Ez a tőlem oly szokatlan kicsattanó jókedv továbbra is bennem vendégeskedik még másnap is.
Ma visszajön Aegeus. Visszatér hozzám.
Nem is bírok nyugton maradni és inkább kinyitok egy jó órával hamarabb. A Nap is épp csak kelőben van és én már a fagylaltozó előtt seprek fel míg a szám sarkából cigaretta bólogat. Toffi még a száját tisztogatja mancsával a reggeli után és rendes alkalmazottként - még ha Lazzaro nem is vette fel - szemmel tartja bent a boltot.
Persze tudom Aegeus nem ér ide hamarabb csak mert én kinyitottam, de az idő szalad, ha dolgozom. Így fél szívvel hiányolom a nap maradékában legalább.

És valóban az idő könnyebben telik. Elmúlik dél, elkezdődik a szieszta és jön a vendégsereg aztán meg is csappan. A bolt üres mikor belép.
A fagylaltos pulton könyökölök és azon gondolkodok kimegyek rágyújtani, de ahogy kinyitja az ajtót vele az összes gondolatom is távozik.
Felsóhajtok remegve ő pedig rám mosolyog.
Igazán hiányoztál.
- Mit adhatok? - kérdem elmosolyodva. Madártej sárga mellényt visel rajta légyölő galóca gombával, aminek kalapja alatt egy zöld béka pihen. A fején meg sötétzöld horgászsapka. A világ legborzalmasabb összeállítása. Imádnivaló.
- Esetleg a délutánodat? - sétál elém - hoztam szuvenírt neked - emeli fel a kezében tartott papír szatyrot. Kíváncsian hajolok előre. Carmen ruhája óta egyetlen ajándékot se kaptam. Igaz a születésnapom novemberben van.
- Persze. Mit szeretnél csinálni? - majd felteszem a még fontosabb kérdést - mit kapok?
Aegeus nevetve nyújtja át a pult fölött a szatyrot és kissé túl lelkesen kapok utána. Ezért veszek egy mély levegőt nehogy azt higgye illetlen vagyok és csak utána kukkantok bele. A kezem már nyúl is a valamiért és hamarosan fény derül az ajándékra.
Egy szalagos szalmakalap.
A világoskék selyemszalag hosszan lóg le, hogy kényelmesen meg lehessen kötni az áll alatt. Amolyan angol kisasszonyosan.
- Miért? - kérdem a kezemben forgatva pironkodva. Nem szoktam ajándékot kapni, igazán nem tudom, hogy kéne viselkednem.
- Mert megláttam a boltban - feleli egyszerűen.
- Megláttad a boltban, rám gondoltál és megvetted?
- Olyan pontosan mesélted el mintha ott lettél volna - mosolyog csípőre tett kézzel mint, akit tetten értek.
- Ott voltam. Most mondtad, hogy rám gondoltál - mondom és azonnal a fejemre is teszem a szatyrot a pulton hagyva. A selyem hideg az ujjaimon amíg megkötöm az állam alatt látatlanul megpróbálva összehozni a legcsinosabb masnit valaha. Végül Aegeus segít ki és óvatosan megköti az állam alatt. A hatalmas karima segít valamelyest elrejteni az arcom. Én azért kilesek alóla mert látni akarom. A kis nevető ráncait, azt az egy makacs göndör fürtöt, ami a szemüvege keretén ül és az orcái pirultságát mert elfelejtett naptejet felkenni.
- Ahogy gondoltam remekül áll - igazít egyet a lepkeszárnyként lebbenő karimán is - olyan vagy mint Scarlett O'Hara!
- Az kicsoda? - tudakolom. Sose fogom megérteni egy popkulturális utalását se! Olyan mintha nem is húsz, hanem száz év lenne köztünk. A munkájából jöhet ez a vonzalom a régi dolgok iránt.
- Elfújta a szél - magyarázza - Vivien Leigh? - próbálkozik újra, de csak megrázom a fejem - a lényeg, hogy csinos vagy, fülbevalóstól - ránt vállat töretlen jókedvvel. Megszeppenve megérintem a függőimet. El is felejtettem, hogy most szabadon láthatja a csonka fülem. Mégse zavarja és elönt a megkönnyebbülés. Aegeus is bele nyúl a zacskóba és kihúz egy kulcstartót, aminek zsinórjáról vörös kis szarvak lógnak le.
- Szerencsehozó paprika! - Aegeus teljes komolysággal ejti a feltartott tenyerembe - tőlem neked, így hozza majd a legtöbb szerencsét. Ezt mondta az eladó.
