Egy egész álmatlan éjszakába telik, de a tervem jó részével elkészülök. Még csak le se tudok feküdni az ágyra.
Miután leteszem a telefont a búcsúnk után bezárom a boltot és felmegyek a szobámban. Toffi aggódó árnyékfoltként téblából körülöttem ezért elmagyarázok neki mindent, hogy közösen találjunk megoldásokat.
Kitárom az ablakom és cigarettával meg a gyújtómmal az asztalhoz telepedek. A felhúzott térdeimet fél karral magamhoz vonom és befészkelve magam a kényelmetlen fabútorra rágyújtok az első szálra.
Toffi az asztalra kuporodik felém fordulva és laposakat pislog ahogy az elejétől átvesszük a tudnivalókat. Mikor hatalmasat ásít, hogy hegyes fogaival telt szája tűpárnává válik rászólok, hogy igenis figyeljen hiába tud minden részletet.
Nem merek semmit se leírni. Félek ki tudja ki jön be, mikor osonnak be a házba és lesik ki a titkainkat. Még Bernardo, Lazzaro unokatestvérének az adatait is elrejtem a tányérok között miután leírtam a borítékra. Leskelődő pillantásokat és falra vetülő szempárokat képzelek mindenhova és zakatoló szívvel motyogok Toffinak. Benne bízhatok egyedül. Senki se bízik egy fekete macskában és sose árulna el.
A legjobb lesz Carabellat úgy átalakítani, hogy azt higgyék a testvérem. A legkönnyebb úgy új arcot készíteni neki, ha leborotváljuk a szemöldökét és újat rajzolunk. Remélhetőleg rá tudom venni, hogy megszabaduljunk tőle. A haját is levághatnánk és olyan barnára kéne festeni, mint az enyém.
Talán elhiszik és sikerül átvernünk az egész világot.
Nem tudom mikor érkezik meg a hajnal. Csöndesen borul rám a kelő Nap fénye és csak ekkor jövök rá két doboznyi cigarettát elszívtam. A torkom kapar és iszonytató a szomjúságom. A hasam, mintha ő is csak a Nappal együtt kelt volna fel korogni kezd.
Aludni akarok, de már fölösleges. A legjobb lesz megreggelizni és aztán elmenni összeszedni a szemfényvesztésünk kellékeit.

Elsőként a drogériába megyek el. Fel-alá járkálok az olcsó sminkek között találgatva mi maszkírozná el leginkább Carabellat. Ha legalább nem lenne ilyen földöntúli szépség és olvadna inkább be a tömegbe könnyebb lenne a dolgunk. Saját magamhoz mérem a színeket és a karom megtelik szemöldökceruzák vonalával. Igazából inkább azért csinálom mert Enrica is ezt tette mikor magamnak vásároltam mintsem mert annyira látom a különbséget a szépia és a fahéj árnyalata között.
Aztán jöhet a borotva, ez legalább egyszerű, és új rúzs helyett majd a sajátomat fogom használni, amit még úgyse kentem fel soha. Újabb hosszú szemmeresztést igényel a hajszín választása. Carabella gyöngyfényű haja vajon bírni fogja a festéket? Még sose festettem hajat. A mamát nem érdekelték az ősz hajszálai én pedig jól megvoltam a saját barna árnyalatommal, amit hajfesték árnyalatban eszpresszó barnának hívnak. Ez legalább kissé felvidít és rögtön Aegeusre gondolok, hogy legközelebb elmesélem neki is. Csak, hogy kielégítsem a kíváncsiságom az ő hajszínét is kikeresem.
- Gesztenyebarna – simítok végig a dobozon. Megkívánom a sültgesztenyét és most már talán örökké Aegeus jut róla majd eszembe. Még egy kis szeletet átírt az életemből. Önkéntelenül is azt kívánom, hogy egyszer egy téli napon közösen ehessünk sültgesztenyét. Belé karolnék és végig mennénk ki tudja melyik város utcáin. Szép lenne.

