Nem időzők tovább a tengernél, mint szükséges. Ki kell nyitnom a fagylaltozót és kissé aggódom Toffi miatt is. Amióta csak visszajött a túlvilágról mindig együtt vagyunk. Különös a folyton sarkamban levő barátom nélkül lenni.
A poros földúton visszasétálva összetalálkozom néhány kifelé igyekvő horgásszal. Tiszteletteljesen biccentünk egymásnak az út két oldalán elhaladva.
A reggelihez szokott gyomrom már korog mire beérek a városba. A nappal vakító foltokban világítja meg a várost.
Öreg nénik sétálnak kosárral, éjszín fejkendőjükből ítélve a temető felé igyekeznek. Az ingázók galambhadként állnak össze a buszmegállóban, ami Nápoly felé visz. Mindenki sietősen egy ásítást elnyomva igyekszik célállomása felé, ahol a nap jó részét eltölti majd.
Egyedül a helyi kocsma kerek asztalainál nyugodt az élet. Idősödő férfiak cigarettáznak eszpresszót iszogatva.
Politikáról beszélhetnek a néhai felhördülésükből ítélve és egy szakállas úr idegességében akkorát csap az asztalra, hogy felborítja az egyik apró csészét, ami rajta van.
A kocsma árnyékában az ajtó mellett kiszúrom Enricat pont akkor amikor ő is meglát engem. Ő is egy asztalkánál ül, de az utca felé néz széke és széttett lábait vörös szoknyája fedi a földig. Aljára kacskaringó mintát hagyott az utca pora.
Hiányzó foga helyén cigaretta fityeg. Rám mosolyog és int nekem, hogy menjek oda hozzá.
Mellette egy férfi ül szintén valaki, akit eddig nem láttam. Egy idősek lehetnek még, ha már meg is őszült teljesen. Kormos szürke bajsza alatt jó indulatú mosoly van. Elnyomja a cigarettáját a karcos üveg hamutartón és köszöntésre emeli kezét. Nem tudom miért, de azonnal rájövök, hogy házasok. Talán mert a férfi fél szemmel Enricara néz és akkor megjelenik egy halom boldogság ránc a szája szegletén, amit még pont nem takar el a bajusz. Vagy abból ahogy a nő előtt lévő cigarettásdobozhoz nyúl és könnyedén kihúz belőle még egy szálat aztán szintén a nő gyújtóját használja hozzá, egy lila darabot.
A legárulkodóbb jel persze az ugyan olyan vastag aranygyűrű az ujjaikon.
Érdeklődve állok meg asztaluk előtt és végre rendesen látom őket mikor én is az árnyékban vagyok. Két kis csészéjük mellett és a hamutálcán túl egy croissants pihen, amibe még senki se harapott bele. Ez csak még inkább arra emlékeztet milyen éhes vagyok.
- Medea Carmen – szólít meg Enrica kedélyesen lepöccintve a hamut a tálba – hogy vagy cara? Merre van a szőrős társad? – úgy néz körbe a lábam körül mintha Toffi bármikor felbukkanhatna.
- A boltra vigyáz. Épp visszaindultam kinyitni.
- Ó igen – bólogat közbe a férfi – te vagy a kislány, aki Lazzaro boltját viszi amíg ő... el van – Enrica hatalmas tenyerével úgy inti le a férfit, hogy félő menten lecsapja.
- Csitt most erről – pisszegi le a nő – sokkal fontosabb dolgok is történnek a városban most!
- És micsodák? – hajolok közelebb pletykára éhesen. Ragadós ez a fajta hírhajhászás. Ha mindenki tud mindenről csak természetes, hogy részese akar lenni az ember. Senki se szeret kimaradni a dolgokból. Ha még Amante atya se tudja megállni, én, hogy tudnám?
Enrica felvonja szemöldökét és éles kis vigyorral maga mögé mutat. Most először szentelek figyelmet az ajtó melletti plakátnak. Két címer van rajta; az egyik kék körben nagy N betűvel, a másik sárga-kék csíkos címer felső részén két sárga kutya ellenkező irányba nézve nyaktól felfelé. Közöttük villám húzódik ketté szelve a lapot.
