A város ismét dongva zümmög sose találva megnyugvást. Ezt teszi a foci. Az emberek izegnek-mozognak minden száj suttogva kapkod egy fül után, ami meghallgatja őt.
Legalább egy tucat előrejelzést hallgatok meg a vevőktől amíg kiszolgálom őket. Még Amante atya is beugrik dél körül egy gombóc vaníliáért. Rögtön a megnyugtatásomra siet, - bár nem vagyok feldúlt - hogy imádkozott a SSC Napoli győzelméért. Ha Isten is úgy akarja megnyerjük.
Értékelem a többes számot ezért nem fedem fel, hogy Torino FC szurkoló vagyok, ha bárminek kell lennem ebben a drukker őrületben. Még csak nem is bajnoki meccs lesz mégis mindenki vér komoly.
- Atyám ön is a Fortunában fogja nézni? - kérdem a pénztárgépből kikeresve a visszajáró aprót. Egy euró, öt cent.
- Ó nem, a paplakban összeülünk Marioval és Brunoval! - teszi el fekete felöltőjének zsebébe a visszajárót miután átveszi. Még sose láttam papi ruhája nélkül. Vajon a meccset is abban nézi?
Mario a templomszolga és Bruno az orgonista. Fel se ötlött bennem, hogy munkaidejükön kívül is találkozgatnak.
- Csak nem elviszi az amerikaiakat a Fortunába Medea Carmen? - kérdezi mosolyogva az atya. Néha olyan érzésem van azért mondják ki ilyen különösen a teljes nevemet mert tudják mind csak hazugság. Vagy kezdődő paranoiám van.
- De. Enrica meghívott. A Gattino Boutique tulajdonosa - mosom el a fagylaltos kanalat és körültekintően szárazra törlöm.
- Igen, igen - bólogat az atya jelezve pontosan tudja kiről van szó. Mindig elfelejtem ez a város nem elég nagy, hogy bárki névtelen maradjon. Elvégre még a polgármester is ide jár fagylaltot enni. Lehet csak az epekedés, hogy valahova tartozzak, de egy kicsikét úgy érzem én is a részese lettem ennek a városnak, a hétköznapjainak.
Nem maradok itt, emlékeztetem magam minden nap.
De sose tiltottam meg még magamnak, hogy ne látogassak vissza valahova, érvelek újra és újra.

Mikor a kulcsot elfordítom a zárban és ezzel bezárom a fagylaltozót tömegek már ballagnak az utcán. Azúrkékbe öltözött mindenkit. Sálak a kánikulában a verejtéktől fénylő nyakakon és pólók halmai összeverődve olyanok mintha az ég kékjével akarnának versenyezni.
Az összes gyerek ma focilabdával jár és kel. A hónuk alá szorítják mikor betérnek hozzám és piszkos kis kezükkel nyújtják felém az érméiket komoly hangon kérve egyetlen gombócót édestölcsérrel. Rosszabb esetben a labdát hamarabb berúgják és ők csak utána somfordálnak be az üzletbe előre félve mit törtek el.
Ma még csak megszidni sincs kedvem őket.
Este hétkor kezdődik a meccs addig még egy óra van hátra, de már mindenki a saját meccsnéző találkozójára siet. Egyesek szinte futnak kerülgetve a hömpölygő emberáradatot, ami végig csorog az utcákon. Az éjszakai élet ma a meccs kimenetelétől függ. Nyerünk és mindenki extázisban fogja átmulatni az estét, vagy veszítünk és mindenki hajnalig fogja szidni a másik csapatot alkoholba ölve a keserűségét. Mert jobb a sör kesernyés ízét érezni a szájban, mint a vereségét.
Csatlakozom az emberekhez Toffit a nyakamban tartva nehogy megtapossák. A zsivajgó hangoskodásuk mindent elnyom a fejemben ahogy a tér felé haladok. Még mikor elválnak az útjaink mert befordulok a kanyargó kis utcákba is sokáig követ a szava nincs beszélgetéseik.
