Hajnalban ébredek fel. Aegeus karja továbbra is a fejem alatt van és kitárt tenyerében Toffi fejét fogja. Így aludtunk el.
A férfire pillantok és ő békésen alszik mellettem lehelete néha a frufrumat borzolja. Csak rajtam van takaró, valamikor hamarabb elszenderedhettem és rám teríthette. Óvatos mozdulatokkal megpróbálom megosztani vele a vékony paplant. Nincs egyáltalán hideg, de akkor is jobb betakarva aludni.
Visszafészkelve magam a melegébe egy ideig még így maradok kiélvezve az álmos hajnalt. A szemeim le-le csukódnak, de nem tudok visszaaludni.
Akár az egész napot henyéléssel tölthetném mégis a tegnapi indulatok után, az átélt magány után inkább emberek között lennék. Az ajtó fölötti órára nézek és valójában van elég időm, hogy rendbe szedjem magam és elmenjek a reggeli misére.
Eljött az ideje a búcsúzkodásnak is, emlékeztetem magam keserűen. Ma elbúcsúzom Amante atyától. Holnap beszélek Vasyllal és Enricanak is megmondom, hogy lassan elmegyek.
Ostobaság, de a csontjaimban érzem szombaton megalvad a vér és el kell indulnunk. Aegeus, ha ébren lenne, azt mondaná bízzak ebben az érzésben.
Ezzel a gondolattal mászok ki mellőle, és szerencsémre elég mély az álma, hogy ne riasszam fel. Toffi ellenben azonnal felkapja a fejét a mozgolódásomra. A szám elé tartom az ujjam, hogy jelezzem neki maradjon csendben.
A recsegő padlón lábujjhegyen sietek át a fürdőbe némi macskamosdást művelve. Vizes kézzel megigazítom a hajam is a tükörben megnézem magam. Még mindig ugyan az vagyok. Medea.
- Bárki bármit mond – biccentek a tükörképemnek, aki visszahelyesel.
Kiérve a fürdőből Aegeus felébred a csukódó ajtóra.
- Minden rendben? – emeli fel fejét a párnáról és mikor Toffi is leugrik mellőle elzsibbadt karját lomhán mozgatni kezdi. Csuklója fájón kattog ahogy köröz vele, még a karóráját se vette le este.
- Elmegyek a misére – mondom felvéve a szandálom és kifele indulok – aludj csak tovább.
- Délután találkozunk? – kérdi a férfi a fal felé fordulva.
- Ebédeljünk közösen – mosolygok rá majd csókot dobok hátának és elindulok.
- Jó utat – nyom el egy ásítást Aegeus és elhagyom a szobát a macskával.