A SSC Napoli és a Hellas Verona holnapi meccsének plakátja ismerem fel. Pár napja már beszél róla Carabella rádiója és esténkként a híradó is mikor pont elkapom. Valóban, ha valami összetartja ezt az országot az a futball. Otthon nem voltam nagy rajongója, hiába van Torinónak két elsőligás csapata is, a Juventus és a Torino FC. A sportok nem az én világom, az iskolai testnevelés órákon nem voltam borzalmas, de mindig fociztunk. Ezért sose szerettem meg.
- Az egész város zsong tőle – mondja elnyomva a cigarettáját mikor a hatásszünetet követően nem szólalok meg – holnap összegyűlünk megnézni a Fortunában.
- Itt mindenki Nápolynak szurkol – teszi hozzá a férfi sietve. A Fortunát ismerem. A város végében lévő kerthelységes vendéglő. Gyakran tartanak koncerteket akkor pedig minden zengett tőle. Vidámság és nyári zenebona, érthető módon mindkettőt nélkülöztem eddig. Ezek szerint a foci szurkolók színhelye is.
- Gyere el és hozd magaddal az amerikaiakat is, végre talán megértik mi az az igazi foci! – nevet fel a férfi mikor továbbra se válaszolok. Belegondolva Aris és Jack biztos élveznék. Olyannak tűnnek, akik szeretik az érdekes dolgokat. Az olasz fociszurkolók lelkesedésénél pedig nincs is ragadósabb. Meg ha meccs van a város amúgy is megbénul, és akkor nincs mit csinálni.
- Rendben, – egyezek bele – de Aegeus és a fia görögök – helyesbítek mire Enrica leint.
- Ez a beszéd! – csap az asztalra.

Tovább indulva visszafelé még egy kitérőt teszek Aegeusék szállásánál. Még túl korán lehet nekik ezért csak az étterem pultjánál és a szállás recepciójánál hagyok hátra nekik egy üzenetet.

„Ma hamarabb bezárok. Délután menjünk le a tengerhez

-M"

Csak ennyit írok és a recepciós fiú – pont talán, akinek Aegeus jósolt – kíváncsi tekintettel teszi el a cetlit. Még csak nem is tetteti, hogy nem olvassa el amint a kezébe adom. Ez a hely nem egy porfészek, hanem egy pletykafészek.
Vállat rántva elhagyom az éttermet, de előtte még elvitelre kérek két muffint csokidarabokkal. Annyira elhúzódót a hazamenetel, hogy egyszerűbb lesz így reggeliznem. Toffi, szegény, macskakonzervet fog kapni. Már most hallom a panaszos nyávogását.

Végül nem sikerül a reggeli alatt kiolvasnom az aznapi újságot így magammal viszem a boltba. Kitakarítok és kipakolok amíg Toffi a bolt előtt süteti a hasát. Mérges rám, nem elég, hogy egyedül hagytam még pocsék reggelit is szolgáltam fel neki. Ezért kiülök mellé és amíg nem jön meg az első vendég a füle tövét vakargatom és a térdeimen szétterítve olvasom az újságot. Az első vendégem a nagymama és a pösze unokája. A kislány boldogan dögönyözi Toffit amíg kiszolgálom őket.
Aegeusék nem jelennek meg a szieszta idején csak Vito fut be a pisztácia adagjáért. Kissé magányos vagyok ezért mikor beszélni kezd hozzám szóba elegyedek vele.
Kérdezget hol jártam és fél őszintén mesélek neki ezt-azt. Ő a szüleivel való nyaralásairól beszél. Egyszer voltak Spanyolországban mikor tíz éves volt. Úgy mesél róla, mint ha más lett volna ott a víz, a Nap de még a levegő is. Idegen föld, hódításra váró birodalom. Epekedve mesél róla és mikor elbúcsúzunk kicsúszik valami meglepő a számon.
- Remélem egy nap beutazod a világot – és mindketten döbbenten pislogunk a másikra. Szeplős orrán végigfut a pír és álmodozón mosolyog, nem vigyorog, ahogy eddig tette. Csinos fiú, gondolom félig lehunyt szemekkel miközben búcsút int és kilép a napfényes kánikulába.
Milyen kár, hogy nem találkoztunk hamarabb.