Itt már biztonságosabb számára ezért leteszem Toffit. Ma nem kellett kiöltöznie bár azért meg fésülgettem jobb ötlet híján a saját hajkefémmel. Lehet félni fog ekkora hangzavarban és a Fortuna elég közel van a város után következő mezőkhöz és szántóföldekhez, hogy aggódjak arra menekül el. A sötét estében aligha tudok megtalálni egy fekete macskát.
De otthon se hagyhatom egyedül.
Hát meglátjuk mi lesz.

A téren a szökőkútnál várnak rám a többiek. Aegeus és Jack kéket viselnek, az előbbi inget az utóbbi pólót. Talán így próbálnak meg beleolvadni az olasz drukkerek közé. Eléjük érve meglátom Arisnál is van valami kék. Kezében kék szalagot lóbál és Toffira mutat. Több mint lelkesen fogom le a macskát amíg a fiú a nyakába köti masnira.
- Nagyon jó képű vagy - mosolygok Toffira. Zöld szemei pont olyanok, mint a fölötte nevető fiúnak.
Elkerülve a tömeget a kisebb utcákon megyünk végig a Fortuna felé. Elől megy Jack és Aris kacagva és egymást lökdösve a túl szűk szakaszokon. Mi ketten Aegeusszel jóval békésebben haladunk tőlük lemaradva. Épp az aznapi újságcikkeket mesélem neki. Egy nőről, aki a tengerbe ejtette a karperecét az egyik turista hajón. Az egy matróz beugrott érte és visszahozta neki. A cikk alatt mosolygó képüket megpróbálom a legjobban leírni. A kis történet végére odabiggyesztették, hogy telefonszámot cseréltek.

A Fortuna a lejtő alján áll, amire a várost építették és a Nápoly fele és egyúttal az autópálya fele vivő út mentén. Tökéletes elhelyezkedésének köszönhetően népszerű a helyiek és az átutazók körében is. A fehér épület egyetlen szintje nem tágas, de a mögötte elnyúló kerthelyiség, aminek tető gerendáit és rácsait befutotta a szőlő bőven kárpótolja azt. Fel se merült eddig bennem, hogy foglalnunk kellett volna. Most belépve az étterembe elfog az aggódalom vajon lesz-e szabad asztalunk. Bent fa lambérián több nagy tévé is ki van helyezve, hogy a terem bármelyik szegletéből rá lehessen látni. Az első dolog, ami feltűnik a pult mögött kitett Maradona kép és feszület. Mellettük minden elválasztás nélkül egy férfi fényképe függ, aki a pultnál ül sörrel a kezében. Csak tippelni tudok, hogy a tulaj. Minden fontos egy helyen mondhatni.
A hosszú faasztaloknál már sokan ülnek. Italokkal esetleg könnyű vacsorával maguk előtt. Öt pincér is forgolódik körülöttük nyughatatlanul.
A pult mögött egy nálam alig pár évvel idősebb fiú fogadja a betérőket. Egyszer-kétszer már beugrott a fagylaltozóba, de olyan ritkán, hogy nem is emlékszem mit kért.
- Ciao Carmen Medea - mondja nekem a fiú és ingatagon megtorpanok. Honnan tudja ki vagyok?
- A kerthelységben van a foglalt asztalotok - észre se véve a zavarom lapozgat a pult mögötti könyvében. Aegeus hátra fordul felém és már épp megköszönné, hogy foglaltam mikor közbe szólok.
- Én nem foglaltam - mondom tétován és még egy pillanatra kételkedem is, hogy így van-e. Aegeus szemöldökei összeszaladnak. Egyedül Jack és Aris nyugodt mivel egy szót se értenek a beszélgetésből.
- Nem, valóban nem - bólint rá a fiú mellékesen és megtalálhatja a bejegyzést mert megáll a lapozásban - Enrica tette - és mikor az egyik pincér odaér hozzánk leinti és megkéri kísérjen minket ki a kerthelységbe a helyünkre. A két fiú rögtön utána indul engedelmesen, és fellélegezve én is követem őket. Enrica tette. Ez egy egyszerű és szerencsére ésszerű történet.
Aegeus mellettem lépked és érdeklődve hajol le hozzám.
- Ki az az Enrica? - kérdi halkan.