A templom dombján az alakok mazsola szemeknek tűnnek ahogy felfelé baktatnak ki-ki a maga ütemében.
Kevesebben vannak, mint szoktak lenni, de így is megtöltik a templom sorokat. A szokás hatalmaként mindenki a szokott helyén ül.
Toffi és én Szent Patrícia szobra mellett foglalunk helyet és gyújtok egy gyertyát megfogadva, hogy még visszajövök kifizetni a becsületkasszát. Istennek végképp nem leszek az adósa, vegyük hát úgy, hogy előlegeztem.
A mise kezdete előtt kikeresem a padban hagyott Bibliában a táblára kitett oldalszámokat és bele lesek mi lesz a mai téma. Mégis mielőtt akár csak megnézhetném melyik könyvből lesz a prédikáció valaki mellém csusszan a padsorban.
Egy valaki szokott csak az én soromban ülni mert annyira hátul vagyok, hogy nem mindig lehet látni mi is történik az oltárnál.
Minden harag nélkül nézek rá. A tegnapi csókunk semmiség a szememben az összes többi történés mellett.
A fiú nem néz rám, a pad szélét fogja és fejét kissé elfordítja tőlem lefelé. Sajnálat ébred bennem iránta. Azt hiszem tegnap ráhoztam a frászt és most bűntudata van. A tébolyult Medea nagyon messze jár most. Mennem is nehéz, a karjaim akárha gyurmából lennének.
- Jó reggelt – mondom és látványosan lapozgatni kezdek a könyvben, hogy úgy tűnjön ez is egy olyan nap, mint az összes többi. Fekete haja viharfelhőként fogja közre arcát. Félve néz rám csak egy másodpercre és rögtön lesüti ismét a szemét. Ujjai ideges táncot járnak a pad szélén és tompán koppannak. Hagyok neki időt és valóban némi szünet után visszaköszön.
- Jó reggelt.
Aztán megint jön a hosszú csend és én olvasást mímelek bár azt se tudom hol van nyitva könyv. A szemem csak a sorokat követi nem a szavakat.
- Én... - kezdi és halk hangja egyre veszít erejéből – én sajnálom.
- Semmi baj – mondom – nem bántottál meg.
Leköptek, megtámadtak és kinevettek már. Egy habogó visszautasításba nem halok bele. Semmiképp se bánom, hogy felfedtem még, ha Vito akár az egész városnak is elmondja. Lehet tudták végig és lehet, hogy nem. Nem számít számomra, ha pedig nekik igen az az ő bajuk. Én ugyan az vagyok, aki mindig is voltam, most már tudom jól.
- Valójában – harap ajkába és rám emeli játékbaba kék szemeit – nekem... nagyon tetszel. Ebben a városban senki se olyan, mint te – húzza száját bizonytalan félmosolyra. Ezen felkuncogok és elfeledve a Bibliát becsukom és a másik oldalamon fekvő Toffi mellé teszem.
- Pont ugyan olyan vagyok, mint az itteniek – rejtem el mosolyom a kezemmel – ha elég ideig mellettem vagy rájössz meglepően hétköznapi lány vagyok.
- Lehet – hagyja rám pedig látszik egyáltalán nem érti, hogy értem – de azért még igaz... tényleg tetszel. Szóval, ha...
- Sajnálom – kapom el róla a tekintetem – hamarosan elmegyek. Tovább kell állnom.
Erre lekonyulnak ajkai és szívem szerint felvidítanám, de csak hazugságokkal tudnám. Nem mondhatom, hogy maradok, vagy hogy magammal viszem. Mégis visszafordulok felé és a combom mellett pihenő kezére teszem a sajátom. Szeplős orrán végig kúszik a pír.
- Köszönöm – mondom csöndesen – még visszajövök ebbe a városba – hirtelen jön az ötlet és közelebb hajolok hozzá – vagy tudod mit? Remélem egy nap... messze-messze innen összetalálkozunk. És mikor az utcán szembe jössz megismerlek és te is engem. Találkozzunk valahol a világ végén. És ki tudja milyenek leszünk akkor? – súgom neki.
Ez egy ígéret. És komolyan is gondolom Vito.
Hát válj azzá, aki lenni akarsz és találj meg engem a nagyvilágban. Talán Isten az útjainkat összefűzi és én boldog leszek, ha viszont látlak. Addig is váltsd valóra az álmaidat.