Amíg Aegeus nem lép be az ajtón nem vagyok benne biztos, hogy megkapták az üzenetem. Egész nap egyetlen éttermi dolgozó se látogatott meg, akitől megkérdezhettem volna.
Mögötte Aris és Jack érdeklődve néznek szét. A szőke haja napkorongként ég mintha tűzzel koronázták volna meg.
Természetesen ingyen fagylaltot adok nekik. Komikus látni ahogy tágra nyílt szemekkel az üveghez tapadnak amíg kiválasztják mit kérnek. Aegeus is pont ilyen volt azon a szikkadt naplementekor mikor belépett az életembe. Egy fél nyár elmúlt azóta, egy fél örökkévalósággal a hátunk mögött vagyunk.
Aris arca ragyog ahogy – őszintén csak, hogy felvágjak – rózsát formálok az ibolya ízű fagylaltjából.
Nem kerüli el a figyelmemet, hogy Jack nadrágzsebében új virágok vannak. Apró kékek, amik ezer és ezer számra nőnek minden útnak a szélén ebben az időszakban.
A két fiú kiül elnyalni a fagylaltjukat amíg Aegeus és én elrakjuk a tálcákat, hogy bezárjak. Nem igazán beszélgetünk, a kellemes közös munka csendjét mindketten ugyan annyira élvezzük. A megosztott munka édes és gyors.
Bezárom a boltot és önkényesen Aegeus kezébe nyomom a kulcsokat, hogy tegye el. A férfi engedelmeskedik minden kérdezés nélkül. Már az új ruhám van rajtam és ennek továbbra sincsenek zsebei. Ezért a cigisdobozomat és az öngyújtómat Jacknek adom egy cinkos mosollyal. Aris pedig a körömlakkomat kapja meg, az Enricaval való találkozás eszembe juttatta, hogy elfelejtettem kifesteni őket.
Ezzel elindulhatunk a tenger felé.

Még sose tettem meg ezt az utat másokkal. Vagyis a felét igen, ha Toffi elhantolását vesszük. De ezúttal ő is élvezi az utat. Jack a karjaiban viszi és mikor Aegeus által elmondom neki, hogy a vállaimon szoktam vinni azonnal feltornázza oda.
Mivel az ő vállai valamivel szélesebbek, mint az enyémek a macska egész jól meg tud kapaszkodni és a fiú még akkor se panaszkodik mikor az éles kis körmök fehér pólójába vájnak fogódzkodóként.
Amíg a szántó földek között haladunk a két fiú egymás szavába vágva mesélik el a délelőttjüket. Aegeus alig bírja fordítani őket, de minél többet beszélnek annál több szót szedek magamra. Mire két nap múlva felszállnak a buszra lehet egész jól megértjük majd egymást.
A késői felbukkanásuk oka az volt, hogy kirándulni voltak. Nápoly és a város között egy elég jó állapotban lévő vár található, ha az ember követi a tenger vonalát.
A robosztus várat a reneszánsz beköszönte előtt építették ezért nem akkora látványosság, mint későbbi kortársai. A Bianchi család, aki lakta mára szintén kihalt. Jack úgy festi le a tájat mintha én is ott lennék. A repedezett kőfalait és a tengerfelé néző kilátóját. A címert, ami sötétkék és fehér benne egy kagylóval a család tengerhez való tartozásának jelképeként. A jelmondatuk ez; Usque ad mare. Olyan komolyan mondja mintha ő is a család tagja lenne könnyedén szívéhez érintve ujjait. Visszatérni a tengerhez, mondja halovány szemöldökeit összébb vonva, komolyan fontolgatva a szavakat. Lehet azok többet mondanak neki vagy szeretné jobban megérteni.
Aris átveszi a történetet amíg Jack elmélyedve sétál Aegeus másik oldalán Toffi nyakát vakargatva.
Az ő szavaival tovább víve már inkább olyan mintha előadná nekem a történetet. Mesél a számtalan velencei üvegcsodáról a várban. A hatalmas üvegedényekről tökéletesen megfestve virágokkal és a család címerével a tajtékos tengeren. A tükrökről, amikben a Bianchi család egykor kedvére csodálhatta magát, ma már viszont elszíneződtek és rémalakként látja magát bennük az ember. A családi krónikákban feltűnő titokzatos üvegkészítőről, akit védelmezniük kellet a rá küldött gyilkosoktól mert elvitte magával az üvegkészítés titkát a legnagyobb tilalmat megszegve.