Toffi a vörös cicabarátját mosdatja mikor kiérek a drogériából. A két macska egymás mellett ül a kirakott virágosládánál és a fekete bőszen nyalogatja a másik nyakát. Ez láthatóan tetszik a vörösnek mert hunyorogva magasra szegi fejét. Hagyom őket és átmegyek Enrica butikjához, ami a drogériával átelemben van. A nő sajnálni fogja, hogy nem szeretgetheti meg Toffit, de mindenki láthatja milyen elfoglalt éppen. Hozzá nem mertem menni sminket venni, nehogy gyanút fogjon minek kellenek ilyesmik.
Lassan nyitok be a boltba, de belesve azonnal látom, hogy nincs más az üzletben. Enrica a szokott helyén ül a pénztár mögött és a körmét reszeli. Mikor bezárom magam mögött az ajtót feltekinti és mosolyogva köszönt.
- Ciao cara – mondja és óvatosan szlalomozva a ruhafogasok között átszelem a boltot.
- Ciao – köszönök vissza és a pultra teszem a zacskóm. Enrica érdeklődve hajol felé.
- Fested a hajad? – kérdi meglepetten mert a zacskóban lévő dolgok tetején pont a festékes doboz van. Zavartalanul összekötöm inkább a füleit, hogy ne leshessen mélyebbre. Mindezt próbálom olyan természetesen, hogy ne tehessen fel több kérdést. Érdeklődést vesztve dől vissza a székén. Bárcsak ne lenne mindenkinek annyi szeme erre fele, mint a póknak.
- Igen – rántok vállat – ennyire hihető, hogy az eredeti?
- Teljesen!
Ámulást tettetek majd hozzáfogok ahhoz amiért valóban jöttem; olyan ruhát venni, amit Carabella sose venne fel.
Semmi világos szín vagy csipke, lakkcipő és magassarkú szóba se jöhet.
Továbbra is úgy fog járni mintha álomból kelt volna és ringatni fogja a csípőjét, de az összhatás más lesz.
Egy szakadt farmer az első, amit találok. Bő és mindkét térdénél téglalap alakban hiányzik az anyag. Ebben a pipaszár lábai el fognak tűnni. Helyes. Mellé egy vastag fekete öv, hogy rajta is maradjon, ha rossz lenne a méret.
Két fekete trikót is elveszek, hogy legyen váltás ruhája. Bár, ha elég messze kerülünk Nápolytól már talán ő maga is besétálhat egy boltba vagy később máshol veszek még ruhákat.
A gyerekruhák csak egyetlen fogassort tesznek ki. Ez már nehezebb mivel a gyerekekhez egyáltalán nem értek. Mindeközben szinte érzem, hogy Enrica bámul a pult mögül körömreszelést mímelve.
- Kinek nézel ruhát? – kérdi végül. Egy pillanatra lehunyom a szemem és csak utána válaszolok.
- Hamarosan meglátogatom az unokatestvéremet. Van egy kisfia és neki gondoltam nézek ajándékba ruhát.
- Ó! Mennyi idős? – csapja össze tenyerét lelkesen.
- Kicsivel több mint fél éves...
- Az a legjobb kor – cseveg tovább Enrica – mi a neve?
Erre megmerevedek és markomba szorítom az éppen nézett kisruhát. Hogy elrejtsem az idegességem inkább leveszem és úgy teszek mintha az anyagot vizsgálnám.
Teljesen megfeledkeztem Bambolotta legnagyobb hiányosságáról. Így nem mehet el. Így nem engedhetem el. Carabella továbbra se találta meg a nevét. Ezért lehet itt is bele kell nyúlnom.
- Mario – vágom rá az első eszembe jutó nevet és csak utána jut eszembe ez a templom szolga neve is. Nem mintha nem lenne egy gyakori név. Enrica tovább beszél, a saját unokahúgáról mesél, hogy milyen is volt mikor akkora volt, mint az én képzeletbeli unokaöcsém.
Egy kantáros farmer nadrágot és egy fehér pólót választok Bambolottanak, amikkel elég fiús lesz.
Egy baseball sapka még Carabellanak, egy klasszikus álruha darab, hogy az arca egy része legalább be legyen árnyékolva.
