Azt hittem, hogy már sosem fogunk leszállni a repülő gépről. A végén már William és én is beszunyáltunk egymásnak dőlve. Rá esett a feje a vállamra, nekem meg nem volt szívem elküldeni onnan, ezért én is csak rá hajtottam a fejem a fejére és már aludtam is. Nem mondhatni, hogy fáradt voltam, de azt sem mondhatni, hogy nem fárasztó egy helyben ülni olyan sokat. Ez épp olyan, mint amikor totál álmos vagy és reggel kelned kell, de még csak hét óra, és bealszol. Még fáradtabban kelsz fel, mintha éjfélkor  aludnál el, hét helyett. Tök érdekes dolog. Vagy mikor egész nap mentél, majd lerohad a lábad és leülsz kicsit pihenni. Felállsz és nem érzed az egész lábad. Na jó, ez nem tudom honnan jött, de azt tudom, hogy így van.
De mindegy is. 

Kuba a téma. Ez egy gyönyörű város, én meg már akkor nagyon imádtam. Szerencsére a bajaim eltűntek, mintha foszforrá váltak volna. 

-Tyűha! - tátottam el a számat az út mellett futkározó gyerekek láttán, meg a csoda szép kocsikat bámulva. Mintha vissza csöppentem volna a hetvenes és nyolcvanas évekbe. Elképesztő. 

Már a taxiban ültünk, amit a szállás főbérlője küldött nekünk, ugyanis senki nem beszéli a spanyol nyelvet. Na, még mit nem? Elég volt a német, francia, meg a magyar.

Letértünk jobbra egy kis földútra. 

-Two - mutatta a taxis a kezével. - Two, two - ismételgette. Nem tudtam miről van szó, de sejtettem, hogy két km-t mutatott. Nem tudta a nyelvünket, csak azt mondhatta, amit munkája során megtanulhatott. 

- Ezek szerint messze leszünk a tengertől - hallottam az öcsémet, de nem tudtam kinek szólt pontosan, és nem is akartam hozzá szólni a mondatához. Anya mellettem ült hátul , az öcsém pedig a másik oldalamon. Én csak előre bambultam és néztem a természetet, ami valami csodálatos. Lehet mégsem bántam meg, hogy elrángattak, de még ezt nem jelenttem ki hangosan. 

- Nem, azt mondta a tulaj, hogy egy kilométerre leszünk a tengertől. Hogy simán le lehet sétálni és el sem lehet tévedni - rázta anyám a fejét. 

- Biztosan hazudott. 

Néha kételkedtem abban, hogy az öcsém most lesz tizennyolc éves. Mintha még csak most pattant volna le a tojáshéj a valagáról. Esze mondjuk még megragadt az öt évesnél, de alkatilag már rá foghatjuk, hogy annyi idős, mint amennyi.  A szép testvéri szeretet.

- Antonio! Az egész szigetet körül veszi a végtelen tenger. Ne szívd már le az agyam, már most! - nevettem fel halkan, mire William rám nézett, jó hosszasan, én meg csak felvontam a szemöldököm, hogy elárulja miért nézett így rám. Válaszul csak megforgatta a szemeit és visszafordult előre.

A szállásra érve, megint elállt a lélegzetem. Anya mutatott képeket, de ez még a képeknél is gyönyörűbb. Tényleg nem volt messze a tenger. Körül belül tényleg egy kilométer lehetett. Tíz perc gyalog.
Olyan volt, mintha egy saját tengerpartot kaptunk volna, de mégsem teljesen volt így. A háztól lehetett látni, hogy nyüzsgött a nép a tengernél.

- Atya ég! - álmélkodtam, majd a sofőrünk elkezdett valamit halandzsázni, amit nem értünk. Minden csak bámulunk rá, ő meg már vagy ötödszörre magyarázta. Már kezdtem magam furán és hülyén érezni egyszerre . Egyszer csak a házból kitoppant egy huszonhét körüli pasas. 
A férfi az autóban imádkozni kezdett, majd elhajtott. Tényleg igen hülyén festhettünk. Négy turista, akik egy kukkot nem tudnak, és csak bambulják a taxisofőrt.