- Tőle vettem ezt a ruhát és ő is hívott meg minket ide. Kedvelni fogod - ígérem. Ezzel beérve Aegeus nem kérdez többet. A bizalma az ítélőképességemben édeskés örömmel tölt el.
Az asztalunk a kerthelység hátuljában áll a szőlőindákkal benőtt farácsozatnál. A vendéglő falára felfeszített vetítő vásznon egyelőre nem játszanak semmit. A meccs kezdetéig még fél óra van hátra mégis alig lehetett találni szabad asztalt.
Éhesen tekintek körbe a kerthelység emberhadán felmérve hány ismerőst látok. Egy csapat korabeli között meglátom Vitot. Hangosan és egymást lökdösve szórakoznak üres poharak és egymásra pakolt tányérokkal maguk előtt. Ők lehetnek a barátai és egyszer csak összetalálkozik a tekintetünk amikor elhaladunk mellettük. Hátra húzza vállait és egy kis mosollyal visszafogottan int nekem. Én is felemelem a kezem köszönésképp és erre a körülötte ülök suttogni kezdenek. Azonnal érzem én vagyok az egész társaság témája és persze Vito a vörös füleivel, de elégedett képével.
Az asztalunk mellett kiszúrom Enricat is. Ugyan azzal a férfivel ül most is két korsó sörrel és egy tányéron kupacnyi háromszög alakú szendviccsel. Mindketten dohányoznak. Enrica lila fejkendőjét egy kék Napoli kendőre cserélte és a férfi is focimezt visel. Bajuszán közelebb érve észreveszek némi morzsát.
- Ciao Medea! - tárja szét karjait Enrica majd követelőzően kinyújtja felém - add csak a kismacskát! - és én engedelmesen átnyújtom neki a fekete állatot - tesoro - csókolja meg feje búbját füleit lelapítva. Toffi szeme tágra nyílik és a nő kezétől összenyomva furcsa képet vág.
A fiúk mögöttem az asztalunkhoz ülnek az illendő köszönés után és a pincér ital és étlapot oszt.
- Köszönöm a foglalást - mondom várva mikor adja vissza a macskám.
- Semmiség cara - vigyorog és szájából kivéve a vége felé járó cigarettáját elnyomja azt - gondoltam, hogy eszedbe se jut foglalni.
- Honnan tudtad, hogy tényleg eljövök?
- Mert egy boszorkány - kacag közbe a férfi és ettől a morzsák lepotyognak a bajszáról. Kap egyet a hátára, de csak tovább nevet és Enrica is vele vigyorog. Jó lehet valakivel így ellenni. Nevetni, csapkodni, és ha arra jut a dolog sírni is.
Enrica nehezen, de mégis átadja Toffit és átrakva a padra én is beülök a többiekhez. A pincér épp felírja a rendelésünk és elkapom Aegeus szavait pont.
- Három narancslé és egy sör.
Jack felhördül, de csak a pincért ijeszti meg vele. Aegeus úgy tekint rá szemüvege fölött, hogy a félig álló helyzetben lévő fiú visszahuppan. Arcain haragos vörös foltok ütköznek ki és gyermeki telt ajkai lekonyulnak. Micsoda dráma, mosolygok magamban és kezem mögé rejtem mikor rám néz.
- Medea! - szól rám követelőzően. Máris megy neki a tökéletes olasz hanglejtés; Me-Dea. Aegeus felé billentem a fejem jelezve egy oldalon állunk.
- Sajnálom - erőltetek magamra komolyságot. Tudniuk kell elfogultan mindig Aegeus oldalán állok. A pincér érzékeli, hogy lebeszéltük a dolgokat és hangtalanul továbbáll.
Jack sértettsége jeléül kissé elfordul tőlünk Aris irányába. Az említett fiú a mögötte lévő szőlőindákkal babrál. A cakkos végű levelek addig-addig nyújtóznak ki amíg a pad háttámláját simogatják. Most azokat szétválasztva a fiú a nagy szemű vörös szőlőfürtöket akarja megkaparintani. Az egész állványzaton meghagyták a nehéz ködös színbe burkolódzó szőlőszemeket. Pár ember markában látni vélek belőlük néhány szemet. Minden bizonnyal ők is úgy szerezték ahogy Aris teszi most.
