Nem fogok megválni Carmen ruhájától. Hozzám nőtt és inkább érzem már sajátoménak, mint az övének. Csak a vére emlékeztet egyfolytában az eredeti viselőjére.
Ebben a városban a Carmenként ismernek és ez még egy kötelék köztünk.
Egy nőtől loptam, akivel egy vonat állomáson találkoztam északon idefele jövet. Azt hiszem, ami köztünk történt azt nevezik szerelem első látásra. Pillanatnyi megfékezhetetlen vágy és egy elképzelt álomszerelem arról jövőről, amiben előre tudtuk sose fogunk osztozni.
Szeretnék Aegeusnek mesélni róla. Megosztani az összes kis részletét a köztünk pattogzó szikráknak. Leírni a hajának ónix fekete fürtjeit, amit arcába fújt a menetszél. A vért, ami a combján folyt le azon a reggelen mikor utoljára láttam. Meg tudtam volna ölni annyira irigyeltem. Ő pedig őszintén szánt.
Nem tudom látom-e valaha még Carment. Nem tudom igazán bánom-e, ha nem.
A kék csíkos ruhát mégis lehetetlenség kihajítanom. Még őrzi az illatát, legalábbis el tudom képzelni. Jázmin. A pár vércsepp a szegélyen azt bizonyítja nem csak álom volt.
Tudni akarom mire fog gondolni majd Aegeus, ha egyszer elmesélem. Azt akarom féltékeny legyen Carmenre. Hogy aggódjon esélye sincs nálam.
Ostobaság.
Szentimentális lettem és elkezdtem kötődni a dolgaimhoz. Végig simítok a táskámon, a cipőmön és arra gondolok; ez mind az enyém. Hozzám tartoznak. Ettől féltem mindig is.
Beismerni nekem is szükségem van tárgyakra és megfoghatatlan dolgokra. Mert beismerni azt szükségem van valamire együtt jár a beismeréssel, hogy nem kaptam meg őket egykor. Üres kézzel jöttem erre a világra és így is szándékoztam távozni.

A szám szélébe manőverezem a cigarettát és amíg ezen gondolkodom megvarrom a lyukat a ruha oldalán. Az ágyon ülök törökülésben és a magasba tartom mikor végzek, hogy lássam van-e más szakadás rajta. Már igazán a végét járja a babydoll. A gallér egyik fele foszlani kezdett és még egy szakadást találok a bal hónaljam alatt. A fehér csíkok elkoptak. Mit is vártam, ha minden nap ezt hordom?
Elteszem egyelőre és néha-néha felveszem később esetleg.
El kell ismernem viszont, hogy valóban kell egy új ruha.

A butikba meglepetésemre Toffit is beengedik. A pufók asszony hosszú padlizsán lila körmeivel vakargatja épp a pulton kuporgó Toffi állát és édesdeden gügyög neki. Nagy göndör haját egy szintén lila kendővel próbálja megzabolázni és mikor rám mosolyog látom hiányzik egy foga.
Kedves nő, gondolom ahogy visszamosolygok rá. Nem láttam még a fagylaltozóban pedig bodros fekete hajával és színes mintás ruhájával biztos emlékeznék rá.
A butikja szomszédságban van a kisbolttal, ahol be szoktam vásárolni ezért esett rá a választásom. Egyetlen szoba csupán plafonig pakolva ruhákkal és varrókellékekkel. A nő pultja fölött és mögött pedig feltekert anyagok lógnak a falról.
Nem akartam egy felkapott vagy márkás boltba menni, tudtommal alig van itt olyan amúgy is. Ez a hely a maga nagyon is egyszerű és kissé divatjamúlt darabjaival sokkal otthonosabb. A divathoz egyébként se értek, nem értékelem a márkákat és sajnálnék is sokat költeni valamire, amit csak addig tudok hordani amíg az idő hűvösebbre nem fordul.
