- Én valahogy nem szeretnék a tegnap estére vissza gondolni - leültem az ágyamra és teljesen a szemébe néztem. Nem voltam magamra büszke, hogy ezt tettem anyával.

- Figyelj. Nem emlékszem mindenre, de tudom, hogy nem csináltunk fényes dolgokat, úgyhogy..- nem tudtam mit akar mondani és, hogy miért nem folytatta. Ideges lettem. A szívem megtelt haraggal. Nem miatta, hanem miattam, mert képes voltam erre. 

- Felejtsük el, rendben? - hezitáltan felsóhajtottam. Még így is, hogy szart csináltunk kettőnknek, nem akartam azt, hogy felejtsük el. Mert gondolom, vagyis tudom, hogy nagyon jól éreztem magam tegnap vele, és még meg is ismételném, de anya pasija, basszus. Én szörnyen röstellem amit tettem, és ez a mondat még százszor fog megismétlődni a fejemben. A bűntudat.

- Számból vetted ki a szót. Elmondom neked, hogy bármi amit tegnap mondtam és tettem, azt szeretném, ha kitörlődne, és azt is szeretném, ha tudnád, hogy ez soha nem történt volna meg, ha nem lettem volna részeg. Semmit nem érzek irántad, tegnap elszaladt velünk a ló. Semmi volt ez az egész, rendben? - úgy mondta ki ezeket a mondatokat, hogy hittem neki. Hittem, hogy tényleg úgy van ahogy mondja és ez elszomorított, de hazudva neki rá mondtam az, hogy én is így gondoltam a tegnap estére vissza. Hogy semmire sem szeretnék emlékezni, viszont pont ellenkezőleg. Szerettem volna magamévá tudni, de sosem fog ez előfordulni. Nagyon mélyen megbántódtam azon, amiket mondott. 

- Menj ki kérlek a szobámból. Szeretnék anya után én is lezuhanyozni és készülődnöm kell - mondtam már könnyes szemekkel, de tettettem a határozottságot, pedig egyáltalán nem voltam határozott. Szerettem volna megint hozzá bújni, hogy biztonságban érezzem magam, mint tegnap. Mikor még mindig hezitált, és engem nézett már felemeltem a hangomat. - Azt szeretném, hogy menj ki a szobámból és hagyjál békén!

Erre már csak fogta magát és kiment, én meg belebújva a párnámba elkezdtem olyan szinten sírni, hogy még magamon is meglepődtem, hogy ilyet is tudok. 

Mélyen hatottak a szavak, amiket Will képes volt kimondani, én képtelen lettem volna rá teljesen komolyan gondolni. Tegnap este azt mondta nekem, hogy amióta meglátott érzett valamit, ezek szerint hazudott nekem. Vagy most hazudott nekem. Nem tudtam mire gondoljak már. Annyira össze zavarodtam, hogy nem tudtam mit csináljak magammal. A könnyek csak úgy záporoztak le az arcomon, mind a párnámra csurgott. Azt hiszem ez a tárgy lesz az, aki mindenről tudni fog, ami velem és vele történt és ő fog velem lenni a rossz időkben. Nem beszélhettem erről senkinek, még a legjobb barátnőmnek sem beszélhetek erről. Mit szólna? Elítélne? Tuti. Magához karolna, és még így is a legjobb barátnőjének tartana és megértené a helyzetemet? Tutira nem. 

Féltem már mindentől, de tényleg mindentől. A meleg és a hideg rázott egyszerre, csak úgy zokogtam az ágyamon.  Nem hittem el azt, ami történt. Jobban mondva, nem akartam elhinni azt, ami történt. 

Hallottam, hogy anya beszélget kint az öcsémmel meg Vele, szóval már ki jött a zuhanyból, amit én azonnal elfoglaltam. Izzadtam mindenhol, és közben meg a hideg rázott, alig vártam a forró zuhanyt. Amint a víz és a bőröm érintkezett, mintha megnyugodtam volna. Mintha a vízzel le tudtam volna mosni az összes gondomat, problémámat. Csak sajnos, amint megtöröltem magam a törölközővel minden kezdődött előröl. 

Percek, órák, napok teltek el. Próbáltam figyelmen kívül hagyni Will-t és szerintem feltűnt neki mit csinálok. Leszarom. Igyekeztem teljes mértékben kizárni. Bunkóztam is vele néha, de az ön szántam ellenére történt, de nem akartam vele szóba elegyedni. Első pár napban sírva aludtam, aztán fokozatosan minden jobb lett, mintha túl lettem volna rajta. 