Egy hatalmas szőlőfürtöt ragad meg, de ahelyett, hogy letépné úgy csavarja felsőtestét, hogy felénk nézzen. Félig feltérdelve a padra barna hajába kapnak a szőlőlevelek és álla mellé teszi a fürtöt. Idegen, rosszullétet leplező fintort vág, mintha beteg lenne és szemei tompán letekintenek oldalra. Egy pillanatra elbizonytalanodom esetleg rosszul van-e és hányinger gyötri, de Aegeus csöndesen felnevet mellettem.
- Caravaggio! - bólogat elégedetten.
- Ki vagyok? - kérdezi Aris és szemében felragyog a kihívás csak, hogy azonnal kialudjon és visszamerevedjen előző beteges alakjába. Megbűvölve bámulom átváltozását.
- Dionüszosz - vágja rá Jack, de a másik sértetten megrázza röviden a fejét.
- Bacchus - gördül le könnyedén Aegeus nyelvéről.
- Mert Olaszországban vagyunk - érti meg Jack. Én nem értem. Csak akkor világosodok meg mikor Jack a telefonján megmutat egy festményt. Ezzé az alakká változott hirtelen Aris. Caravaggio fiatal, beteg Bacchusát.
Beteg volt mikor festette, ez valójában egy önarckép, meséli álomittas nosztalgiával Aegeus, mintha maga is ott lett volna a kép születésénél.
Nekem Aris előadásában azért jobban tetszik mert a barna hajú fiúba azonnal visszatér az élet, amint abbahagyja a játékot, a beteg Bacchus viszont már az idők végezetéig sápadt marad bárhogy nézem is.
A fiú végül pár szemet leszakít a szőlőtőről és körbe kínálja őket. Csak én veszek el egyet.
A gyümölcs ropogva pattan szét a fogaim alatt és édes kissé savanykás íz lepi el a szám. A magot is megrágom, mindig is így tettem gyerekkorom óta. Nem mehet semmi se kárba. Velem ellentétben Aris egy szalvétára gyűjti őket.
A pincérünk visszaérkezik és kiosztja az italokat.
Még én is narancslevet kapok, de nem morgok mert akkor túl gyerekes lennék.
- Következőnek én is sört kérek - jelentem ki számba véve a szívószálat.
Aegeus rám mosolyog egy könnyed vállrántással. Nem is számítottam tőle ellenállásra.
Röviddel az ételrendelésünk után a vetítővásznon megjelenik a kép. A meccs előtti riporterek hadarva magyaráznak az esélyeket latolgatva és más előző meccsek statisztikáit felsorakoztatva.
Mivel az este jó részét azzal fogjuk tölteni, hogy a vásznat bámuljuk egyszerű ételeket kértünk, mint szinte mindenki más. Szendvicsek, chips, mogyoró és pizza falatok.
Toffinak vizes tálkát is hoznak a mi rendelésünkkel és mikor kiér az étel a szendvicsem sonkáját neki adom.

A meccs előtt valaki elkezdi kiabálni az SSC Napoli himnuszát és mindenki ordítva csatlakozik hozzá.
A játék alatt ez több gólnál is megtörténik újra és Aegeusék hamar belejönnek legalább a refrénbe.
- Ale... oh, oh, oh... Napoli, Napoli, Napoli - zeng fel hullámokban a dal tapssal és pohár csilingeléssel kísérve. Egyes asztaloknál állva éneklik, Vito a barátaival egymás vállába kapaszkodva ringatóztak mezeikben a tenger hullámaivá válva.
Minden gól öröm átszellemült sikolyokba és kiáltásokba torkollik és egy idő után Enricaék az asztalunkhoz keverednek.
Úgy érzem minden gól utáni vállcsapkodással összébb megyek ahányszor Enrica férje lesújt rám jókedvűen.
Aris elmegy mosdóba a félidőben és mikor visszatér az arcán kék-fehér csíkok vannak. Kacagva magyaráz befelé mutogatva, ahol a nyitva hagyott ajtón át egy csapat medve alkatú fickó integet nekünk ki, akiknek szintén ki van festve az arca.