A fogasokat húzgálva veszem szemügyre a nyári ruhákat. Mantraként suttogom a Carabellatól kapott paramétereket.
- Hosszú, sötét szín, esetleg minta.
Carabella jól öltözködik, értenie kell akkor az ilyesmihez. A sok magas sarkúja, amikben olyan szép íve lesz a lábának, a blúzai és ruhái, amik kiemelik a törékenységét és a vonalait. Nálam aligha lesz ekkora a hatás, de én is lehetek csinos!
Sőt talán Aegeus is megjegyzi majd milyen jól nézek ki. Érzem ahogy az arcom felmelegszik a gondolatra. A kalaphoz illő ruhát kell választanom és még jobban fogok neki tetszeni!
Kétszer-háromszor is átnézem a bolt egész kínálatát és szerencsémre az asszony nem akar még kidobni. Toffival az ölében felajánlja segít nekem és ha feltartok neki egy ruhát őszinte véleményt ad.
- Ezt! Ezt próbáld fel! – kiált fel mikor feltartok neki egy újabb darabot. Annyira izgalomba jön, hogy előre dől a székén és majdnem agyon nyomja Toffit az ölében. Mégis lila karmos kezei jól megfogták a macskát és így nem tud elmenekülni.
A ruha a kezeim között megfelel Carabella szabványainak. Sötétkék anyagán, ami olcsó utánzata a selyemnek, hatalmas fehér liliomokat nyomtak. Bokáig ér az alja, és az egyik oldalán a térdig fel van vágva a könnyebb mozgásért. Át tetsző bő ujjai lomha fodrokban hullámoznak könyékig.
Rémálom lesz folyton vasalni a fagylaltozó vénséges vasalójával, a szegélyébe folyton bele fogok akadni és az anyaga olyan lenge, hogy akár még a nyári estéken is fázhatok benne. A bakancsomat se vehetem fel hozzá. Minden ész érv ellene szól. Kivéve egy, a legfontosabb.
Tetszik ez a ruha.
Sose volt ilyen csinos és nőies darabom. Carmen babydollja édes és kislányos. Ebben igazán Medea lehetek.
- Akkor felpróbálom! – jelentem ki magamhoz vonva a ruhát mintha valaki azonnal kikapná a kezemből. Megérdemlem az új ruhát. Most az egyszer hadd legyek én is Hamupipőke!

Amíg átöltözöm az aprócska próbafülkében a nő kint vár rám, hallom jókedvű dúdolását.
A sikamlós selyem hidegen csúszik végig rajtam ahogy a fejemet átdugva a gallérján hagyom körém omlani. A mellem alatt van a bevarrás ettől valamivel nagyobbnak tűnik, mint valójában. Körbe fordulok és a szoknyának csak a legalja libben fel a térdem fölött a helyén marad.
Hát ezért mondta azt, hogy hosszú legyen. Csábos pózt vágva hátra hajlítom kissé a hátam és a csípőmre teszem a kezem. Fokozva a hatást a kis felvágáson kidugom a lábam.
Egy kis gyakorlás és én leszek a végzet asszonya!
Horkantva felnevetek. Én, Medea a Vénusz légycsapója a szerelemben!
Egy kicsit még illegetem magam, nézve a selyem csillogását és a liliomok táncát az anyagon.
- Na, megmutatod magad cara? – szól be nekem az asszony. Végig simítok még egyszer a ruhán és zavartan megigazítom még a frufrum is. Először csak a fejem dugom ki és csak akkor merem magam teljesen megmutatni mikor meglátom a nő bátorító mosolyát. Szégyenlősen elhúzom a függönyt és a hátam mögött összekulcsolom az ujjaimat. Teljesen más valakinek megmutatni magam így mint csak a tükörképemmel incselkedni. Ha azt mondja rosszul áll minden bizonnyal egész napra tönkre vágja a hangulatom, rosszabb esetben egy ideig ruhát sem fogok tudni venni. Igazán beleszerelmesedtem már most.