Minden holmit a pulthoz viszek és Enrica elkezdi őket beütni a pénztárgépbe. Nem mutat semmi gyanakvást és nem zavarja a kurta válaszaim.
- És mikor jössz vissza tőlük? – kérdi egy új szatyorba pakolva a lopásgátlótól megszabadított darabokat. Értetlenül nézek rá kissé megrázva a fejem.
- A nyár végén megyek át hozzájuk. Már nem jövök vissza onnan – magyarázom. Enrica meglepetten áll meg a nadrág hajtogatásában és felvont szemöldökkel néz vissza rám. Talán amilyen szokatlan, hogy idegenek jönnek ide annyira furcsa az is, ha elmennek innen az emberek. Valahogy könnyebb most megértenem Vitot és a messziség utáni vágyát. Ebben a városban nincsenek elmenők és jövők, csak itt maradók.
-Ó, – ejti le vállait a nő kedvszegetten és kicsit pang tőle a szívem – azt hittem maradsz... most, hogy... Carabella...
Azonnal izzadni kezdek a név hallatán. Nagyot nyelve a ruhámba törlöm a kezem, hogy lefoglaljam és véletlen se vegye észre mennyire reszketek. Csak úgy felhozta, csak azért hozta fel mert Lazzaronak dolgozom, nyugtatom magam. Egyre inkább ki akarok kerülni a boltból. Inkább egy ismeretlen üzletbe kellett volna mennem, de látni akartam Enricat.
- Igen – felelem gyengén – rémes. Lazzaronak nagyon nehéz Nápolyban... gondolom.
- De legalább itt vagy te, hogy vidd a boltot – mosolyog rám szomorúan Enrica – biztos vagyok benne, hogy nagyon hálás neked és épp annyira szomorú, hogy elmész, mint mi.
- Köszönöm – dünnyögőm és próbálok nem a szatyor után kapni amint befejezi a pakolást. Istenem és Enrica mind bocsássatok meg! Hogy a természetem része-e a hazudozás, vagy csak a következmények összjátéka még nem tudom, de csak számít valamit, ha nem szívesen teszem.
Kifelé indulok a boltból fizetés után és mégis megtorpanok az ajtóban mielőtt még kimennék.
- Ígérem még visszajövök – mondom hátra fordulva a nő felé – és meglátogatlak. Köszönök mindent – és ahogy melegen elmosolyodik én is így teszek. Köszönök mindent Enrica, te valóra vált tündérkeresztanya!

Két szatyorral és egy lusta Toffival a nyakamba kapaszkodok föl a kastélyba. Még nem tudom, hogy fogja fogadni Carabella a tervem, remélhetőleg annyi ellenállással amennyit még le tudok törni.
A ház ajtajában állva egy kezembe veszem a két szatyrot és a felszabadult kezemmel bekopogok.
Kopp. Kopp. Kopp. Hopp.
Toffi ismerve a jelet leugrik a vállamról elrugaszkodva a két lapocka csontom között. A nesztelen házból most se jön zaj csak rövidesen a jel után kinyílik az ajtó.
Carabella rövid ruhát visel ezúttal elmaradhatatlanul fehéret, aminek bő ujjai lebegnek karjai körül. Talán egyet majd nekem ad, ha elválnak útjaink. Így emlékem is lesz tőle, és nem csak a naplemente utolsó színei maradnak utána hátra, amik a szemeire emlékeztetnek.
Tele vagyok megint nosztalgiával, jövök rá ahogy elhaladok mellette be az árnyékos házba. Nem az öregekével, akik a régmúlt napjaira emlékeznek, hanem egy a közelgő elmúlás tudatával valóval. Meg akarok mindent ragadni és jegyezni, emlékkönyvbe préselni az egész várost.
A nappaliban kivételesen nem az íróasztal elé ülök pedig Carabella már kitárta az ablakot nekem. Helyette a szőnyegre ülök Bambolotta mellé. A kislány négykézláb kúszik mellém és Toffihoz illő nyávogással köszönt.