- Az európaiak olyan drámaiak – fordítja Aegeus Aris szavait és ez visszahozza Jacket a jelenbe.
- Aris, te is európai vagy – mondja a szőke homlokráncolva. A fiú meglepetten torpan meg és némi gondolkodás után bólogat igazat adva a másiknak.
- Valóban. Ez sok mindent megmagyaráz – mondja Aegeus közel hajolva hozzám lefordítva a fia motyogását.
Mire leérünk a partszakaszra mindent tudok egy olyan várról, amit a saját szememmel soha nem is láttam.
A sziklákról letekintve megmutatom azt a részt, ahol lemászhatunk. Eddig azt hittem nem fog tetszeni nekik a mászás ötlete, de senki se panaszkodik.
Toffi ekkor jön rá ő valójában nem szereti a tengert és leugrik Jack válláról. Egy búcsú nyávogás után elindul a ritkás erdőség felé. Mind a hárman szinte egyszerre indulnak utána, hogy visszahozzák amíg utánuk nem kiáltok, hogy hagyják csak.
- Hadd tegye azt, amit akar majd visszafele összeszedjük – mondom és megvárom amíg Aegeus elismétli angolul. Ezzel elengedjük Toffit bóklászni. Kegyetlenség lenne tőlem lerángatni a sziklákhoz, ahol megtörnek a hullámok.
Jack megy le elsőként. Hosszú lábai bizalmatlanul tapogatóznak kapaszkodók után arcán tömény eltökéltséggel. Utána megy Aris könnyedén mászva lefelé talán mert tudja, ha megcsúszik úgyis a másikra esik. Az arcán a mosoly ahogy a másikat figyeli legalábbis erről mesél.
Aegeus mielőtt elindulna kinyújtja felém a kezét, hogy segítsen nekem. Felvont szemöldökkel kuncogok és elhessegetem a gesztusát.
- Menj csak – mosolygok – hidd el sokat voltam itt – és ez csak egy csöppnyi túlzás.
Mire lemászok a két fiú már fürdőnadrágra vetkőzött. Meglepetten nézem ahogy elpakolják a ruháikat. Nem számítottam rá, hogy fürdeni akarnak majd. Érdeklődve nézek Aegeus felé, de ő nem kezd vetkőzni.
- Te nem akarsz megmártózni? – kérdem a két fiút nézve miközben belegázolnak a vízbe. Aris lelkesen gyalogol előre, de Jacken látszik túl hidegnek érzi a vizet. Idő kérdése és hozzászoknak persze. Hajnalban még hidegebb volt a víz és mégis a fürdőzésem végére már kellemesnek éreztem.
- Te meg fogsz? – kérdi.
- Nem – rázom meg kapkodva a fejem – inkább napoznék.
- Akkor én is.
És így teszünk. Felülünk ketten az egyik sziklára, amit nem borít be minden hullámlökés. Leveszem a szandálom és átmozgatom a lábujjaim. A cipő vonalai élesen rajzolódnak ki barna lábfejemen rikító világosságukkal. Csak most látom igazán mennyire megfogott a Nap. Sose voltam sápadt, de most olyan édes karamell színem van, mint még soha. Aegeus mellettem szintén leveszi a cipőjét. Figyelem ahogy ráérősen kifűzi cipőfűzőjét majd leveszi a cipőt utána a zokniját, amit beletúr és az enyém mellé teszi. Aztán felhajtja vászonnadrágja krémszínű alját a vádlijáig.
Egymás mellett nyújtjuk ki a lábaink és az ő csontos lábfejéhez hasonlítva az enyémet még az is törékenynek tűnik.
A fiúk ruhái mellettünk pihennek szépen összehajtogatva és most előszedem a cigisdobozom és a körömlakkom óvatosan kipuhatolva a zsebükből.
