Másnap hétfő lévén nem nyitom ki a fagylaltozót. Jobb lenne dolgozni, ez az első gondolatom reggel. Ehelyett lemegyek a konyhába és reggelit készítek aztán pedig a piknikhez rakok össze valami egyszerűt és gyorsat. Egy részét a szendvicseknek és a salátának félre teszem, hogy este felvigyem Carabellanak. Inkább mennék hozzá mintsem erre a piknikre. Csak ketten leszünk Aegeusszel.
Nem akarom hallani a történet végét.
Elkerülhetetlen mégis. Ez azt jelenti elhagy és többé nem tartozom hozzá?
Átvészeltük a vallásbéli különbségeinket akkor ezt is át fogjuk tudni. Nem kell megértenem, nem kell elfogadnom csak meghallgatnom, mantrázom magamban ahogy mindent bepakolok a kosaramba.
A tudás egészen borzasztó dolog. A szemeim már sose fognak semmit se úgy látni, mint régen. Nem menekülhettek az ábrándképeim közé és nem álmodhatok arról a könnyű és jelentéktelen szerelemről, amivel eddig etettem magam.
Nagyokat sóhajtozva elnézem Toffit amíg tisztára nyalja a tányérkáját a maradék tonhal lét élvezve.
- Macskának lenni sokkal jobb, mint embernek – simogatom a hátát és rám nézve felnyávog – ti macskának születtek, nekünk viszont meg kell tanulnunk embernek lenni.
Ha feltételezzük, hogy van reinkarnáció akkor remélem következő életemben macska leszek. Esetleg Toffi is macska lesz még és hárman mehetünk vadászni és napfürdőzni a vörös cicabarátjával
Miután befejezi a reggelit elmosogatom a felgyülemlett tányérokat. Teszek-veszek a konyhában eltolva az elindulás idejét. De miután Lazzaro muskátlijait is meglocsoltam és felsepertem mindkét ajtó előtt már nincs más hátra el kell indulnom. Toffival a sarkamban elhagyom a fagylaltozót.

Mindig ugyan oda megyünk. Arra a rétre, ahol tegnap is átvágtunk és megtaláltuk a boszorkánykört. Most is a hatalmas fa alá telepszünk, annak árnyékában kényelmesen elférünk a kiterített lepedőn. Kipakolom az ételeket Aegeus meg az evőeszközöket. Rögtön felbontunk egy könnyed habzóbort és Aegeus még nedvesen csillogó hosszú pezsgős poharakba önti ki őket. Az üvegen szikrázik a napfény akárha folyékony drágakőből lenne. A szendvicsemből kilógó sajtot csipegetem ahogy a magasba tartom és csodálom a fények villanását.
Aegeus úgy harap a paradicsomba mintha alma lenne és feltűrt ingujjáig csordul a rózsaszínes lé. Meg kell mosolyognom ahogy végig nyalja a karját.
Toffit arrébb kell hessentenem mikor túl közel ólálkodik a felcsavart füstölt sonkákhoz, de a végén mégis megsajnálom és inkább adok egyet neki a saját kis tányérjára.
Most, hogy itt vagyunk kicsit jobban érzem magam.
A tegnapi keserűség mélyen a hasamban lapul, de képes vagyok figyelmen kívül hagyni. Néha a dolgoknak fájnia kell. Ez is ilyen.
Meglepetésemre Aegeus mégse hozza fel se Arist, se a régi Medeat. Egyszerű dolgokról beszélünk, mint az általam olvasott újságcikkek. Mesélek neki mekkora felfordulást okozott a jóslása a városban és mire észbe kapok már mindketten nevetünk rajta. A kíváncsiságnak engedve megkérem meséljen egy kicsit arról milyen is a boszorkánylét.
- Vérrel áldoztok? Este táncoltok és az Ördögöt etetitek a bibircsókotokból? – számolom az ujjaimon a hallott babonákat. Ez persze butaság. Aegeusnek nincs bibircsókja. A férfinek tetszenek az ötletek mert kuncog ahogy megrázza a fejét. A pezsgőspoharát a földre teszi és kinyújtja felém a kezét. Reflexből ráteszem az enyémet. Megfordítja, hogy felfele legyen a tenyerem és végig húzza ujjbegyét az ujjaim vonalán. Kellemes borzongás önt el, de hozzáteszem:
- Ne jósolj nekem. Nem szeretem a varázslatokat.