A mise után szándékosan a távozók végére maradok. Vito az elsők között megy el, neki ma iskola van és még haza kell mennie a táskájáért. A kapuban találkozik össze a szüleivel, akikkel közösen távozik. Én elnézem csak a lassan kifelé csoszogó tömeget. Az időseket és jó néhány fiatalt.
Az utolsók közé csatlakozom be és a kapuban elköszönő Amante atya mellett megállok. A hátam mögött összefűzőm ujjaimat és vigyázva egyensúlyozom Toffit a vállamon. Az atya hamar észrevesz és izzadó homlokát hímzett zsebkendőjével törölgetve rám mosolyog.
- Jó reggelt Medea Carmen! Hogy tetszett a mise?
- Csodaszép volt atyám – bólogatok hevesen.
- Kérdésed lenne? Esetleg ismét Istennel és a macskákkal kapcsolatban? – kacarászik jó kedvűen az atya kissé ide-oda billegve. A misék rendszerint kifárasztják annyit hadonászik és mozog a prédikáció közben. De ettől lesz olyan hiteles és megható az előadása. Amante atya komolyan gondolja tanításait.
- Nem. Búcsúzkodni jöttem. Hamarosan lehet elmegyek. Meg kell látogatnom az unokatestvéremet.
- És utána visszajössz közénk? – Amante atya szemöldökei majdnem a hajvonaláig futnak.
- Lehet még visszajövök – adok kitérő választ – de egy ideig biztos nem. Meg kell látogatnom az édesanyám Torinóban.
- Á megértem, fontos a szülők ápolása – helyesel az atya – ez esetben várj egy pillanatot kérlek – és azzal elsiet mindig kissé merev térdeit kapkodva. Reverendája és stólája komikusan lengedezik utána döcögő lépteivel.
Ezért hát megvárom, ott maradva a nyitott kapuban az utolsó felekezeti tagok után is. Az orgonista még a papírjait pakolgatja és a ministránsfiúk a templomszolgának segítenek rendet rakni és elpakolni a mise kellékeket.
Amante atya nem sokáig hagy magamra, és hasonló sietségben tér vissza hozzám markát feltartva. Ujjai közül valami apró és fényes csillan meg és mellém érve kinyújtja felém karját. Megilletődve nyújtom ki mindkét kezem és ő beleejti az apró érmét. Közelebbről már látom egyik oldalán Szent Patrícia a másikon a lilioma található.
- Apróság. Hogy emlékezz mindig a felekezetünk tagja leszel, és hogy Isten meghallgatja azokat, akik szólanak hozzá – mondja méltóságteljesen a pap lemosolyogva rám. Vigyázva görbítem az ujjaimat az érme köré. Szipogva nézek fel rá.
- Köszönöm atyám.
- Isten áldjon Medea Carmen.

A délelőttöt Enricanál töltöm. Elmegyek a butikjába segítséget kérni. Magammal viszem Aegeus nápolyi szuvenírjét és a kis érmét is. Az egész ötlet onnan eredt, hogy a Szent Patrícia érme tetején kis lyuk van, hogy hordani lehessen. Ezért hát elvittem Enricahoz az Aegeustól kapott vörös kürtőcskés kulcstartóval, hogy karperecet csináljunk belőle. Magammal hoztam a körömlakkom is mert már vészesen kopott a körmeimre felkent lakk.
Felhoppanok a pultra amíg Enrica a székén ülve babrál a hozott holmikkal és csak csevegünk. Igazán asszonyosan, még kávét is iszunk és cigarettaszünetet is tartunk.
- Szóval kosarat adott neked a professzor? – kérdi szájában vörös fonállal ahogy a kulcstartót épp szét szedi.
- Igen. De nem bánom igazán. Azt hittem régen, ha rendesen visszautasít beleölöm magam a tengerbe – majd vállat rántok és lakkozni kezdem a körmöm – most úgy látom nem vesztettem semmit. Nagyon jó minden ahogy van.
- Jaj te lány! – csattan fel Enrica – te csacska csitri viccből se mondj ilyet! Még hogy egy férfiért vízbe fúlni. Te bolond – zsörtölődik tovább és ez megmosolyogtat. Egy ideig így maradunk és Enrica csak ritkán szitkozódik ahogy a szavaimon gondolkodik.
- És tényleg elmész-e hamarosan? – kérdi.
- Tényleg. Vito mondta?
- Amante atya.
Egy papnak mégse kéne ennyire pletykásnak lennie, de ezen már nincs mit segíteni. Nem mintha titoknak szántam volna és ezért is jöttem ide, hogy elmondjam.
- Arra gondoltam kiköltözök egy szigetre – mondom elmerülve a körömfestésben. Egy ideje álmodozom róla. Talán régebb óta, mint be merem vallani. Gyerekként gyakran elképzeltem valahogy kikötök egy lakatlan szigeten és az egészet én uralom majd. Persze most már kissé másképp képzelem el a tökéletes szigeti életet.
- Az igazán szép lenne – mondja gyöngéden Enrica – aztán majd küldj egy halom képeslapot. És látogass is meg.