Erre felkuncogok ahogy a szemem elé emelem a kis csilingelő ajándékot. Hogy is mondjam el neki?
- Köszönöm, - oldalra billentem a fejem és rázok egyet a kulcstartón - de ezek szarvak.
- Szarvak?
- Igen, vagyis inkább kürtöcskék, amik képesek távol tartani az ártó erőket. Bár tényleg jobban hasonlítanak a paprikára. Az viszont igaz, hogy csak akkor hoznak szerencsét, ha egy jóakarótól kapjuk. Ezért pedig nagyon hálás vagyok - zárom köré ujjaimat. Nincs kulcscsomóm ezért mást kell kitalálnom, ahova aggathatom. Esetleg ékszert csinálhatnék belőle vagy a táskámra tehetném. Egyelőre a zsebembe rejtem.
- És jól érezted magad Nápolyban? Milyen fagylalt kelyhet kérsz? Mesélj el mindent miután kiültünk - mondom felé fordulva. Ismét visszazökkenünk, már érzem, hogy mozdulok, hogy igazodom is hozzá ahogy a kagylóban a gyöngy is teszi.

A kora délutáni zárás után elindulunk túrázni. Aggódok, hogy Aegeus túl erőlteti magát. A beszámolója szerint iszonyatosan sokat menetelt. Felment a Vezúvhoz és átment Pompeiibe is. Végig járta az összes rémes kis utcáját Nápolynak, ahova nem kéne turistáknak keveredniük. És nem félt, azt mondta, egy pillanatra se tartott semmitől.
Tényleg nem tudja micsoda rettenet bújik meg a világban.
A túrázásunk oka, elmondása szerint az eső. A napokkal ezelőtti vihar és az azt követő esti zivatarok Nápolyt is elérték. Ezért akar most felmenni és végig járni a túra utakat a hegyen.
- Tudod, eső után mutatkozik meg egy vidék igazi arca - mondja nekem ahogy kiérünk a városból. Az egyetlen dolog, ami ekkor előbukkan az a sár, gondolom a számat húzva. A bakancsomról még az előző esőzések után maradt sarat se tudtam még rendesen lekaparni.
De ha Aegeus túrázni akar akkor túrázni fogunk.
A napközbeni meleg a pocsolyák nagyját felszárította. A rét, ahol piknikezni szoktunk egészen száraz ennek köszönhetően. Átvágunk rajta, hogy elérjük a fölötte húzódó erdőt és annak túra útját.
Carabella útja és kastélya még mindig takarásban van, és ha látszana is Aegeus akkor se tudná ki rejtőzik ott. Mégis örökösen attól rettegem nem fogom tudni sokáig eltitkolni a létezésüket előtte. Ha pedig tudni fog róluk az én sokkal rosszabbik oldalammal is szembe kell néznie.
Egykor azt mondta felelősséget vállal értem, de akkor nem tudta mire vállalkozik.
Lehet elhagy. Úgy ahogy a régi Medeat is mindig elhagyták. Könnyelmű ígéret volt a részéről és ezért nem hibáztathatom.
Egészen elszomorodom ettől. Elnézem őt, ahogy előttem menetel még a léptei is jókedvűek én pedig csak a nyomát követve ólálkodom.
Toffi a vállamon utazik ismét, a fű még néhol nedves ezért nem akar lábon jönni. Mikor megérzi a rossz kedvem az arcomnak dönti fejét és dorombolni kezd. A fülét vakargatva köszönömöt súgok neki.
A fű egészen a vádlimig ér és a néhai szélre zöld tengerré válik és hullámokat vet. A szoknyám széle fel-fel lebben ezért szabad kezemmel, amivel nem Toffit fülét vakarom lenyomom. Persze Aegeust a legkevésbé se érdeklem.
Ez is keserűséggel tölt el.
Végre visszajött, én meg ilyen ostobaságokkal rontom el a hangulatom.
Hisz egész végig tudtam nem igaz?
Tudtam, hogy Thetis-é, hogy boszorkány, hogy nem is tudja milyen vagyok!
Akkor meg mit kesergek? Ostoba gyerek vagyok.
- Nézd csak! - kiált fel Aegeus mire felkapom a fejem. A férfi előre mutat a rét szélére, ahol az erdő első magas fái húzódnak és a túra út kezdődik. Az ujja mégis lejjebb szegeződik és mellé érve végre rendesen látom a magas fűben megbújó gombákat. Apró barna kalaposak akkora körben elszórva, hogy ő és én is könnyen beleállhatnánk egyszerre.