- Meee! – kiált rám – Meee...a! – egy ideje már próbálgatja a nevem gondosan kikerülve a „D" betűt. Néha sikerül összekuszálnia a Carabellanak szánt „Maaa" -val és ezen az anyja vérig sértődik. Azóta az ölelés óta már könnyebben férek meg mellette. Alkalmanként még a fejét is megsimogatom. Most is így teszek amíg Carabella be nem ér a szobába mögötte Toffival. A macska egy pillanatra rám néz végül mégis az íróasztalt és a nyitott ablakot választja inkább letelepedéshez.
A szőke lány velem szemben ül le és csak egy futó pillantást vet a szatyraimra. A langyos fogadtatás már olyan megszokott, hogy igazán nem tud érdekelni. Magamhoz veszem a drogériás szatyrot és lassan elkezdek kipakolni kettőnk közé téve a dolgokat. Bambolotta azonnal lecsapna rájuk, de Carabella egy birkózó fogással magához veszi és az ölébe ülteti. A gyermek kézzel-lábbal ellenkezik felpuffasztva arcát akár egy gömbhal, de nem szabadul.
- Mi ez az egész? – billenti finoman oldalra fejét az ölében lévő babát ugráltatva. Most, hogy végre feltette a várva várt kérdést megtorpanok. Visszaülök a sarkamra és végig nézek a zsibvásárszerű kirakodáson közöttünk.
Egy pillanatig még rendezen a gondolataim aztán belefogok az elejétől.
Mindketten kissé előrehajolunk és suttogva osztom meg vele a helyzet állását.
Lazzarotól kezdem és a halott lánytól, akit ideiglenesen Carabellanak hisz a rendőrség. Aztán a Vasyllal való telefonbeszélgetést is előadom is leltárt tartok mind abból, ami még kitalálásra, vagyis igazából az általa való eldöntésre vár. Egy bizonyos részét a tervnek ugyanis nem én döntöm el. Az, hogy Carabella hova akar menni, és hogy hogyan fog túlélni nincs jogom eldönteni. Mélyen legbelül pedig azt szeretném ő is akarja ezt az egészet és végre feléledjen. Ne legyen többé az álomvilági tündérkirálynő. Gondoskodnia kell Bambolottaról és önmagáról is. Hiába viszem ki innen, ha utána éhen hal egy idegen földön.
Arca nem sokat mutat, de szemöldökeit egyre összébb vonja ahogy magyarázok neki hogyan változtatom át őket.
- Teljesen átváltoztatunk– tárom szét karjaim újra rendes hangerővel beszélve– azt fogják hinni a testvérem vagy és elviszlek, hogy elhagyhasd az országot. Lazzaro pedig egyszer majd követ téged, ha leülepedik az ügy.
Carabella óvatosan visszateszi Bambolottat a földre maga mellé. Annyira leköt mozgásának a követése, hogy először rá se jövök miért hajol felém. Szappan illatú karjait a nyakam köré fonja és a maga darabos mozgásával magához von ahogy a babáját is szokta. Meg kell támasztanom magam a tenyeremmel ahogy hagyom magam átölelni. Szőke haja az arcomba hullik és én belenyugodva a vállára teszem államat és visszaölelek. Idegennek hat a teste az enyémhez préselve és sehol sincs benne Aegeus puha és otthonos közelsége. De jól esik.
- Köszönöm – súgja meg. Lesütött szemmel kibontakozok a karjaiból. Nem tűnik sértettnek, hogy vége az érintésnek, sőt valamelyest megnyugodva távolodik el tőlem.
Nem érzem úgy, hogy meg kéne köszönnie. Nem is akarok a szent szerepében tetszelegni. A kopott szőnyeg idős foltjait kapargatom és kerülve a másik tekintetét kinyitom a szám.
- Nem tudom miért segítek. Lehet csak az egóm miatt. Ne értsd félre a barátom vagy... de azért ez kicsit több mint egy baráti szívesség. Sajnálom, hogy nem szívjóságból teszem.
- Nem is kellene, ha abból tennéd – szólal fel Carabella fintorogva – nincs semmim a világon, amivel visszafizethetném, ha kedvességből tennéd csak. Tedd azért, mert megkértelek, mert a barátom vagy, vagy mert izgalmas. Számít igazán? – annyira felvonja csontos vállait, hogy két dárdaként emelkednek ki palástként elterülő haján át – légy őszinte.