- Ez meg kicsoda? - kérdezte a fülembe suttogva az öcsém a pasasra nézve. 

- Nem tudom, de tök szexi - mondtam a saját hangsúlyomban a pasast fürkészve. Feltűnhetett neki, hogy figyelem, mert vigyorogva nézett rám. 

- Köszönöm szépen a bókod - jön közelebb és kezet fog Wiliamel, s közben rám figyel. Nekem meg leesik az állam. 

- Te tudsz angolul, értem - nevetek kínosan és a hajamba túrok. 

- Szép jó reggelt kívánok! - nyújtotta oda anya  is a kezét neki. - Christina Cohst! 

- Antonio Alvares! - fogta meg anya kezét még mindig mosolyogva. Esküszöm ez a pasas egy kész vigyor bomba, de fel is dobta a napomat ezzel. Még mindig egy vörös lehettem, mint a túl érett paradicsom. 

- Zsír! Téged is Antonionak hívnak - nyújtotta az öcsém is a kezét. 

- Ez a legmenőbb név - vigyorgott még mindig, eszméletlenül csábosan. - Már csak a megfigyelő lány maradt ki. Megtudhatnám hogy hívnak?

-Carla. - Nagy mosollyal meséltem el neki a nevemet. Viszonozva a kezemhez nyúlt, felemelte és megcsókolta.  Éreztem ahogy a vér az arcomba tódul és megint el fogott az a melegség, ami akkor mikor tegnap William átkarolt. Igazából magam sem értettem miért volt ez. Ennyire szégyenlős lennék? Vagy ennyire tetszik nekem ez a csávó? Valami megmozdult a fejemben, de még nem akartam magamnak sem bevallani, hogy tényleg így lenne.

- Csodás, mint te. Tiszta anyukád vagy - nézett először rám, majd a szőke sárkányra. 

- Nem éppen - nyögi Will mellettem köhögve egyet. Valóban igaza volt, én anyám pontos ellentettje vagyok. Teljesen mindenben apára ütöttem. Arc vonások, ugyanaz a világosbarna haj és szintén barna szem, de csak mosolyogva bólintgattam a sármos férfinak. 

- Gyertek beljebb, átadom nektek a házat, aztán én megyek is, mert még van elintézni valóm - mutatott a háta mögé a hüvelykujjával, de meg sem várt senkit,  elindult a ház felé. Szimpla egy szintes, fehér ház, de egyszerűen nem találok erre az egészre szavakat. Nem a házra, hanem konkrétan mindenre.  

Anya előre ment beszélgetni Antonio kettővel, mi meg hárman caplattunk utánuk bőröndöstül, pakkokkal a vállunkon. 

Ahogy Antonio mondta tényleg csak átadta nekünk a házat, a kulcsokat, majd egyből el is ment. Elég nagy üzletember. Míg elmondott mindent a házról, addig vagy öten felhívták, bár nem értettem miről volt szó, tutira üzlettel kapcsolatos volt mind. 

*

Nem tartott sokáig nekem míg kipakoltam a cuccaimat. egy egyszerű kis szobát kaptam, amiben egy szekrény, egy íróasztal és egy ágy volt. Nem is kellett több ennél, hisz úgysem leszek itt sokat, maximum aludni fogok ebben a helységben, meg átöltözni. 

Még úton idefele megbeszéltük mindenkivel, hogy első nap felfedezzük a nagy partot, ami a házunknál lesz, és nem is láttam ennél nagyobb élvezetet. Egyből felvettem a fekete fürdőruhám és átvetkőztem egy lenge selyemruhába, amin át tud fújni a szél. Idefele, azt hittem megpusztulok. Én hülye otthon felöltöztem mert hideg volt, itt meg mire ide értünk leizzadt még a hátam közepe is.  

Épp mentem ki a szobámból, mikor William-be ütköztem félvállal. 

- Upsz, bocsi. Véletlen volt - felnéztem rá. Körül belül egy és fél fejjel volt magasabb, mint én. 