Nem ereszt el, hanem tovább rajzolgatja a tenyerem vonalait, de legalább nem mondja el mit rejtenek magukban a barázdák. Ezzel is megelégszem.
- Valójában nem valláshoz kötött dolog a boszorkányság. Ismerek ateista, keresztény és zsidó boszorkányokat is. A legtöbb mendemonda más természetvallásokból ered, de nem mondom azt, hogy nincs közük a boszorkányokhoz. Az ilyen ijesztő rítusok egyáltalán nem mindennapiak, de pont ezért ezek a leghíresebbek. A görögök leölték a legszebb fehér bikáikat és néha a gyermekeiket az istenekért. A vérükkel adóztak nekik. De ezekhez nagy indok kellett. A sámánok elásták egy család egyetlen fiúgyermekének fejét, hogy a háborúkat megnyerjék. A vér erős mágikus attribútumokkal rendelkezik – ekkor felpillant rám és elereszti a kezem – ezért nem játék. Aki ilyenre adja a fejét vagy kétségbeesett vagy szimplán ostoba.
Erőtlenül esik vissza az ölembe a kezem. Megrémiszt ez a mágia dolog. Nem a vér, hanem a benne lakozó misztikum. A vér ugyanis minden vallás része. A keresztényé is, mint a természetieké. Nem lehet egy istent se imádni vér nélkül.
Aegeus a pirítósára pestós tésztát halmoz zavartalan idillel. Őt aztán tényleg nem zavarja meg semmi. Honnan van ennyi lelki nyugalma?
- És mi van az átkokkal? Átkoztál el már valakit? – megdöbbentene, ha igen. Mégis csak egy kicsit, de jó lenne, ha igent mondana. Nem érezném annyira nagynak akkor a különbséget köztünk. Persze ő maga mondta a természete hibája, hogy nem haragtartó.
A szendvicsem után maradt morzsákat is felcsipegetem és csak utána nyúlok egy újabbért. Meglep mennyi ideig tart Aegeusnek válaszolni ezért feltekintek rá. Az arca felhős, nem borús éppen, de máshol jár.
Ne tedd ezt. Gyűlölöm, ha nem rám figyelsz pedig nincs is itt senki más.
Ó, kivéve egy valakit, aki mindig veled van.
- Én nem – ingatja lassan fejét – gyerekként Thetis néha megtette. Listát vezettem róluk, hogy le lehessen szedni, ha kell. Az átkozás se egyszerű dolog. Nem mindig sikerül szerencsére.
Micsoda temperamentumos asszony voltál Thetis. Egy ideje kerülgetjük ezt a témát is. Nem kérdezek róla a saját nyugalmam és Aegeus fájdalma miatt. A harmadik személy, aki némán ül közöttünk. A tegnapi után mégis magamnak is szeretnék bizonyítani, hogy bátor vagyok. Képesnek kell lennem elfogadni Thetis létét és mert talán Aegeusnek is szüksége van arra, hogy beszéljen róla. Sose emlegeti igazán, nem idéz fel róla annyi emléket, mint Arisról. Nem hitegetem magam, hogy az én kedvemért nem teszi.
- Milyen volt Thetis? – kérdem letéve a tányérom és inkább felhajtom a maradék habzóborom. Azonnal újra töltöm felvértezve magam a válaszára.
- Bátor volt. A tenger zúgott a szívében. Ő volt az egyetlen, aki akár a legmagasabb szikláról is le merte vetni magát mert hitt benne a tenger elkapja és megvédi majd. Amióta csak ismertem csodálattal töltött el. A habok közül ahogy kibukott a feje és a szőke haján megcsillant a napfény tényleg elhittem ő egy nimfa. Magának való volt és hiú, és én ezeket a dolgokat is imádtam benne. A szeme szikrázását, ha csillogó dolgokat adtam neki és a nevetését mikor pletykákat hallott vissza magáról. Dacos és gondoskodó is volt. Az övé volt az utolsó szó és mégse döntött sose önzőn – Aegeus lehajtja fejét és nem láthatom milyen arcot vág. El tudom képzelni és a szívem is belesajdul. Visszahoznám Thetis-t, ha tudnám, tényleg megtenném csak, hogy ne fájjon neki így.