Az asszony alaposan végigmér a karjaiban fekvő Toffit simogatva. Komor szemöldökei mégis felengednek és a végén elvigyorodik foghíjasan.
- Micsoda kis hölgyemény! – tartja fel hüvelykujját megerősítésként. Meg tudnám csókolni örömömben. Megpördülök a ruhában már bátrabban mosolyogva. A nő leteszi Toffit és odalép hozzám megigazítva a hajam. Hamarosan el kell döntenem megtartom-e a frufrum mert, ha igen ideje levágnom.
- Nahát, de csinos szemeid vannak! – szólal fel a nő – északi vagy ugye? – kedves fényű sötét szemeit rajtam tartva tenyerébe ejti állát – Medea Carmen.
Szóval ő tudja ki vagyok. Nem mintha meglepő lenne ebben a pletykás közegben. A megjegyzése már sokkal inkább zavar. Lesütöm a szemeim a frufrummal vacakolva. A szürke szemeim pont olyanok, mint apámé.
- Igen – motyogom és nem áll szándékomban többet mondani – meg szeretném venni ezt a ruhát – menekülök vissza a biztonságot adó próbafülkébe.

Visszaöltözve a régi babydollba tényleg úgy érzem magam, mint Hamupipőke éjfél után.
Mire kilépek a fülkéből a nő ismét a pult mögött van tovább dögönyözve Toffit. A pult előtti polcon olcsó sminkek vannak kirakva kis műanyag rácsos dobozokban. Erről eszembe jut Carabella másik parancsa. Smink!
- Szeretnél még valamit? – kérdi ahogy odalépek. Leteszem az összehajtogatott ruhát a pultra és bólintok.
- Kérem segítsen... - mutatok a dobozokra – még sose vettem ilyet! – jelentem ki némi kétségbeeséssel. Egyesével a pultra teszi a dobozokat és elkezdünk válogatni.
A karom megtelik alapozó csíkokkal próbálván megtalálni a színemet a másik karom pedig szemhéjpúder tarka vonalas palettájává válik. A nő komoly tanácsokkal lát el és kérdez még egy tucat dolgot a bőrömmel és hasonlókkal kapcsolatban.
A sminkelés egy nehéz tudomány és a lehető legjobban próbálom megjegyezni minden aranyszavát.
A rúzs a kedvencem. Az a neve orosz rulett, és valójában nem áll igazán jól. De túl mókás a neve, hogy ne vegyem meg.
A Carabella által előírt dolgokat mind kiválasztjuk és már kész lennék fizetni, de az asszony feltartja az ujját.
- Addig nem vagyunk kész amíg nem választottad ki a legfontosabb kelléket! – mikor értetlenül felpislogok rá a mellette lévő polcrendszer tetején lévő dobozért nyúl – válassz körömlakkot! – tolja elém a csordultig lakkos üvegekkel teli tárolót. Elkezdek turkálni és a kis üvegek tompán koppannak össze minden mozdításra. Egymás után tartom fel a színeket félig remélve a nő ismét kisegít mit is kéne választanom. Ehelyett most visszaül a helyére és csak csöndes megfigyelőként van jelen. Elveszetten találgatni kezdek. Legyen zöld, mint a jáde köveim vagy Toffi és Aegeus szeme? Legyen kék, mint a ruha? Fekete vagy fehér mert az mindenhez illik?
A nő lila körmeire nézek, amik semmihez se passzolnak igazán rajta még a világosabb lila kendőjéhez se igazán. Annyira elüt mégis van benne valami vidám szórakozottság.
Nem kell passzolnia valójában.
Ettől az apró különcségtől lesz talán igazán emberi a hatás.
Beugrik az a nem is olyan régen olvasott divatmagazin a mosodában. A nyár színe a barack.
Ezzel a gondolattal kutatni kezdek a megfelelő szín után.