Mindketten leguggolunk melléjük és Aegeus a szemüvegét a homlokára tolva közel hajol hozzájuk. Aprócskák és kávébarna kalapjuk kissé púpos a tetejükön. Fogalmam sincs milyen gombák ezek. Általánosságban véve alig tudok valamit a gombákról, az ilyesmi tudásra eddig nem volt szükségem.
Felsikoltok mikor meglátom Aegeus kitép egyet és az orrához emeli.
- Megvesztél?! - kapok a kezéhez, hogy kiverjem belőle - mi van, ha mérgező!
A férfi csak könnyedén átveszi a másik kezébe míg elkapja a csuklómat, hogy ne zavarjam meg újra. Halálra váltan eltátott szájjal nézem ahogy megszaglássza a gombát.
Lehunyja szemét és elmosolyodik.
- Erdei szegfűgomba - néz rám és úgy tűnik élvezi a rémüldözésemet - teljesen ártalmatlan. Sőt ehető - ereszt el. A csuklómat magamhoz szorítva fintort vágok.
- És ha nem lett volna az?!
- Csak megszagoltam. Kevés gomba öl spórával - nevet fel mintha vicc lenne csupán az egész. Te esztelen férfi!
- Talán gombász vagy?
- Papírom nincs róla. De lelkes gombaszedő vagyok - egy pillanatra elgondolkodik és vállat von - vagy harminc éve.
Már megint az éveivel jön. Lehetsz itt az Özönvíz óta akkor se lehetsz biztos a dolgodban! A fogaimat csikorgatva elkapom róla a tekintetem. Ő tovább forgatja kezében a gombát csak félig figyelve rám.
Ma talán még sincs hozzá hangulatom. Szívem szerint felpattannék és itt hagynám. Vicces, hogy lehet valaki után vágyakozni aztán ha előttünk van inkább leütnénk. Annyira meggondolatlan és még ki is mer nevetni! Mit tudsz te a világról, akinek olyan gondtalan az élete?!
Pufogva a kör felé fordulok. És még ez is, nem normális dolog, hogy így nőnek a gombák.
De csak egy pillanat és úgyis magyarázni fog. Ebben legalább biztos lehetek.
- Bocsánat, gonosz tréfa volt, - mondja végül térdén megtámasztva könyökét és felém hajol - de kíváncsi voltam tényleg megijedsz-e.
- Akkor biztos remekül érzed most magad - dünnyögőm - most már kinevetsz és gúnyolódsz velem? - a kalapom peremét megragadva lehúzom, hogy teljesen eltakarja az arcom. Aegeus ismét csuklón ragad elhúzva a kezem a kalaptól és engedek neki.
- Hmm - hajol lejjebb, hogy belásson a kalap alá - igazán sajnálom Medea, csúnya dolog volt tőlem.
- Az volt - majd csak hogy odaszúrjak hozzáteszem - meggondolatlan vagy.
- Az vagyok.
- És élhetetlen.
- Az is.
- És fellegekben járó.
- Szerencsére a világon sok féle ember van. A magam fajta fellegekben járók és a te féle szorgalmas méhek is - a szemei úgy csillognak, mint a tó tükrén a fényjátékok - a világ neked köszönhetően halad előre és a magamfajták miatt emlékszünk a múltra.
Ó, hogy mindenre van egy okos gondolatod! Egész nap ilyeneket farigcsálsz ugye? Mindenből példabeszédet faragsz és minden buta tettednek van egy mélyebb oka. Még egy magamfajtának is tudsz hízelegni. Vagy nem is. Te komolyan gondolod ezeket. Ezért szeretlek úgy és most erre emlékeztetsz.
- Hát jó - mosolyodom el - de legközelebb, ha ilyet csinálsz úgy elhajítom a szemüveged, hogy sose találod meg - a kör felé intek -mi ez?
Hát jó. Még bírom. Táncoljunk tovább azon az öt lépésen köztünk és hunyjunk szemet a világra körülöttünk. Neked sose kellet figyelembe venned, én pedig képes vagyok elfordítani a fejem. Amikor csak ketten vagyunk tényleg csak létezzünk mi. Se Carabella, se Bambolotta, Amante atya vagy Lazzaro gondolat se legyen.
Másképp nem is lennék Medea, a létezésem alig terjed tovább a tekintetednél.