Egyik késő este mikor már mindenki aludt kifeküdtem a függőágyba és a csillagokat számlálgattam. Bent elkezdtem megint gondolkodni az első napunkon, jobban mondva éjjelemen és muszáj volt valamivel elfoglalnom magam. 

Még ilyen későn is nagyon meleg volt kint. Csak feküdtem és agyaltam a semmin. Mert ez semmi, Will szerint ez semmi volt, és ha Ő szerinte ez semmi, akkor szerintem is semmi, természetesen. Annyi, meg annyi kérdés gyülemlett megint a fejemben, hogy nem bírtam követni. De akkor miért csináltuk ezt? Miért jött velem? Minek mondogatott nekem ilyeneket? Mi volt az a csók? Miért érzem úgy magam, mintha száz darabban lennék?  És még lehetne sorolni, míg fel nem kel a nap, de felesleges lenne, mert a nap nem hozza meg a válaszokat. Pedig jó lenne már mindenre tudni a választ szépen. Hogy ne kételkedjek magamban sem, és Benne sem, mert ez így nem kóser. Mintha egy felem hiányozna. Annyira borzasztó érzés, hogy kifejezni sem tudom. 

- Jól vagy? - ismerős dörmögő hang szólal meg pont mellettem. Annyira el voltam gondolkodva, hogy észre sem vettem, hogy akiről ábrándoztam megjelent mellettem. Mintha meghallotta volna telepatikusan a kiáltásomat. Ijedtemben majdnem kiestem a függő ágyból, erre ő felnevetett. 

- Ne nevess, haragszok rád -mondtam durcásan és elhelyezkedtem ülő helyzetbe, már amennyire tudtam. 

- Miért is? - felvonta a szemöldökét, ahogyan én szoktam. 

- Soroljam? - kérdésre kérdéssel feleltem, amire bólintott. Nem nagyon akartam neki állni, de rá szántam magam. - Nos, először is. Nagyon bánt a lelkiismeret furdalás, hogy tegnap nem mentem sehova veletek. Anyunak nagyon szarul esett. Másodszor is: fáj a hasam.

- Várj! Ezek miatt haragszol rám? Ami nem is velem kapcsolatos? - mosolygott ezen az egészen, én meg sírni tudtam volna ettől a helyzettől. 

- Nem is hinnéd, de ez mind veled kapcsolatos - annyira idétlen fejet vágott, hogy majdnem meg kérdeztem, hogy mi a francért csinálja ezt. - Azért nem mentem veletek, mert bunkó voltam veled és nem akartam megint az lenni, mert ez miatt is bántott a lelkiismeretem. A hasam meg azért fáj, mert minden pillanatban izgulok  mikor jön el ez a pillanat, hogy tudunk beszélni - magyaráztam úgy, hogy közben rá sem néztem. Nem voltam már végleg kíváncsi az arckifejezésére. Hallottam, hogy felsóhajtva leül mellém a függőágyba. Megingott alattunk, féltem, hogy kifordulunk, de semmi olyan nem történt. Puha lába az enyémet súrolta, ahogy elhelyezkedett és annyira jól esett, hogy valahol, valamilyen szinten hozzám érhet. 

- Hasonlóan érzek én is, ha kérdeznéd - most én néztem rá érthetetlenül és felvont szemöldökkel. -  Hadd már, ezt a "mi bajod van" Carla pofát. Megrémít -  nevetett fel halkan és megbökte a vállam. 

- Bocsánat, csak nem értem - visszamosolyogtam. Hiányoztak az együtt töltött ilyen percek. Megint kezdtem jól érezni magam, hogy itt volt mellettem.

- Rá jöttem, hogy nekem ez így nem tetszik és láttam rajtad, hogy neked sem. Mondok neked valamit. Felnőttek vagyunk, tudunk beszélni egymásnak az érzelmeinkről. 

Már kezdtem érteni, hogy miről beszélt. 

- Ezzel mire akarsz kilyukadni? - féltem megkérdezni, de muszáj volt tudnom a válaszát, mert jobban elkezdett fájni a hasam az izgalomtól és az idegességtől. 

- Azt szeretném ezzel mondani, hogy tudnod  kell, szarul voltam ebben a pár napban. Nagyon rossz érzés volt azt érezni, hogy nem állsz szóba velem - már nem tudtam levenni róla a szemem. Mind ketten egymást fürkésztük. Meg akartam csókolni, ismét erezni akartam azt a tüzet, amit még soha másnál nem éreztem. 

- Legalább nem voltam egyedül a szar érzésekkel...- folytatni akartam, de bele vágott a mondandómba. 

- Nem tudom többé titkolni előled, hogy valami van kettőnk között. 