- Ez lesz az! – tartom magasba az édes barackéval megegyező se nem rózsaszín, de se nem narancssárga színt. Az asszony összecsapja tenyereit.
- Micsoda remek választás! – örvendezik velem. Nevetés közben arcán minden ránc kiugrik. A szemei és szája körül felhalmozódnak és csupa-ránc asszony lesz. Egy nap remélem az öröm ilyen mély árkokat hagy az arcomon nekem is.
A tekintetemmel még egyszer végig futok a megannyi anyagon és kiszúrok egy fehér csipke szalagot feltekerve. Különösen vastag darab majdnem olyan széles, mint a tenyerem.
Az ötlet hirtelen formálódik meg a fejemben. Nem csak nekem jár ki az új ruha.
- Lenne még valami – malmozok ujjaimmal – megtanítana varrni? Csak egy gallért szeretnék csinálni valójában.
- Ennek a ruhának? – kérdi felemelve a pulton lévő kék anyagot. A ruhának széles nyaka van ezért igazán különös lenne gallért rakni rá.
- Nem – rázom meg a fejem – Toffinak szeretnék templomi ruhát készíteni. Neki is illene kiöltöznie. De azt hiszem egy gallér elég lesz neki abból a csipke anyagból – mutatok a háta mögötti hengeren lévő csipkére. Az asszony egy pillanatra elcsodálkozik majd kirobban belőle a nevetés.
Nyitott szája leghátuljáig belátok ahogy hahotázik és mikor levegőt kap ismét rábólint a kérésemre.

Elmegy a délután mire sikerül megvarrni Toffi csipke gallérját. Mégis elég jól sikerül ezért büszke vagyok rá. A boltos nő, Enrica amilyen ügyesen ért a sminkeléshez épp oly tehetséges varrónő is. Ujjai elegánsan táncoltatják a tűt a vékony csipke anyagon át. Ámulattal figyelem ahogy átügyeskedi a vörös szalagot és elrejti az összes cérnadarabkát, ami rontana az összhatáson.
Valójában nekem vajmi kevés dolgom van. A pulton ücsörgők amíg ő mögötte ül a székén és figyelem serény munkáját. Mire észbe kapok már tegeződünk.
Dallamos hangján beszél hozzám minden lépést elmagyarázva és talán ő is tudja szinte semmit se fogok fel belőle.
Mikor a gallérka elkészül Toffira próbáljuk és mindketten nevetünk a goromba arcú macskán.
- Most úgy néz ki, mint egy vámpír– kuncogom majd Enrica felé fordulok– köszönöm. Igazi tündérkeresztanya vagy. Csodát tettél mindkettőnkkel.
Enrica vidáman igazgatja a kis gallérkát elnézve kell-e még alakítani rajta vagy pont tökéletes a modellen. Kiugró arc csontján úgy ül meg a pír, mint szirmon a virágpor. Gyönyörű asszony, méltó Carabella tündérudvarához. Szívesen megkérdezném ismerik-e egymást, és minden bizonnyal a válasz igen, de ha beszélek róla azzal gyanúba keveredhetnék. Legyen bármilyen kedves nem kockáztathatok.
Egy tucat köszönöm elmondása után Toffival a hónaljam alatt és egy teli szatyorral a másik kezemben távozok. Egészen a bolt bejáratáig kísér és még sokáig látom alakját amikor vissza-visszapillantok a butik felé.

A bevásároltakkal azonnal Carabella felé veszem az irányt. Holnap délután érkezik Aris és a gyerekkori barátja Jack. A legfontosabb személy Aegeus életében a fia ezért fontos, hogy jó első benyomást tegyek. Egy nagyon elrugaszkodott álomvilágban akár a nevelt fiam is lehet egyszer. Nem hívna persze anyának. Tudtommal három év van csak köztünk.
De nem viselkedhetek gyerekként!