Két tenyerembe ejtem az állam és a térdeimen támasztom ki magam. Nem rá nézek, hanem a körre. A lombos fák árnyékai alatt terülnek el és a kör belsejében valamivel sötétebb a fű, mint a rét más részein.
- Több neve is van nemzettől függően. A németek boszorkánykörnek nevezik az angolok, írek vagy skótok tündérkörnek a franciák meg varázslók körének - kezd bele elővéve a mesés hangját, azt a nagyon professzorosat, ami mindig mosolygásra késztet - ezek a körök ott jönnek létre a hiedelmek szerint, ahol tündérek vagy boszorkányok táncoltak. Aki pedig belép láthatatlanná válik, korai halált hal vagy a tündérek rabságába esik és addig táncoltatják amíg bele nem őrül és meg nem hal.
Végigfut a gerincemen a borzongás. Nem vagyok szörnyen babonás csak pont annyira, hogy szándékosan ne menjek velük szembe. Nem hinném, hogy léteznek tündérek a szó igazi jelentésében. Igazán sose találkoztam még senkivel, aki hitt volna bennük. Még a mama se hisz a létezésükben. Csak az olyan megbabonázó lehetetlen asszonyokban élnek tovább, mint Carabella. De most pont egy boszorkány mellett vagyok.
- Aegeus - kezdek bele ujjaimmal a körülöttem lévő fűszálakat csipkedve - te boszorkány vagy ugye?
Igazán szeretném, ha azt mondaná nem és ismét nevetne. Ez is csak az egyik vicce lenne egy olyan, amin senki se nevet. Könnyebb lenne a tudat, hogy borzalmas a humora mintsem, hogy boszorkány. Mert akkor komolyan a kezembe kell vennem a dolgokat és meg kell őt mentenem a Pokoltól.
Mielőtt válaszolna felemeli fejét és hirtelen feláll. A boszorkánykört megkerülve tisztes távolságból az erdő avaros részéhez lopakodik. Értetlenül figyelem megmerevedve. A susnyásban nem látok semmit, a fák itt még elég gyéren állnak, hogy messze ellássak.
- Medea most meg fogok egy békát, ne félj nem mérgező - jelenti ki és már le is csap mielőtt bármit mondhatnék. Két vasmarkával az avarhoz kap és diadalmasan összezárva a magasba emeli. Épp csak kinyitva tenyerét bele les és vigyorogva hátra fordul felém.
- Megvan.
Könyörgőm adj egy kis nyugalmat a szívemnek, sóhajtok fel. Már nincs mit tenni. Nála van, megfogta és már jön is vissza hozzám, hogy megmutassa. Nem szeretem a békákat.
Grimaszolva mégis a tenyere fölé hajolok és mikor kitárja, hogy pont belelássak meglátom a szerzeményét. Kicsi és barna két világos csíkkal az oldalán. Ő se örül, hogy lát, de szapora lélegzetén kívül nyugton ül Aegeus markában.
A férfi visszatérdel mellém és gyermeki ámuldozással tanulmányozza. Csak nem vagy egy harminc éves tapasztalattal rendelkező béka vadász is?
Könnyebb lenne listába foglalni mindent, ami Aegeus nem. Úgy tűnik a potenciái sose fogynak ki, a teljes megismerése pedig képtelen vállalkozás.
- Medea - szólal meg mire arcára kapom a tekintetem, de ő csak a békára figyel, ujjával annak lapos fejét simogatva - te veszélyes helynek tartod a világot nem igaz?
- Tudtommal az is - biggyesztem le a szám. Aegeus leteszi egyik térdét, hogy megtámaszkodhasson a földön. Én inkább nem teszem le a csupasz térdeim a nyirkos fűre. Toffi mellénk sündörög neki dörgölődzik a hátamnak ahogy elhalad mögöttem és ő is kíváncsian - de egy vadász kíváncsiságával - megszemléli Aegeus békáját. Amikor a férfi magasabbra emeli kezét, hogy minél messzebb legyen tőle azonnal elveszti az érdeklődését és tovább áll az erdő felé indulva. Ő is messze kikerüli a boszorkánykört.
-Hmm - hümmög Aegeus - szóval így látod.
- Nem válaszoltál a kérdésemre.
- Tudod - hagy továbbra is figyelmen kívül a békának címezve újabb bölcsességét - a légy szemében a béka félelmetesebb, mint az oroszlán.
A szememet forgatva felnézek rá. Most ostobának tartasz? Burkoltan lehülyéztél?