Megint felhajtom az italom és átülök Aegeus mellé. Felhúzott térdein támaszkodik és akkor se mozdul mikor a hirtelen fejembe szállt italtól neki ütődőm. Az oldalunk egymáshoz simul, de egyelőre nem nyúlok felé. Hagyom őt még egy kicsit utazni az emlékei között. Kiragadni most őt belőlük kegyetlenség lenne. Hadd álmodjon arról a másik világról, aminek Thetis a részese volt. Én szívesen várok rá itt ebben a másikban.

Nem tudom mennyi idő telik el. Alig pár perc vagy egy óra, én mégis türelmesen várok amíg ismét beszélni nem kezd. Szememmel a réten bóklászó Toffit követem, aki néha magasra ugrik lepkére vadászva.
- A halála után sokáig nem tudtam aludni. Rettegtem belépni a közös szobánkba. Az éjjeliszekrényén ott maradt pár könyv és ahányszor megláttam őket arra gondoltam sose fogja megtudni egyiknek se a végét. Ott voltak a ruhái és nem mertem hozzájuk érni. Ahányszor eldöntöttem, hogy bedobozolom őket az elsőt megérintve elkaptam a kezem. De mérges lesz, ha visszajön és meglátja eltettem a kedvenc ruháját! És beleroppantam mikor rájöttem sose jön vissza. Még most is a házunk múzeuma az életének. A lekvárjait ereklyeként őrzőm, a legyezőit újra és újra előveszem, még a kémiaszereit se mertem kihajítani. És ahányszor Arisra nézek fohászkodni akarok. Kérlek csak őt ne vegyétek el! Legalább őt hagyjátok meg nekem, ezt az egyetlen gyermeket, aki igazolja itt volt és szerethettem – a végén elfúlva felsóhajt. Mégse sír még ekkor se és vele érzem a kínt. A szemembe könnyek gyűlnek. Nem akarom szenvedni látni és inkább kívánom azt bár sose találkozott volna Thetis-szel. De az is ugyan olyan kegyetlenség lenne és Aegeus nem lenne ugyanaz az az ember, ha nem lett volna vele. Furcsa dominósor az élet, és ha bármelyik elemet kiszednénk nem dőlne tovább. Hány ember élete lenne más, ha nem lenne ilyen?
Aegeus leveszi a szemüvegét és oda se nézve eldobja. Esetlenül bepottyan a kosárba és rögtön el is felejtjük a létezését.
- És még most is, ha felnézek az égre reggel azt kérdezem; mondd mi az emberi szív, miből készült, hogy elbírja ezt a fájdalmat? És nem szabadna így fájnia, gondolom néha esténként. Nem szabadna engednem, hogy a melankólia testvérévé váljak.
A térdein megtámasztva alkarját és a fejét a mélybe hajtva marad. Nem is nekem, inkább egyenesen a földben nyugvó Thetisnek szánja a szavait. Addig-addig idézte másokét, hogy elfelejtette a sajátjait.
Azt hiszed, hogy kevesebbnek tart, hogy csalódott benned mert még most is így fáj a halála?
Aegeus, a fájdalomról sok mindent tudok, kijárt belőle nekem is. Ebben talán még tanultabb is vagyok nálad.
- Semmi baj – simítok bele hajába – osztozhatunk a fájdalomban.
A kezemnek dönti fejét úgy simul a tenyerembe ahogy Toffi szokott mikor vigaszt keres. Senki se vigasztalt meg igazán ugye?
Nem, nem tudtad senkinek se elmondani mindezt eddig. Drágám, ha ez az egyetlen oka a találkozásunknak én már boldog vagyok.
- Tényleg igazán rendben van? – nevet fel csöndesen és a végén zokogásba fullad. Magamhoz vonom biztosan tartva őt. A vállamon nyugszik a feje és csak próbálom minél szorosabban fogni.
Tényleg igazán rendben van, a szomorúságot is el kell fogadnunk magunkban. Úgy csordul benned túl a gyász, mint a tej, amit a gázlapon felejtettek.
- Elfogadom a gyászod, a fájdalmad és minden könnyed, egyúttal ugyan olyan kedves maradsz a szívemnek – súgom meg neki. Mert talán még Isten is sírt mikor keresztre feszítettük az egyetlen gyermekét és talán ugyan úgy sír értünk is mikor elér minket a vég.