- Semmi baj. - Úgy tett, mintha tényleg nem érdekelné. Tiszta lenéző volt velem szemben abban a pillanatban és nem nagyon tetszett, ezért rá kérdeztem.

- Baj van? Azt hittem te leszel a legboldogabb, hogy ide jöttünk  - erőltettem egy félmosolyt. Nem mertem nagyon mit csinálni, mert féltem leignorál. Nem is tudom mitől féltem igazából. 

- Semmi bajom nincs, de minek teszed magad ez előtt az Antonio előtt? - Még mindig úgy állt felettem, mint a matematika tanár mikor pont nem ötöst kaptam a dolgozatra.

- Mi van? Miről beszélsz? - Tényleg nem értettem. És nem csak a kérdést, hanem maga az egész beszélgetést meg a viselkedését. - Mi ütött beléd? - kérdezem, de csak megforgatta a szemeit, majd egy annyit morogva, hogy "hagyjuk", otthagyott. 

Mire értette, hogy mit teszem magam? Hisz csak kedves voltam. Soha a büdös életben nem láttam még ilyet tőle. Valóban megtörtént az, amit nem szerettem volna soha. Leignorált, magyarul szépen megmondva : elküldött a rabokba.

Míg mások készülődtek én felfedező utat tettem a házban és kint is. Mikor megláttam, hogy van egy függőágy, azonnal belehelyezkedtem. Majd biztos feltűnik nekik, hogy hiányzom bentről és majd kint is keresni fognak. Nézelődtem. Esküszöm, amióta az eszemet tudom, én azóta nem voltam éberen ennyire soha. Minden szösszenetre figyeltem. A csiripelő madarakra, a pálmafák leveleit. Láttam már pálmafát, le is fényképeztek anyuék mikor oda álltam a nagy fa mellé a kis termetemmel. Mosolyogtam, amikor visszagondoltam a szép, régi pillanatokra.  Egyből apám kedves arca bukkant fel előttem. 

Fogalmam sincs, hogy mennyi ideig elmélkedtem, mert már csak arra eszméltem fel, hogy mindenki elkészülődött és reám vártak, hogy pattanjak ki és vonszoljam a fenekem a partra. De esküszöm az összes szál hajamra, hogy nem kellett vonszolnom a popóm. Ő vitt engem. 

Sziasztok! Ne haragudjatok rám. Tegnap akartam hozni a részt, de nem futotta az időmből. Most viszont hoztam. Rövidet ugyan, de van mentségem. :D Esküszöm nektek :D Mégpedig a mentségem az lenne , hogy : ha most folytattam volna, akkor rettenetesen sok lett volna egy részben, és én még pedig úgy gondoltam, hogy nem fogom egybe sűríteni az egészet, ezért megoldottam úgy, hogy ketté osztom őket. Ma egész nap dolgoztam. Negyed hatra mentem reggel és hat után értem haza... azért van ilyen későn ez a rész is. Sajnálom, sok a rizsa tudom, de  úgy igyekszem ahogyan csak tudok. Hétvégén több rész is fel fog kerülni, ahogy győzöm természetesen. Ez vigasztaljon mindenkit. :) 

Képzeljétek. Életemben nem volt ennyi nézettségem, igaz eddig minden blogot, amit elkezdtem egy idő után meguntam, mert elfogytak az ötleteim. De ma meló közben annyi minden még eszembe jutott, hogy azt sem tudom hova kapjak a fejemben. Csak tudjam veletek megosztani. 

Nagyon szépen köszönök mindent már most, mert nekem már feldobtátok a napomat tegnap is, meg az előtt is. Kedvesek vagytok nagyon és várom, hogy megoszthassam veletek az egész történetet, bár odáig még el kell jutni. 

Még egyszer nagyon  szépen köszönöm, amit értem tesztek. :)  Nemsokára kövi rész!!!! :)

Jaj. U:I: Ha esetleg valami hibát találtok, azt közöljétek velem és én megpróbálom kijavítani. 

Továbbá: bármilyen jellegű információt elfogadok a történetemmel kapcsolatban. :) 

Köszönöm :)

                                                                                                                                Bogi :)