Más gyerekekkel körülvéve, ha Aegeus úgy látja pont olyan vagyok, mint ők örökre kislánynak fog tartani. Itt az ideje megmutatnom milyen felnőttes vagyok!

Carabellaval a szőnyegre telepedünk és megmutatom a szerzeményeim. Mellkasán összefont karokkal komolyan bólogat minden feltartott sminkeszközre és mikor utolsóként felmutatom a ruhát már-már elismerően lebiggyeszti száját. Bambolotta a bölcsőként használt szennyeskosarában fekszik és alszik, csak mocorgásától zizeg néha a nádból készült bútor. Mellette Toffi gömbölyödik össze és fel-fel libbenő farkincája néha megcsiklandozza csupasz talpát a babának.
Mikor minden már Carabella előtt hever a padlón leengedi karjait.
- Ki segített? – kérdi felemelve az alapozóval teli tégelyt. Egy kis csöppnyit kipumpál a kézfejére és kíváncsian elkeni. Az ő tejszínhab fehér bőrén rikít az én napbarnított színemhez illő festék. Enrica figyelmeztet, hogy mikor télen lekopik a színem új alapozót kell majd vennem. Carabella a magasba tartott kezén figyeli a látványos elkenődést amíg vár a válaszomra.
- Enricatól. Ő a Gattino Boutique tulajdonosa és kisegített mikor mondtam neki, hogy még sose vettem ilyesmiket – mesélem.
- Tudom ki Enrica – szegi fel állát Carabella érthetetlen büszkeséggel – az unokahúgával osztálytársak voltunk.
A vége nincs közös kapcsolatok ebben a városban már nem lepnek meg. Persze, hogy ismeri mert itt mindenki a másik sarkán toporog titkokat és pletykákat suttogva. Senki se idegen a másik számára. A szemük úgy hozzászokott a látványukhoz, hogy nem is igazán egymást, hanem egy halom emléket látnak. Elhúzom a szám és fél kedvvel hozzáteszem.
- Úgy bánt velünk mintha a tündérkeresztanyánk lenne – intek Toffi felé, aki a gesztusra prüszköl egyet. Carabella szemöldökei furcsa dühös kis táncot lejtenek és kivillantva fogait visszavág.
- Igen?! Akkor már ne is fesselek ki? – a haja lobog utána ahogy elrántja fejét. A nyitott ablakban álló utolsó vázányi vadrózsa szirmait felénk fújja a szél. A rózsás színű szirmok végig bukfenceznek a parkettán egészen hozzánk.
Mély levegőt veszek és megérzem a szirupos rózsa illatot.
Csak nem vagy féltékeny, akarom kérdezni és félmosolyomat elrejtem ahogy lehajtom fejemet és pár szirmot felveszek a földről. A kezemben lévő szirmokat a fejére hullajtom. Mindig sápadt arca rémes grimaszban fordul felém. Aegeus szavai jutnak eszembe.
- Na – mondom békítőleg – elvégre barátok vagyunk.
Carabella teljesen előre hajol míg az orraink majdnem össze nem érnek. Megcsap a szappan illata és ez meglep. A házban nincs víz. A kinti kútból kell merni mindig hozzá és az fáradtságos és kemény munka. Két olyan dolog, amit Carabella az élete árán is el akart mindig kerülni. Vagy lehet egészen eddig tévedtem. Carabella munkája egészen máshol leledzik.
- Ki mondta neked, hogy barátok vagyunk? – kérdi hamisan. Még a szirmokat se rázza ki a hajából. Rendesen átgondolom a szavaim, hogy pontosan illjenek Aegeus tanításaihoz.
- A barátok tettekben mutatják ki tiszteletüket egymás iránt, de a szavainkkal is ki kell egészítenünk a tetteinket – bólogatok lassan. Igen, így gondolom. Ezek a saját gondolataim. Sajnálom tündérkirálynő, de magasra tettem a lécet a barátságban.