Amíg én cigarettával a számban a körmöm festem Aegeus a Nap felé fordítja arcát és élvezi a meleg sugarakat. A szemüvege a ruhakupac tetején fekszik az eddig farzsebében utazó zsebkönyvével. Mikor megkérdezem azt mondja az Iphigeneia Auliszban-t olvassa Euripidésztől. Attól az embertől, aki az én ősöm történetét is megírta.
- Minek olvasod el újra és újra ugyan azokat a történeteket? Mindet ismered kívülről már nem? – kérdezem felhúzva a lábam, hogy annak a körmeit is befessem fénylő barackszínre.
- A történetek nem változnak. De én igen – mondja lassan átgondolva a szavait. A szememet forgatom még, ha értem is mire gondol. Mellettem heverő tenyerére nézek, amin támaszkodik. Hirtelen felindulásból felkapom a kisujját és befestem. Nem ellenkezi még csak fel se szólal. Szemei sarkában megülnek a ráncok a mosolygástól.
A fiúk a tengerben egymást fröcskölik. Vidrákként játszanak és magasra csapnak csillogva a tenger csöppjei. Jack haja úgy világít ismét mintha Isten tűzkoszorút ejtett volna a fejére. Csak ne kapjon napszúrást.
A kiáltásaik csak artikulátlan hangokként érnek el hozzánk elnyeli őket a ringatózó víz éneke. A habos hullámok befutnak a sziklánk köré az alga táncol és neki dörgölődzik a köveknek, de sose érnek el minket.
Egymás mellé teszem kezeinket, hogy a kisujjaink összeérjenek a sziklán. Egy aprócska közös pont.
Nem beszélünk egy ideig ismét belesüppedve a közös csöndünkbe. A napon ülve a meleg sziklán elfog az álmosság. A fénypászmás világ lehetetlenül éles színeivel ábrándképnek hat. Vajon valóság-e mindez? Lehet-e az ember a semmitől boldog?
Kómás mámorban Aegeus felkarjának döntöm a homlokom. Levendula és enyhe arcszesz illata van. A fehér ingje épp oly forró, mint a kő, amin ülünk.
Még csak attól se tudok félni mi vár ránk ezután a nyár után. Nem, mikor az örökkévalóságnak tűnik minden másodperc, ami alatt egy egész életet végig élni tetszünk.
- Hiányzik? – kérdem megköszörülve a torkom a hosszú hallgatás után és mikor a férfi csak kérdőn hümmög ismét felteszem a kérdésem – hiányzik az otthonod?
Nem félek a választól és ezért végre meg merem kérdezni. A levendulák országa messzi álomkép most lehetetlen birodalom pont, mint Carabella borostyánkastélya.
- Hmm... vannak dolgok, amik igen – nyomott el egy ásítást Aegeus – például a szívem hölgye.
Visszavonok mindent. Bánom, hogy kinyitottam a szám. Elárulva érzem magam és felemelem a fejem a karjától.
- Ki? – követelek magyarázatot. Aegeus nem érzékeli vagy nem veszi figyelembe a hangulatváltozásom és ráérősen előveszi a pénztárcáját. Némi kutakodás után egy képet nyom az orrom alá.
Egy kertben készült közel egy már jobb időket is megélt fa kerítés előtt. A fényképen egy fekete-fehér foltos kecske áll. Fölé hajolva egy lány ácsorog fejét az állat két kis szarva közé dugva. Ettől muskátlivörös haja két oldalt úgy omlik le az állat arca körül mintha az övé lenne. Az alig tinédzserkorú lányka vöröses arcú és szája sarkában szépségpöttyel mosolyog. Komiszan csillog a szeme élesen elütve aranyos kék nyári ruhájától, amin margaréták vannak.
Ez a lány egy gyerek, gondolom döbbenten meredve a képre. Hirtelen abban se vagyok biztos ismerem-e igazán Aegeust. Ez egy kislány az Isten szerelmére!
- Ugye milyen csinos? – mondja szeretően Aegeus – egyszer szépségversenyt is nyert. Bár maradjon köztünk, de ő volt az egyetlen kisállat, aki indult.
Megütközve egyenesedem ki majd kitör belőlem a kacagás. Összegömbölyödve a hasamat fogva csak nevetek. Nem, nem ismertem félre Aegeust! Egy kecske, hát persze, hogy egy kecske hiányzik neki pont otthonról!