Az egész család könnyen barátkozik úgy tűnik.
Valójában minden kicsit álomszerű. A világ már nem is tartalmaz semmi mást csak a Fortunát. Nem látni túl a kerthelység fényein, az elhaladó autók reflektorfényei elvesznek a kanyarban kirobogva az estéből. Nincs más hallanivaló csak az élet zajai. Tányérok és poharak zenéje, hangos szavak legyen szitok vagy jókedvű csevej. Izzadság és ételszag. Vak és siketek vagyunk minden másra.
Sose voltam még focimeccsen, a mamával ritkán néztük meg őket mert a kedvenc szappanoperája is ugyan akkor volt általában.
Ahogy Aegeus és Enrica közé be vagyok préselve, akik a fejem fölött beszélgetnek néha letekintve rám bele-bele vonva a társalgásba csak, hogy újra kiessek belőle, mosolygáson kapom magam.
Most minden olyan jó.
Az asztal túloldalán elkapom Aris tekintetét. Most az ő ölében ül Toffi fejét egészen hátra hajtva ahogy a fiú a nyakát dörgöli. Így a legegyszerűbb biztosra menni nem fut el a következő kiáltásoknál.
A fiú rám mosolyog szemei szentjánosbogárként pislákolnak. Tompa hozzá képest a szőlőlevelek és az éjszaka is.
Annyira más, mint Aegeus. Hogy lehet ennyi vonáson osztozni és mégis teljesen más képet alkotni?
Megmerevedve ülök ahogy lassan kinyújtja felém kék festéktől maszatos ujjait és akár egy művész az utolsó simítást elvégezve húz egy vonalat át az arcomon.
Pislogva nézek körbe, de még senki nem vette észre mit tett csak Jack somolyog rám ahogy kissé oldalra fordul és leszakít pár szem szőlőt. Egyet Aris elé tesz egyet pedig végig gurít az asztalon. Üveggolyóként gördül el az üres tányérjaink között és még időben elkapom ahogy lepottyanni készül az asztalról.
Azt hiszem ez azt jelenti egy vagyok közülük.

Nyertünk.
A jó Isten is hallja ma a várost úgy üvölt mindenki. Egy nagy közös száj lesz artikulátlan ordítással és egy csomó könny, ami végig mos az arcokon és eláztat minket.
Csak az igazi katasztrófáknál és a legnagyobb örömöknél lélegzik ennyire közösen egy halom ember.
A pincérek ingyen kört osztanak ki sörrel a vendégeknek és maguk is koccintanak. A tulaj - valóban a férfi a képről - is megjelenik a mámorban forgolódó tömegben és mikor felrántja saját korsóját bőséggel megöntözi a kinti csempét.
A zűrzavarban még Aris is kap egy korsóval ahogy talán bárki, aki úgy tűnik feléri a pultot ma este.
Hajnalig tart a jó kedv és valójában még utána is, de mi elkezdünk hazaindulni egy óra tájt.
Holnap vagyis inkább ma reggel a fiúk átmennek Nápolyba, hogy tovább folytassák nyaralásukat, ezentúl már csak ketten.
Visszafelé csetlünk-botlunk a civilizációba. A sötét éjszakát felderítik az utcai lámpák mégis a sok árnyék és a jókedv után maradt fáradság lassúvá tesz minket. Toffi elveszik a sötét pontokban és újra kiválik belőlük párduc alakjával.
A sok nyitott ablakból a nyári fülledtségben is kihallatszik az élet zajai. Egy bekapcsolva hagyott tévé, egy baráti társaság az asztalnál vitatkozik és más-más csendéletképek belesve a fehér függönyök mögé.
Máshol is örvendeznek, más mulatók vagy utcán összeverődött seregek büszkélkednek a győzelemmel mintha ők maguk rúgták volna be azt a gyönyörű büntetőt a végén.
