha komoly vagyok, akkor ezt mondom neki. - Senkit nem zavart idáig, hogy hogyan vagyok. Jól érzem magam, tetszik itt. De azért mégsem olyan, mint a tegnapi este - felmosolyogtam rá és megálltunk.

- Míg mindenki itt van, nem is lehet olyan, mint a tegnapi este - felnevet, ami miatt még szélesebb lesz az arcomon a mosoly. Imádtam, hogy elég csak hozzám szólnia és egyből megjön az életkedvem.

- Na, ne mond már! - oldalba böktem, ő meg átkarolt, anyumék már valószínűleg elérték az éttermet. - Anya most nem furcsállhatja, hogy lemaradtunk? 

- Feltűnt neki, hogy valami baj van veled, aztán mondtam neki, hogy rákérdek. Azt mondta rendben van, mert velem még mindig jobban el tudsz beszélgetni, mint vele - folytatta volna, de gyorsan közbe vágtam.

- Nem is tudnék őszintén a szemébe nézni - lehajtottam a fejem, amit ő aztán felemelt. 

- Egyikünknek sem könnyű. Nem akartam elmondani, de ha már itt tartunk. Reggel mikor felkeltem egy percig téged képzeltelek el magam mellett. 

Jól esett nekem, amit mondott, de kicsit el is szomorított, ha bele gondoltam szegény anya helyzetébe. Ha megtudná , mit mondott most az élettársa nekem. 

- Nekem ne mondj ilyeneket, Will - nem néztem rá, de tudtam, hogy ő le sem veszi rólam a szemét. A gyomromban megint elkezdtek a pillangók feléledni. 

-Mindegy, gyere! Ha anyád kérdi miért voltunk el ilyen sokáig, azt mondjuk, hogy leállított egy kubai bácsi egy szivarért. 

Felnevettem, majd elindultunk lassan az étterem felé.

Sziasztok! Kicsit nagyon elcsépelt lett ez a rész. Bocsánatot kérek ezért. 

Valószínű azért lett ilyen, mert siettem vele, hogy minél hamarabb fent legyen. Nem ilyennek terveztem. Késtem is vele. 

Szerintem páran csalódtatok bennem, hogy ilyet alkottam most, de nagyon sajnálom. Következő résszel igyekezni fogok. Ne haragudjatok rám, még egyszer bocsánat.  

Következő rész holnapután vagy az után fog felkerülni. 

További szép estét kívánok nektek. 

                                                                                                                            Bogi :)