Nem tudom, hogy rendben van-e ez így. De talán köztünk tényleg így van. Carabella nem várja el, hogy önzetlen jóságból cselekedjek és elhiszem neki azt is, hogy akkor nem is kérné a segítségem. A legvégén talán csak maga a cselekedet számít, nem az indok és az érvek mögötte. Bár azt hiszem a világ ennél bonyolultabb, de nem kell annak lennie kettőnk között.
- De tessék... - Carabella először mutat némi bizonytalanságot ahogy megragadja Bambolottat, aki a kipakolt dolgokkal játszik és kettőnk közé ülteti. A gyermeken egy fehér bő ruhácska van hatalmas fodros ujjakkal. A lány gyakorlott mozdulatokkal leveszi róla ruhát és én döbbenten nézem a jelenetet. Eddig sose vetkőztette le előttem. Ha tisztába is tette előtte kivitte a szobából. Ez is az egyik furcsasága Carabellanak. A saját meztelensége sose érdekelte, hisz számtalanszor szoptatott előttem, de Bambolotta teste tabu volt.
A kislányt nem zavarja a vetkőztetés néhány „csevegő" gagyogáson kívül hagyja megtörténni. Még segít is és feltartja karjait, hogy az anyja áthúzhassa a fején az anyagot.
Carabella összehajtogatja a ruhát és maga mellé teszi ráérősen. Tombol a késő délutáni kánikula így a kislány nem zavartatja magát és ismét a kitett tárgyakat kezdi pakolni. Az összehajtogatott fekete trikókat hajtogatja szét épp édes ellentétként, de hasonló komolysággal utánozva anyját.
Mikor már nincs több mozdulat, amivel késleltethetné a felfedést Carabella megfordítja Bambolottat, hogy felém a gömbölyded hurkás hátacska legyen.
Először nem értem mit szeretne elérni, de mikor az apró derékra nézek egy vöröses vonalat látok meg. Kisebb, mint a kisujjam mégis csalhatatlanul egy forradás, az egykori seb kitörölhetetlen nyoma.
Tudattalanul is az ujjammal végig kísérem a mára fakó mégis kitüremkedő bőrfelületet. Bambolotta csak kacarászik a csiklandós érintésem alatt. Értetlenül nézek fel a szőkére.
- Ez nem volt ott mikor megszültem – jelenti ki a nyilvánvalót. Arcán összegyűlik a világ összes sérelme és haragja és mégis mind a felszín alatt marad. Ha az a férfi most előtte állna Carabella a fogaival tépné szét. Cafatokra szabdalná és kienné a szívét, és még akkor se csillapodna a vérszomja.
- Hogyan...? – akarom kérdezni a sebtől elkapva a kezem. Pont olyan lesz egy nap, mint a mama sebe. Sose fog eltűnni, de majd idővel kevésbé lesz szembetűnő. Egy ilyen csöppnyi emberen akkor sincs semmi keresnivalója.
- Nem tudom – rázza meg fejét a lány – de tessék. Gondolj erre és érezd azt jót teszel. Azzal, hogy velem van sose kerül az ő kezébe. Megmented – tekint le rám hűvösen. Csak az én kedvemért, hogy ha kell hitegethessem magam odaadja ezt a titkot. Ez az ő nyelvén a kedvesség mert ugyan nem érti miért van rá szükségem, hogy azt higgyem jó vagyok kibúvót szolgáltat.
És én ostobán bólogatni kezdek pedig az a seb bárhogy oda kerülhetett. De mindketten csöndben maradunk.
Legyen így. Hadd áltassam magam és így könnyebb szívvel küldöm börtönbe azt a férfit.
Talán Bambolottaban magam látom.
A tehetetlen anya és a messzi, túl hatalmas apa, aki csak árnyékként van jelen. A nap végén talán nincs is szükségem észérvekre. Megteszem mert megkért, és én válaszoltam a kérésére. Pont, mint Aegeus egykor.