„Nem mentem le végül hozzád. Remélem meg se kaptad azt a levelem. Ezen a nyáron sok mindenre rájöttem és még annyi minden van, amit fel akarok fedezni!
Most először érzem azt nem elmenekülök az új évszak beköszöntével.
Már mindent lebeszéltem Vasyllal és egy ideig ismét nála dolgozom majd a kisállatkereskedésben. Elég pénzt akarok összegyűjteni az új életemhez, amit elképzeltem.
És mikor elmegyek a mamáért ígérem téged is elviszlek arról a helyről. Nem hagylak abban a földben, ami az övéké. Megadom a méltó nyughelyed.
Szeretlek nagyon és tudd, bár találtam megannyi embert az életemben sose felejtelek el.
Ezúttal a teljes nevemmel mert minden betűjét kiérdemeltem.

A te örök Medead"

Ezt is Carabella rózsái alá ásom. Miután eltemetem a levelet visszamegyek a kert elejébe és odaülök melléjük. Ma reggel megalvadt Szent Patrícia vére ahogy azt mindig teszi, de ezúttal a mártír napján megadva nekünk a jelet. Ezért ez az utolsó napunk a tündérkastélyban, amit a kertben töltünk.
A lenge szél felborzolja a lány rövid barna haját a tarkóján és csöndesen elnézzük a várost amíg Dymphna az ölében alszik tejtől nehéz hassal. Most minden egy kicsit más. Ő farmerben ül és tornacipőben én pedig az általa kapott hófehér ruhában. Ő kötötte meg a masnit hátul a nyakamon és ez volt az első alkalom, hogy előtte öltöztem át miután elmondtam neki másképp születtem.
Szempillái csak egy pillanatra rebbentek meg a felismeréstől mégse kérdezett semmit.
- Nem tudtam – mondja végül álmosan, sóhajszerűen. Toffi a meztelen lábfejemnél gubbaszt várva, hogy felfedezzen valami vadásznivalót.
- Lány ruhában és lány névvel ismertél már meg. Két éve hormont szedek. Én azok közé tartozom, akik jól viselik és amúgy is könnyen beolvadok – csavarok az ujjam köré egy fűszálat és kitépem – én ezt szerettem volna és erre is törekedtem. Nem mindenki számára olyan fontos ez, vagy nem tudja megtenni. Én csak annyit akarok, hogy ne legyen ez állandó téma rólam – majd elmosolyodom és megköszörülöm a torkom – és ha a fiú hangomat meghallod rögtön rájössz – fedem fel a sokkal mélyebb hangom. Carabella naplemente szemei kikerekednek és olyan idegen rajta ez az ábrázat, hogy felnevetek.
- Hangképzés. A könyvtári gépeken tanultam meg mert otthon nem volt internet. Az is egy... érdekes időszak volt. Közvetlen az előtt, hogy Jasonnal elszöktünk volna. Azt akartam, amint elhagyom az ismerős utcákat végre önmagam lehessek.
Carabella némán végigmér és egy aprót biccent.
- Hát sikerült. Tagadhatatlanul önmagad vagy – majd furcsa arcot vág – és nem vagy mérges Istenre?
Ez egy érdekes kérdés. Azt tudom, hogy Carabella mérges rá, jobb híján mert másra nem tud lenni és valakire ki kell vetítenie mindezt. Én viszont...
- Gyakran arra gondolok Aegeus istenei túl emberiek. Aztán arra gondolok talán Isten nem attól lesz Isten, hogy hibátlan. Ezért azt mondom megbocsátok neki, mert minden út két irányú és ahogy mi vágyunk az ő feloldozására lehet neki is elkell a miénk. Ezért megbocsátom neki a kavarodást, amit okozott a lelkem és a testem között. Mert a nap végén az emberek több fájdalmat okoztak nekem, mint a nemem.
Isten és közöttünk is talán leledzik öt lépés távolság, ha megtaláljuk az utat hozzá.

Eljött az utolsó napom a városban és valahol vártam esetleg beborul az ég, vagy kozmikus jelet ad a világmindenség, de semmi. Reggel körbe járom a fagylaltozót, hogy minden rendben van-e. Ezúttal tényleg egy családi barát fogja vinni, aki pár nap múlva érkezik meg. Egy részletes leírást hagyok neki a konyhapulton a tudnivalókról. Egy cetlire írom fel a franciaországi várost, ahova Carabella fog menni és az egyik előre megbeszélt virágcserépbe rejtem el, hogy Lazzaro megtalálja mikor hazatér. Innentől már rajtuk múlik találkoznak-e még valaha.
A magam kincseit mind elraktam már, a saját cetlijeimet a kis csokoládés dobozomba rajtuk telefonszámokkal.