- Szóval tényleg úgy gondolod, hogy barátok vagyunk?
- Igen.
Carabella lassan felegyenesedik és visszaül maga alá húzott lábakkal. Kék szemei kielemzik az arcom még mindig homlok ráncolva. A feszült tartása végül egy sóhajjal felenged.
- Kezdjük a tanítást, holnap egyedül kell megcsinálnod.

Carabella rettenetes tanár. A hangja karcos akár egy bakelit lemezé ahogy tőmondatokban, feltartva a különböző tárgyakat elmagyarázza mi mire is való. Szerencsére Enrica szintén tartott róluk kiselőadást sokkal követhetőbb módon.
Amint átvesszük a dolgokat minden visszakérdezés nélkül Carabella belevág a valódi sminkelésbe. A kisszobából kihoz egy megrepedt kézitükröt és a kezembe adja, hogy lássam mit is csinál velem.
Az alapozó felkenéséig bírja a köztünk ülő csöndet.
- Ez unalmas. Mesélj valamit.
- Mit akarsz hallani? – kérdem lehunyt szemekkel ahogy ujjaival módszeresen elkeni rajtam a festéket. Még mindig idegen a közelsége, sőt az intimitás vele.
- Miket ásol el folyton? – azonnal kipattannak a szemeim mire félmosolyra húzza a száját – azt hitted vak vagyok?
Nos, igen. Egy pillanatig se merült fel bennem, hogy akárcsak észrevett vagy gondolt rólam valamit amikor közösen dolgoztunk. Ezzel szemben látszólag Carabella sokkal többet lát, mint hittem. Tényleg bedőltem neki.
- Leveleket.
- Kinek?
- A kutyámnak. Meghalt mikor nyolcéves voltam.
Carabella nem lepődik meg igazán. Az ujjai csupán egy kicsit akadozva dörzsölik tovább a homlokomat.
- Akkor meg is van a témánk. Mesélj a kutyádról.
A szájpadlásomnak nyomom a nyelvem egy jó hazugságot tervezve. Mégse jut eszembe semmi és talán Carabella azonnal át is látna rajtam. Nem becsülhetem tovább alá, és nem is lenne szép tőlem mikor most mondtam, hogy barátok vagyunk. Ezért a bennem megbúvó szavakat szép lassan kicsomagolom ahogy az utolsó foltokat is eldolgozza a bőrömön.
- Nem az én kutyám volt eredetileg. Az Úr gyerekei kapták egy családi baráttól karácsonyra. Akkor még parányi fehér pamacska volt és addig szerették is amíg ilyen maradt. Aztán nőtt és nőtt addig amíg a legkisebb gyerek már alig érte fel a hátát és hirtelen már nem szerették. De ha engem kérdezel sose szerették őszintén. Még nagyon kicsi voltam én is mikor megérkezett, alig lehettem kétéves. Ezért persze nincs sok emlékem erről az időről. De azt megjegyeztem, hogy az én nevem adták neki. A gyerekek nagyon találékonyak a kegyetlenségben. Mindig fennhangon szidták őt, a nevét hajtogatva mikor én is ott voltam.
De büdös vagy ...! Te mocskos állat, hát nem tudod hol a helyed ...?
Már nem hallom azt ahogy a nevünket mondják. Csak statikus zaj maradt a helyén.
Egy évre rá kaptuk meg. Az Úrnak elege lett belőle, mind ráuntak és már az elejétől fogva a mama törődött vele és ha ő dolgozott én foglaltam le. Türelmes, hatalmas jószág volt. Juhászkutya. A kezemet az oldalára tettem és fel-alá sétáltunk mi ketten. Elmentünk a boltba, az én nyakamba a mama beleakasztotta a kis pénztárcát a kutya meg tudta az utat és elindultunk az utcán. Az egyetlen barátom volt. Ha bántottak az Úr gyerekei megugatta őket. Mikor fáztunk a mamával ő is befeküdt közénk a kihúzható kanapéra. Soha nem harapott meg senkit. Ha sírtam az ölembe fektette a nagy fejét, és mikor hazajöttem az iskolából addig ugrált rám míg hanyatt nem estem. Elmondtam neki a titkaim, és ő sose adta tovább egyiket se...