- És Isten? – kérdem miközben visszaadja a babára a ruhát. Szeretetteljesen simítja ki a láthatatlan ráncokat az anyagon és mikor befejezettnek tekinti az öltöztetést megcsókolja a kisbaba homlokát. Ma még Carabella is érzelmes, ez már a világ végét is jelentheti.
- Ha úgy kerülhetek csak a Mennybe, hogy őt sose látom az életem során inkább alászállok a Pokolba. Mert hogyan is állhatnék akkor elé ott fönt? Sose kerestelek az életedben és most fogadj el az édesanyádként és hidd el szeretlek. Idióta lennék remélni is az elfogadást. Egyetlen egyszer élünk és inkább töltöm vele ezt az időt és engedem őt fel a Mennyekbe, hogy az elválásunk után is tudja mennyire szerettem – szegi fel állát. A gőgös tündérkirálynő sose tud még szebb lenni, gondolom minden alkalommal és ő mindig rácáfol.
Szebb így, haragosan felfedve akaratos és borzalmas személyét, mint álmosan és bambán. Az élet mindig szebb, mint a csendélet.
- De nem is érzed bűnnek nem igaz? – mosolyodom el.
- Soha, egy pillanatra se.

Elkezdjük az átalakítást.Carabella kezébe adom a fagylaltozóból áthozott ollót hadd kezdje ő ahajvágást. Szemeiben élvezettel táncolnak a merengő hajnali színek és magasratartja az ollót. Párszor átnyisszant vele a levegőn próbaképp és felemeli azelső tincsét. Kacagva vágja le a tincseket és egy pillanatig félek a kezét ismegvágja úgy rázkódik egész teste az örömtől. Kipirult orcákkal vagdos bele ahajába és olyan, mint egy gyerek karácsony reggel az ajándékait tépve. Vanbenne valami brutalitás.
- Nem is bánod? – teszem államat két felhúzott térdem közé. Én nagyon isszomorú lennék, ha le kéne vágnom a hajam. Gyerekként mindig rövid volt és énszívből gyűlöltem. Eljött az ideje, hogy olyan hosszúra növesszem, mintgyerekként akartam. Senki se akadályozhat meg benne, jövök rá a nagyon egyszerűigazságra. Azt teszek vele, amit akarok.
- Csak azért hagytam ennyire megnőni mert nem érdekelt – tart fel kezében egyhosszú tincset és engedi, hogy kicsússzanjon, rá a kiterített lepedőre alatta.
Carabella addig-addig nyírbálja a haját amíg teljesen rövid nem lesz és még afülét se takarja el. Csálé munkáját, hogy kijavíthassam közelebb ülők hozzámégis mielőtt átvehetném az ollót az állam alá nyúl.
- Várj egy kicsit – figyelmeztet és magához képest óvatosan elkezdimegigazítani a frufrum – már idegesített – mondja mikor befejezi a vágást.
- Arra gondoltam megnövesztem – osztom meg vele az előbbi gondolataimat ahogyaz ölembe veszem Bambolottat, hogy neki is levághassa a haját. Carabellahümmögve és még sokkal óvatosabban neki áll a göndör fürtök lenyisszantásának.Még ez se okoz neki szívfájdalmat. Úgy tűnik tényleg a legkevésbé se érdeklik akülsőségek.
Szerencsénkre minden gyermek androgün élete kezdetén és Bambolotta rövidrenyírt hajjal és fiúkhoz illő ruhában már kisfiúnak tűnik. Milyen apró dolgokbólkövetkeztetünk mások nemére. Haj, ruha és más apró külső vonások, amiketvalamiért az egyik nemhez kötünk.
A baba ezután aludni tér szennyeskosarába és mi neki látunk az igazításnak és ahajfestésnek. Egyikünk se festett még soha ezért alaposan átolvassuk a leírást.Én a kis mellékelt papíron ő meg a dobozon. Jobb ötlet híján az egyik csorbacsészébe keverjük ki a festéket.
Felveszem a kesztyűt és addig kavargatom a masszát amíg úgy nem ítélemtökéletesen el van elegyítve.