Egy kecskére még én se tudok féltékeny lenni.
- Valóban gyönyörű – döntöm ismét karjának homlokom a nevetéstől kifáradva – és ki a lány?
- Ó! Ő Jack húga, Ella – mondja a férfi – bájos kislány nagyon... eszes – nevet fel halkan valamilyen emléket felidézve – szerintem jól kijönnétek – teszi hozzá. Ez némi ábrándozásra ad okot. Elmehetnék én is a levendulák országába? Meglátogatnám mondjuk Aegeust? Persze beszéltem erről Thetisnek, de soha nem képzeltem el milyen lenne. Fent a levendula mezőn piknikezni, gombát szedni az erdőben. Végig menni a városon míg Aegeus megmondja az összes ház hóbortos nevét. Átmenni vacsorázni Jackékhez a szomszédba. Nagyon szépnek és idillinek hangzik. Sose utaztam még repülőn, sose jártam még más országban.
Hirtelen Vito vágyakozása jut eszembe ahogy a messzi földek szinte hívják őt. Kezdem megérteni egy kicsit.
- Egyszer meglátogathatnál – mondja csöndesen Aegeus a fejemből kihúzva a gondolatot – eljöhetnél hozzánk. Körbe vezethetnélek az egyetemen! – minél tovább mondja annál lelkesebb. Még mindig neki döntve az arcomat feljebb emelem a fejem, hogy a szemébe nézhessek.
- Beülhetnék az óráidra – és elmosolyodom a gondolatra – az első sorba ülnék.
- Tudod – hajol közelebb – mindig is büszke voltam rá, hogy nincsenek kedvenc diákjaim. De azt hiszem onnantól már nem mondhatom el ezt – és cinkosan összenevetünk.
- Csodás lenne – mondom lehunyt szemekkel.
- Akkor legyen így. Az eljövendő nyarak is épp ilyen szépek lesznek.
- Már eltelt a közös nyarunk fele, hamarosan nem leszek már a tanítványod – nem töri meg a jókedvem még ez a kijelentés se. Ismét a fürdőző fiúkat nézem. Sose fogynak ki az energiából úgy tűnik. Mindketten hatalmas karcsapásokkal úsznak messzebb míg borsszemeknek nem tűnik a fejük. Utánuk kiáltanék, hogy jöjjenek vissza, ne kalandozzanak el, de pont mikor valóban elszánnám rá magam visszafelé kezdenek példálózni. Ezt többször oda-vissza eljátsszák és mégis újra-újra elfog az aggódalom.
- Amikor véget ér a diákságod minden különbségünk elveszik – komoly hangján kiütközik ismét a professzori habitus – tökéletesen egyenlők leszünk.
És tényleg elhiszi. Talán ez a végső nagy teszt mikor a nyarunk végére érünk. Elhiszem-e majd neked mikor szemtől szemben állunk, mint két egyenrangú fél, hogy igaz, amit mondasz?
Hamarosan felfedem neked Carabellat, már egy ideje tervezem. Meglátjuk akkor majd megbánod-e, hogy hozzád tartozom, hogy akkor a szökőkútban felelősséget vállaltál értem. Ne ígérj semmit, amíg nem látsz tisztán.
Szeretni fogsz még akkor is mikor elfújom a körém vont csillámló délibábod?

Egy kicsit a velencei tükörkészítésről:
Csak egy pillanatra bukkan fel a történetben egy fikcionális családdal kapcsolatban, de szerintem nagyon érdekes história :D
A velencei tükörkészítés fénykorában, hogy más országok és városok ne versenyezhessenek velük (és mert tűzveszélyesek voltak) 1291-ben Velence kitelepítette a legnagyobb üveg céheit Murano szigetére és törvénnyel szabályozta munkásait. Többek között, hogy nem hagyhatják el Velence területét a céh titkokkal pl. előre meghatározott szabadságolásuk volt.
A velencei céhek a 13. századtól egészen a 17. századig egyedülálló tükörtechnikáit más nem ismerte és ez volt a sikerük titka.
Ha valaki elszökött először felszólították a visszatérésre, aztán megfenyegették a még Velencében tartózkodó családja megbüntetésével, végül ha ekkor se tért vissza halál büntetést szabtak ki rá.