Amilyen nehezen jöttek a könnyek olyan gyorsan múlnak el. Hamar összekapja magát és lassan kibontakozik az ölelésemből. Máris hiányzik a teste melege és súlya. Kézfejével elkezdi letörölni a könnyei makacs maradékát és bár szipog nem szabadkozik a kifakadásáért. Egy kósza tiszta szalvétát felkapok az egyik tányér mellől és átnyújtom neki. Oda se pillantva elveszi én pedig előre dőlök, hogy kihalásszam a kosárból a szemüvegét.
Sikeresen belehajította a desszertbe és most az egész habban és málnaszószban úszik. Ciccegve kiszedem és egy újabb szalvétát megragadva elkezdem megtisztítani.
Megszidnám ezért bármely más esetben, de érthető okokból most ez el fog maradni. Mikor már csak a lencse maszatos a ruhámmal kezdem dörgölni mert olyan rosszul számolt, hogy kifogytunk a szalvétákból, és a tejszínhab zsírossága nem akar lejönni a lencsékről.
- Ne a ruháddal! – szólal fel szinte azonnal a férfi, de figyelmen kívül hagyom – ó! Itt van egy lyuk, lehet újat kéne venned – csodálkozik rá és mire észbe kapok keze a szoknyám alatt van és az oldal menti varrásnál valóban ott lévő lyukból kikandikál az ujja.
Azonnal eldobom a szemüveget és a kezére csapok.
- Hogy mered!? – kiáltok rá – egy hölgy szoknyája alá nyúlni! Te szemtelen!
Aegeus észbe kap és azonnal elveszi a kezét. Ismeretségünk óta először elpirul és borostáját vakarva szabadkozni kezd.
- Elnézést, nem gondoltam át.
- Megbocsátok – veszem újra kézbe a szemüveget, hogy tovább takarítsam – mert az évekig visszatartott könnyek biztos befolytak az agyadba mikor hirtelen megindultak.
Azért tetszik, hogy elpirult mosolygok magamban. Apró igazolása, hogy azért csak látja és tudja, hogy én is lány vagyok. Egy nap pedig majd asszony leszek a szemében nem kislány és akkor bizony azt is látni fogja nem szabad félvállról vennie engem. De ma még jó leszek kislánynak is, esetleg durcás kedvű hajadonnak. Rendben van ez így.
A letakarított szemüveget az orrára teszem és kicsit még igazgatom is, hogy tovább maradhassak a közelében.
- Ezt még sose kérdeztem meg, távol vagy közel látó vagy? – ereszkedek vissza mellé magam alá húzva a lábaimat.
- Távollátó. De igazán csak az olvasáshoz használok szemüveget. Viszont állandóan elhagyom így egyszerűbb, ha folyton rajtam van.
Elraktározom magamban ezt a kis információt csak a birtoklása öröméért.

A szétesett süteményeket ketté osztjuk ezután és csöndesen elfogyasztjuk. Aegeus megissza a habzóbor maradékát, én már nem merek többet inni. A fejem nehezebben mozog ezért felhozom Medea történetét. Ha már Thetis-t letudtuk ez is jöhet. Most úgy érzem mindennel elbírok és talán neki is könnyebb lesz visszamenekülnie a régi históriáihoz, a jól ismert hőseihez és legendáihoz. Mások veszteségéhez és fájdalmához, amit az idő megszelídített.

Medea Athén városába menekült és menedéket kért a királytól Aigeusztól, cserébe az addig gyermektelennek hitt férfi örököst kért tőle. Összeházasodtak és együtt éltek Athénban, ahol senki se bánthatta Medeat a bűntettei miatt.
Csakhogy Aigeusz mégse volt gyermektelen. Egy szinte elfelejtett estén barátja házában együtt hált annak lányával, Argolisz királylányával. Ebből a nászból a később hőssé cseperedő Thészeusz született, aki egyszer le fogja győzni a Minótauroszt és még megannyi mítosz szövődik majd alakjáról.
A fiú megérkezett egy nap apja udvarába mikor már készen állt a sorsára, és hogy bevallja neki származását.
Medea saját és gyermeke jövőjét féltve megakarta mérgezni Thészeuszt. Tervét azonban idő előtt leleplezték és a végén Aigeusz száműzte haragjában a nőt.
Ezért hosszú évek után visszatért szülőföldjére, ahol azt látta apja földjét mások uralták. Fia Médosz felnőtt visszaszerezte a királyságot és Medea ismét csak fondorlataival segítette útját.
Végül anya és gyermeke megtalálták az otthonukat.
Medearól megannyi mítosz él még hol járt és mit tett, alakja sose igazán elkapató vagy megérthető. Az öntörvényű Medea, aki nem hős, de mégse csak egy egyszerű halandó.