Carabella levetette már fehér ruháját és most egy szál fehérneműben ül a pléden,az egykori hajából alakított fészekben. Előre hatja fejét én pedig mögétérdelek. Hátának finom ívű izmai meg se moccannak csak nyakának csigolyája állki. A tarkója teljesen csupasz a haját itt szinte teljesen levágtuk.
Esetlenül elkezdem felkenni a festéket és csöndben dolgozom szét. Lehetegyszerűbb lett volna a tégelyben összerázni és úgy felkenni, de egyikünk sebízott abban így rendesen elkeverednek a hozzávalók. A saját szemünkkel akartuklátni és megbizonyosodni róla. Ebben is hasonlítunk.
- Gondolkodtál már milyen nevet adsz neki? – kérdem a tarkójába masszírozva afestéket. Carabella felsóhajt, de nem mozdul. Törökülésben ül térdein tartvatenyerét akár egy Buddha szobor.
Nem tudom milyen lehet egy gyereket világra hozni, de úgy hiszem a név kitalálásabár nagy feladat az elsők közt letudandó, még a szülés előtt. Persze akkorCarabella még nem sejtette, hogy megtartja, akkor még nem volt benne túl sokélet. Épp csak annyi amennyit Lazzaro tudott átültetni belé. Bambolottaval asaját szívét is megszülte, ami a testén kívül fog dobogni haláláig.
- Nem találtam meg – suttogja csöndesen – annyit gondolkodtam rajta. Mást nemis csinálhattam itt. Azt hiszem túl régóta rágódom rajta, hogy kitalálhassam.
Hirtelen jut eszembe az ötlet és pont ezért tűnik annyira jónak. Lehet Istenültette el bennem, hogy tovább ne halogathassam az elkerülhetetlent. Ismerekegy valakit, aki mindent el tud nevezni.
Már nem menekülhetek tovább és elönt a belenyugvás boldogsága. Tessék itt aremek alkalom. Másképp nem is tudnám elmondani igazán és így nem kell a szavakmögé bújnom. Hadd lássa, sőt érintse meg a bűneimet.
- És ha más adna neki nevet? – kérdem lágyan tovább dolgozva. Lassan a végéreérünk a festésnek és már az egészet a fejére kenve csak próbálom eloszlatni azanyagot. A kis karórára tekintek, ami Carabella lába előtt van, hogy tudjammikor kell majd lemosni.
- Van ötleted?
- Adhatna az neki nevet, akitől én is kaptam.
Carabella hátrafordul felém és ugyan nem tűnik meglepettnek felvonjaszemöldökét. Erről jut eszembe még le kell borotválni azt is. A lány nemválaszol egyelőre ezért leveszem a kesztyűim és a mellettünk heverőszemeteszsákba hajítom őket. A konyhába indulok, hogy egy másik bögrébenszappanos vizet hozzak a borotváláshoz.
Minél több időt adok az ötletnek annál jobban tetszik. Szinte mazochista örömötad, hogy végre feltárhatom neki az eltitkolt második életemet, amit a közösmellett éltem.
Visszatérve a szappanos vízzel Carabella elé ülök. Ő továbbra se moccan és mostcsak feljebb emeli állát, hogy megkönnyítse a dolgom. Kibontom a borotvacsomagolását és kiszedem az egyik kis rózsaszín darabot. Olcsó műanyag vacak,de aligha kell ennél több. Még a nyár elején hoztam fel vagy egy tucatot, deamilyen gyorsan elhasználódnak inkább biztosra akartam menni. Belemártom avízbe és gyakorlottan leütöm róla a felesleges vizet. Egyik kezemmel Carabellaarcát tartom a másikban a borotvával lassan elkezdem eltűntetni a jobbszemöldökét. A lány csak lehunyt szemmel, festéktől égnek álló hajjal viseli.
- Bízol benne? – kérdi mikor ismét megmártom a borotvát.
- Igen.
- Akkor legyen. Adjon ő nevet neki. De ha nem tetszik nem fogom úgy hívni.
- Ha nem tetszene neked nem is akarná, hogy elfogadd – mosolyodom el mert tudomjól, hogy ő is így érez.