- Veszek egy telefont – osztom meg Aegeusszel a gondolatot is. Az övé is megvan. Még réges rég ő maga írta fel nekem. Csak soha nem hívtam fel, inkább hagytam neki cédulákat a portán. Én egy cetlis lány vagyok úgy tűnik.
Épp a város határán vagyunk. Még utoljára le akartam nézni a tengerhez. Tőle és Aegeustől közösen akarok búcsút venni. Mindkettőt viszont látom még mégis kell a rendes elköszönés. A férfi zsebre dugott kezekkel sétál mellettem, előttünk Toffi kószál meg-meg állva szemre vételezve a növényeket, fákat és a szemetet az út szélén.
- És akkor rendesen tudunk beszélgetni amikor csak akarunk – helyesel.
- Add meg Luba számát is majd jó? Remélem tényleg nem haragszik rám. Kérlek feltétlen kérdezz erre rá! – hadarom. Aegeus is elmegy. Átmegy Rómába Lubahoz, hogy ne kelljen egyedül lennie. Valami hasonló volt a nyár elején is a terve mert Rómából indul a gépe Amerikába és ott találkozik össze Arisékkal is, hogy közösen menjenek haza.
- Biztos vagyok benne, hogy nem. Mikor beszélünk mindig kérdezi, hogy vagy. És hogy sokat gondolsz-e rá – nevet fel és nem tudom viccel-e, de vele nevetek. Kicsit szomorkás vagyok a búcsú miatt. Hiába nem a vég, ennek az időszaknak akkor is az.
- Kérdezhetek valamit? – mondja hirtelen és erre felé kapom a fejem – bánod? Amit tenni készülsz... - olyan illendően írja körbe, mintha valami apró kellemetlen találkára készülnék épp. Innen már egyenesen visszamegyek, összeszedem a cuccaim és kikísér a buszmegállóba, hogy átmenjek a szomszédos városba autót kölcsönözni. Aztán jöhet az aszfalt és a megannyi út mert irány a határ.
Nem kell gondolkodnom a válaszon.
- Nem, egyáltalán nem. Nem helyes a döntés, de ezt akarom tenni.
- Nem helyeslem a döntésed. De elfogadom – hunyja le szemeit egy pillanatra – és tessék. Akár Vénusz a kagylóhéjban te is teljességedben állsz előttem – nyújtja ki felém kezét és én megfogom. Úgy pörget meg mintha táncolnánk és én könnyedén engedem el őt és futok előre, hogy felkapjam Toffit. Az úton mellettünk elhalad egy kocsi és mi félre állva várjuk, hogy eltűnjen a rekkenő hőség táncoló levegőjében.
- És így mindennek a végén – folytatja Aegeus - elértünk a legfontosabb kérdéshez. Amit mindenki megkérdez mikor találkoznak, de nekünk a végére jutott - rám villantja mosolyától és a Naptól ragyogó arcát - mi a neved?
Felnevetek felszabadítóan magamhoz ölelve a macskát.
Az út, ami most két felé ágaz elválaszt minket. De csak testben.
Megtettük a lépéseinket és középen találkoztunk.
A nő, aki vagyok, és a férfi, aki te vagy. Emberek az utolsó lélegzetvételükig. Egyenlők vagyunk. Most a búcsú pillanatában itt vagyunk. Tisztán és boldogan.
A vállam fölött tekintek rá vissza és fülem mögé simítom kósza hajszálaim felvillantva fülcimpám hiányát és a furcsán rögtönzött új fülbevaló lyukát. A vörös szarvacskák és Szent Patrícia csilingelnek a karkötőmön.
Nincs mit szégyellni. Egy Medeaban nincs semmi szégyellni való.
- A név, amit adtál.

Vége

Hát tényleg elérkeztünk a végére. Köszönöm mindenkinek aki elolvasta, és Medeaval tartott ezen az úton :)