Halála után az Istenek megtették az Elíziumi mezők királynőjének és most is ott uralkodik a boldogok mezején, ahol se baj, se gond nem érhet el senkit.

Meglep a vég. Boldogság egy Medeanak? Elismerés?
A történet közben Toffi elég közel ér hozzánk, hogy felkapjam és az ölembe ültessem. Most magamhoz szorítom és ugyan nem ellenkezik nagyon egyik mancsát a vállamnak feszíti. Nem érdekel újra és újra végig simítok hátán amíg a szívdobogásom nyugodtabb nem lesz.
Nem kerülte el a figyelmem az igazi lényege a történetnek. Mikor Medea meg akarta mérgezni Aigeusz fiát az meggyűlölte őt és elküldte. Micsoda finom figyelmeztetés pont Aris megjelenése előtt. Nem bántottam volna tudja jól, de hazudnék, ha azt mondanám nem gondolkodtam azon hogyan szabaduljak meg tőle is mint Lubatól.
- Mi lett Aigeusszal? – vakargatom Toffi füle tövét, elkerülve a férfi tekintetét. Aegeus a hosszú mesélés után tölt magának egy pohár vizet és csak pár korty után válaszol.
- Beleölte magát az tengerbe mikor azt hitte Thészeusz belehalt a küldetésébe. Pedig a fiú csak elfelejtette jelezni a megfelelő zászlóval a hajóján a visszatértét. Ezért nevezik az Égei-tengert így.
- És miért lett Medea királynő? Mi az az Elíziumi mezők? Hol van?
- A túlvilágon, az a megboldogultak mezeje. A keresztény vallással párhuzamba állítva akár a Mennyországnak is nevezhetjük. A hősök és az istenek által szeretettek örök nyughelye – Aegeus a tányérjára emel egy nagy fürtnyi szőlőt és enni kezd, megkívánva az édeset elcsenek belőle pár szemet – az én isteneim kissé mások. Nem úgy mérik az erényt ahogy más vallások. Nagyon is emberien azt szeretik, aki kedveskedik nekik. Szeretik a csillogást, a nagy tetteket és ha valaki engedelmes nekik. Medea pedig sok mindent tett, ami tetszett nekik, és szegről végről mégis csak egy volt közölük a titán nagyapjával.
- A te isteneid nagyon szeszélyesek.
- A te Istened is egykor az volt, ha az Ószövetség szerint nézzük. Minél régebbi egy isten annál közelebbi a szívük az emberéhez és mégis az átkuk az sose élhetnek a pillanatnak. A lelkük örök és emiatt távol marad a mulandó szépségek értékelésétől. Hát nem szomorú? Az irigytekintetű égben lakók vágynak utánunk és mi utánuk mert mind arra éhezünk, ami a másikban lakozik. Az elmúlásra, az öröklétre.
Csöndben maradok erre. Szentségtelen gondolatnak tűnik, hogy Istent akárcsak megközelítőleg emberinek nevezzük. Ez olyan mintha azt mondanánk Isten egy része hitvány. Mi csak hasonlóak vagyunk soha nem egyenlőek. Aegeus istenei viszont maguk közé veszik azt kit szeretnek és ettől sokkal megfoghatóbbak lesznek.
Sose gondoltam még arra milyen érzés lehet istennek lenni. Egy apróságnak akár, egy olyannak, akinek csak egy maroknyi ember imádkozik.
Egy ilyen hittel nem csoda, hogy Aegeus olyan amilyen. A halálakor biztos őt is felviszik az Olümposzra, hellyel fogják kínálni és a nimfa lányok dongani fognak körülötte, mint a méhek.
Az én méz és bor ízű emberszívű Istenem felköltözik majd és talán az én Mennyem és az ő Olümposza összetalálkozik mikor a hegyet körbe ölelik a felhők.

Az estét Carabellanál töltöm. Nem akaródzik a fagylaltozóban maradnom miután egy egész napot mások társaságában töltöttem. Persze Toffi mindig velem van, de nem a legjobb beszélgető társ bármennyire is szeretem őt.
Az íróasztalnál ülök felhúzott lábaimat a mellkasomhoz vonva. Az asztalon Toffi kuporog előtte csorba teáscsésze, az enyémnek a párja. Az övében víz, az enyémben tea van benne úszkáló jégkockákkal.