Ezt a mondatot hallva elállt a lélegzetem és tátott szájjal bámultam őt. Nem mertem volna fogadni arra, hogy ezt valaha józanul kimondja. Meglepődtem, mert azt mondta semmi volt az egész. Most meg. Egyből bele dob a mély vízbe a szavaival. 

- Én. Én nem tudok mit mondani erre - nem tudja más elhagyni a számat. Ezeket a szavakat is csak erőltetve tudtam felszínre csalni.

- Nem is kell mondani semmit. Röstellem mit tettem anyáddal. A leggonoszabb ember vagyok a földön - a tenger felé néz, nekem meg megesett rajta szívem. Nem akarom szomorúak látni. Épp elég volt ezekben a múlt napokban.

- Nem vagy gonosz ember - megfogom a vállát, mire rám néz. Csak halványan mosolygok rá, majd  mutogattam neki, hogy feküdjön le mellém. Elfeküdtünk a függőágyban és a csillagokat bámultuk most már Ketten. 

Megint annyira meghitt érzés tört rám. Ismét biztonságban éreztem magam, ahogy itt feküdt mellettem. Hozzá bújtam szorosan és hallgattam a lélegzetvételét, ami elég szapora volt.

- Ideges vagy? - nézek fel rá kicsit megijedve. 

- Nem. 

- Akkor mi a baj? - lehetőleg még rémültebb lettem, hogy akkor miért dobog ilyen gyorsan a szíve. 

Nem szólt semmit, csak széles vigyort mutatott nekem, ami olyan volt, mintha tényleg igazi lenne, és tényleg boldog lenne. Én úgy éreztem magam mellette. Megnyugodtam a mosolyától és már el is felejtettem, hogy miért kérdeztem, hogy mi a baj.  

Visszamosolyogtam és visszafeküdtem a mellkasára. De nem tartott sokáig, hogy megpihentem rajta, mert az ajkam alá nyúlt és a fejem felvezette, hogy rám tudjon nézni. 

- Mi van? - kérdeztem nevetve a szemébe nézve, ami iszonyatosan gyönyörűen hatott a holdfényben. 

- Gyönyörű vagy -  a szemem hosszasan megidőzik a szép ajkán, ami megint mosolyra húzódott. Nem szóltam semmit rá, mert nem akartam ellenkezni, mert elkezdene veszekedni velem, hogy márpedig úgy van, ahogyan ő mondja. Meg ilyen kitűnően szép pillanatot nem akartam volna olyannal elrontani. Vártam, hogy történjen valami. Annyira vágytam arra, hogy megcsókoljon, és érezzem megint ízletes ajkait. Az én szemem és az ő szeme is ajkainkon és a szemünkön ugrált, mígnem csukott szemmel maradtunk és átadtuk egymás ajkát a másiknak. 

Ismét elöntött a forróság, mint akkor, a pocakomban megint felpezsdültek a pillangók, amiket azt hittem már elvesztek. 

Józanok vagyunk, és megint megtörtént. Nem véletlen. Annyira élveztem, amit csinálunk. Annyira magabiztosan csináltuk. Birtoklóan, mintha én csak az övé lennék, Ő meg csakis  az enyém.

Meglepődtem mikor William nyelve utat tört a két ajkam között. Ha lehetett, még jobban elöntött a melegség és elkábultam, mintha el akarnék ájulni, csak ez épp nem rossz érzés, hanem a világ legkellemesebb dolga. 

Engedtem Will-nek, hogy ő irányítson. Nagyon tetszett és nem akartam volna abba hagyni soha, de soha. 

Egy percig megint minden tökéletesnek tűnt.

ÚÚÚÚ!!! Sziasztok. Fú, de röstellem magam. Most késtem a leges legtöbbet. Megígértem, hogy tegnap lesz rész, de mire befejeztem volna, addigra majd elaludtam, ezért elhalasztottam mára az idő pontot.  Ma is csak most volt időm befejezni, mert a barátommal Győrbe utaztunk kikapcsolódni egy kicsit. De itt van, és készen van, és sajnálom, hogy nem voltam időben. 

Azért remélem örültök nekem. (kicsit rövid lett a rész, de ígérem a következőt végig se fogjátok bírni olvasni :D )

 Kíváncsi vagyok ki mire gondol, hogy mi fog történni a következő részben. Vajon mi fog történni????  

El is felejtettem. Ezt a csodálatos történetemet ( ami imádok ), már  3000-ren látogatták, amin én majdnem sírtam az örömtől. Remélem lesz még több is, és mindenkinek tetszik az írásom. :) 

                                                                                                                            Bogi :)