Eddig bírom és még a szorosan lezárt szemem alól is kibuggyan egy könnycsepp. Carabella felszisszen és ujjával kapkodva letörli. Az a régmúlt szeretet, amit a mai napig érzek iránta ma még erősebben él bennem.
Az állatokat nem úgy szeretjük ahogy az embereket. Ez valami más tisztább és koncentráltabb szeretet. Mert ahogy az állat is önzetlenül fordul felénk mi is képes vagyunk valami többet adni.
- Ó Istenem csak a könnyeket ne – sziszegi. Pár szipogást követően ujjbegyemmel végig simítok a szemem alatt, hogy a könnyeim emlékét is eltöröljem. Remélem Amante atya igazat mondott és a Mennyben is magammal vihetem.
Döbbentem nyitom ki a szemeim mikor megérzem a tartózkodó merev tenyeret a vállamon. Carabella beharapott ajkakkal megpaskolja a vállam és azonnal vissza is húzza a kezét mintha gyertyalángba kapott volna. A kínos csönd beálltát úgy próbálja meg kiküszöbölni, hogy felkapja a szemhéjfestékes palettát és az ecsettel elnagyzolt kört rajzol a levegőbe.
- És... ki ez az Úr igazából? Azt mesélted az anyukád főnöke.
- Igen – bólintok rá és azonnal felszáradnak a könnyeim az ő emlékére – az egyik torinói gimnázium igazgatója. Egy zsarnok és... - csak akkor merem kimondani az utolsó szót mikor le kell hunynom a szemem ismét a festéshez – és az apám.
Carabella azonnal megáll a mozdulatban az ecsetet alig érintve a szemhéjamhoz és halkan káromkodik. Ma igazán sikerül mindenbe beletenyerelnie.
Halkan felnevetek, nem örömömben csak az abszurditásán a szónak.
Apa.
Az az ember, akinek a felét köszönhetem a génállományomnak. Az a képzeletbeli valaki, akihez valaminek kötnie kéne. Nem hinném valaha kimondtam volna ezeket a szavakat ezelőtt. Tudtam, mindig is tudtam, hogy ő az és mégis szavakkal senki se mesélte el nekem. De láttam anyám arcát és az övét mikor összenéztek és láttam anyám halántékán a forradást.
- Tudod... soha nem mondták el nekem. A felesége is gondolom épp oly jól tudja, mint én. Három közös gyerekük van, lehet ezért nem hagyta el akkor, bár a harmadik utánam született. Pont ezért vajon? És igazán kínos az egész. Mindegyikük az anyjukra ütött. Világos barna haj és barna szemek, mind ugyan azzal a szögletes orral. És én? Én vagyok az egyedüli, aki az Úr szürke szemeit örökölte. Ezért nem nézett soha a szemembe. Ezért kerültem az arcának a látványát is.

„Ma köztünk jártál érezted te is?
Megosztottam az emléked és most még valakiben élsz tovább.
Köszönöm, hogy voltál és megvédtél még abban a házban is.
Veled elviselhető volt az élet, és ha nem kellett volna ideje korán elmenned velem jöttél volna ide is.
Most Toffi van mellettem és ő is csodálatos társ, de egészen máshogy, mint te.
A te helyedet nem vehetik el.
Találkozunk a halál után.

M"

Ezerszer is megcsókolom a lapot amíg már nem marad rajtam rúzs. Carabella háza előtt ásom el a rózsák tövében míg a ház asszonya épp a vacsorát készíti elő.
Erősebbnek érzem magam teljes sminkben.
Készen állok a holnapra.