Az utcán egy öregember gitározik egy felfordított rekeszen ülve. Mellette kitett asztal körül egy csapat nő és férfi gubbaszt akár a fiókák a fészekben. Az egyik férfi egy nő nyakát csókolja a félhomályban és az hátravetett fejjel kuncog, hangja végig csorog az úton felénk. Egy másik nő élesen tapsol különös ringó léptekkel körözve a gitáros körül és az asztaltársaság kurjantva lelkesíti. A nagyon különös képbe Aris is csatlakozik.
Könnyed léptekkel csusszan a nő mellé és kinyújtja felé a kezét. A lány, mert közelebb érve már látom velem egy korú lehet, kinyitja szemeit megérezve valaki eljött hozzá, hogy ne folytassa egyedül a táncát. Izzik a szeme fehérje és elfogadja a felé nyújtott kart. Vörös szája tompa a fénytelenségben, de szabad mellkasán csillog a verejték mintha holdfényben fürdött volna.
Együtt folytatják az idegen táncukat. Aris a nő dereka köré fonja karjait és közösen pörögnek. A barna göndör fürtök a levegőben úsznak ahogy az idegen hátravetett fejjel hagyja magát forgatni.
Aris mozgása eddig könnyed volt, halk léptű, lebbenő kezekkel és egyenes tartással. Most már más.
Háta másképp feszül, és ha nem tudnám elhinném a nő az igaz szerelme. A karja mozgása erős és súlyos lesz, a lábait határozottan veti meg a földön mintha ő tartaná meg a csillagos eget fölöttünk.
Megint változik és alakul mert Arist nem kötik a mi fizikai szabályaink és ő kedve szerint bújik ki önmagából.
Luba és az ő kávéházi ördög asszonya jut eszembe, és az isten, akit akkor Aegeus említett.
A férfi oldalának simulok, belé olvadok, minden köztünk lévő eltérést kisimítva. Aegeus karja körém fonódik magának dönt bár már egy molekulányi hely sincsen köztünk. Minden forró és úgy érzem magam, mint mikor a felhők felett repültem az eksztázistól. A vállába csimpaszkodva két kézzel húzom le ajkaimhoz úgy súgok a fülébe.
- Olyan, mint az istened... az alakváltó Próteusz.
Aegeus a fiát nézi profilja félig elveszik és végig akarom csókolni, hogy az összes vonalát megtaláljam. A szája sarkában a mosoly apró és olyan szerető, hogy azt talán nem is szabadna látnia másnak. A világnak nincs joga Aegeus minden szeretet morzsájához mert mindaz Arist illeti meg.
- Néha arra gondolok Bacchus bűvölte ilyenné - súgja meg nekem és összekoccan a fejünk ahogy nekem dönti - őrület és szeszély. Felfalja a láng vagy megtanul a parázson táncolni?
Megcsókolom a halántékát, már igazán nem bírom megállni.
- És te? - kérdem ott hagyva az ajkaim a füle fölött. Nem hallom, de érzem, hogy a nevetés végig zeng rajta.
- Engem sose avatott be Bacchus... Dionüszosz a misztériumaiba. A két lábamat akár maga Héphaisztosz is készíthette az Etna mélyén olyan súlyosak és épp oly képtelen a táncra, mint alkotójuk.
Elmosolyodom. A sose változó és az örökmozgó. Aris önmaga marad pont attól, hogy képes bármilyen alakot felölteni, Aegeus önmaga marad hiába vannak részei, amiket születése óta őrizget.
Én melyik vagyok?
A ruhák és nevek, amiket viseltem valóban változtattak a lelkem alkotóin? Mindig is Medea voltam, vagy akkor születtem meg mikor elneveztek?

Akkor ér véget Aris tánca a nővel mikor Jack rá un.
Elkapja Aris karját és maga felé húzza. A két táncos elválik és az asszony meg se rezdül egyedül folytatja táncát amíg az asztaltársaságból valaki fel nem áll és csatlakozik hozzá. A zene és a tánc sose áll meg, nem tudom ennyire örülnek vagy a világteremtés kezdetén ide vetődtek és azóta tart a mulatságuk.
Jack összefűzi ujjaikat a fiúval és Aris vigyorogva engedi visszaszelídülve szokott alakjává.
A varázslat megszűnik és haza indulunk.

tesoro - kincs (olasz becézés)