Carabella a szőnyegen fekszik az oldalán fejét karjával támasztva meg és hasának dőlve Bambolotta ül játékkockáival. Szőke haját lángszínre festi a lemenő nap.
Az egész szobát belengi a vázába rendezett vadrózsák nehéz illata. Milyen otthonos kezd lenni ez a ház, álmélkodók némán.
Megjegyzem, hogy Aris hamarosan meglátogatja Aegeust mire Carabella lehunyt szemekkel hallgat. Csak akkor szólal meg mikor a számhoz emelem a szintén csorba csészémet és a jég darabkák csilingelve ütődnek egymásnak.
- Vegyél magadnak egy szebb ruhát – nyom el egy ásítást kezével – fontos az első benyomás.
- Nem is tudom... – visszatéve a teáscsészét ujjbegyemmel táncoltatni kezdem a jeget. Ez az első alkalom, hogy jeget hoztam neki. Épp csak nem futottam, hogy ebben a melegben meg ne olvadjon mire felérek. Áram nélkül persze nem volt hűtője ezért rögtön fel kellett használnunk. Kedveskedni akartam neki és meglepetésemre egy nagyon kurta és halk köszönömöt is kaptam érte. A kettőnk közti távolság lassan csökken.
- Mit nem tudsz ezen? – vonja össze szemöldökét bosszankodva.
- Nem nagyon szoktam ruhát venni. Adományokból öltözőm – vallom be és kezemmel megkeresem a vérpöttyöket – és ehhez a ruhához emlékek fűznek. Carmentől kaptam. Az eredetitől.
Carabella nem érdeklődik felőle, mert azért ő elsősorban még mindig önmaga és csak nagyon kis mértékben tudja bármi felkelteni az érdeklődését. Nem bánom. Igazán nem akarok most Carmenről beszélni és arról, aki akkor voltam mikor együtt voltunk. Az én álomfoszlány szerelmemről.
- Amikor külön voltunk – túr bele a kisbabája göndör fürtjeibe – sokat vásároltam. Minden nap más magas sarkút vettem fel szinte. Annyira mániámmá vált, hogy Lazzaro nem volt hajlandó odaadni a teljes fizetésem.
Egy cseppnyi bánat bújik meg a hangjában, és mint aki érti ez a bánat őérte létezik Bambolotta felé fordul és aprócska kezét az arcához érinti. Carabella elmosolyodik haloványan és csókot lehet a parányi tenyérbe, ami épp csak nagyobb, mint a szája.
- Milyen ruhát kéne vennem? – támasztom meg az állam a felhúzott térdeim között. Végülis engedhetek. Aegeus is azt mondta vennem kéne egy új ruhát. Ez pedig felér egy engedéllyel. Carabella elereszti a babát és ismét alvásnak tűnő mély gondolkodásba esik. Sápadt szempillái megrezzennek néha azt igazolva nem alszik valójában. Bambolotta nem zavarja a merengésben és öklével visszatér püfölni a színes plüsskockáit.
- Egy maxi ruhát. Egy majdnem földig érőt, sötét színben esetleg mintásat. Mindig a szoknyád szegélyével bajlódsz rossz nézni. És vegyél sminket. Alapozót, rúzst szempillaspirált, de nem muszáj drágának lennie. Mivel sose sminkelsz még akkor se, ha pattanásaid vannak gondolom nem is tudsz. Ezért megtanítalak.
- Nem lesz ez sok? – kapom fel a fejem. Mégis csak figyelt rám már jóval azelőtt, hogy embernek látott volna. Carabella tényleg nem szereti felfedni a titkait. Nem akarom visszautasítani mert akár a csillaghullást ritka ilyen adakozó kedvében elkapni az önző tündérkirálynőt.
- Nem mintha csúf lennél, – néz rám mintha meg akarna bizonyosodni róla tényleg nem vagyok az – de rendezetlen és elhanyagolt vagy. Kapd össze magad vagy sose fogod meg a professzort.
Felvilágosíthatnám arról mennyi esélyem van Aegeus szívét elkapni, de akkor szembe kéne néznem a tényekkel. Ezért csöndben maradok mert a némaságban tovább lehet reménykedni és ráérek még megsebezni önmagam.
Aris érkezésével úgyis elég sebet fogok szerezni. Előttem fog hamarosan állni és az ő létezését is el kell fogadnom.
Tanulnom kell a régi Medea meséjéből.