- Szerinted hülye vagyok?! Hogy alaptalanok a félelmeim? - bugyog fel belőlem a harag és nem tudom visszanyelni időben a szavaim. Aegeus végre felém fordul. Szemöldökei felemelkednek a végén mégis szelíden elmosolyodik. Még ilyenkor is olyan nyugodt tud maradni és ettől csak még hülyébbnek érzem magam. Én lennék valóban a hisztérikus?
- Nem, azt mondom mindannyiunk számára más az ijesztő - leengedi a kezét a fűbe és a béka azonnal kap a szabadulás lehetőségén és lehoppan - csak azt nem tudom miért rémít meg a boszorkányság téged.
Visszahőkölve felegyenesedem. A lista éppenséggel végtelen. Mert mi van akkor, ha sok mindentől félek? Nincs meg rá minden okom? A világ kegyetlen, tele mérges gombákkal és mérgező békákkal. Az egész egy hatalmas boszorkánykör, amiből nincs menekvés.
Te pedig csak mert eggyel se találkoztál rögtön kétségbe vonod a létezésüket. Hiába éltél többet nem hinném, hogy többet is láttál. Én egyszerűen képtelen vagyok bízni úgy, mint te!
- Aegues... hiszel Istenben? - kérlek mondj igent. Mintha befolyásolhatnám a választ letérdelek és felhúzott lábához hajolok. Egyik tenyeremet a térdére helyezem és arra teszem az állam, hogy felnézhessek rá. Másik kezemmel óvatosan megcirógatom álla vonalát.
Tessék nézd, hogy meghunyászkodom, igazán megdolgozom azért a kegyes hazugságodért.
Aegeus viszont letekint rám, a szemei melegek és kezével feljebb csúsztatja kalapom, hogy jól láthasson.
- Abban az Istenben, amiben te hiszel nem - jelenti ki a kegyetlen igazságot a frufrumat igazgatva és azonnal elveszem arcáról a kezem - megvannak a saját isteneim és a saját hitem.
- Pokolra fogsz jutni - suttogom lehunyva szemeimet, hogy ne sírjam el magam. Le mész és lent maradsz, ki tudja hányadik körre jutva. Fáj, annyira fáj mert szerettem volna megosztani veled a hitem. De még csak abban az Istenben se hiszel, akit jelentesz nekem. A torkomban a keserűség egyre feljebb ér és a körmeimet a térdébe mélyesztem.
- Nem hiszek a Pokolban sem - folytatja - az én túlvilágom merőben más, mint a tiéd.
- De kinek van igaza? - teszem fel a válasz nélküli kérdést. A vallások létezése óta forog köztünk és nem mi leszünk azok, akik megtalálják a választ rá, süssön bármilyen szépen a nap, vagy legyen kellemes a szellő.
- Fordítsuk meg. Legyen mindenkinek igaza - mikor dühösen kinyitom a szemem ő akkor is töretlen mosolyog - senki se tudja mi van a túloldalon. Ezért én úgy hiszem mindenkire olyan túlvilág vár amilyet elképzel. Bármely vallás és képzet lehet igaz. Ha pedig egyikről se tudjuk, hogy igaz vagy hamis, lehet mindegyik igaz és mindegyik hamis is.
Kezdek belegabalyodni. Ez gyakran megesik Aegeus-szel, egyszerűen nem tudom megragadni az értelmét és ettől ő maga is értelmetlenné válik. Nem vagyok elég, sose vagyok elég. Ez az egész csak sírásra késztet. Elveszett és frusztrált vagyok ez pedig könnyekre fakaszt akár egy gyereket. Jön itt nekem Schrödinger-vallásával és most mit kezdjek vele!?
- Na, na, na - törli le könnyeimet hüvelykujjával gyöngéden. Ma már igazán elegem van belőle. Könnyebb volt visszasüppedni az iszapos mindennapokba amíg távol volt. Most meg itt áll előttem és szembe kell néznem a valósággal nem pedig egy fantáziaképpel.
- Talán, ha Luba itt lenne ő tudna neked valami okosat mondani erre. De csak ez a hülye Medea ragadt hozzád - nézek oldalra dacosan, hogy meg ne lágyítson.
- Én neked akarom mégis mindezt elmondani. Ha nem is tudsz rá mit felelni, vagy nem is hiszel nekem én akkor is csak neked szánom ezeket a szavakat.
- De a legalapvetőbb dolgokban nem értünk egyet! Szerinted nem létezik Isten! Én meg nem hiszek Zeuszban meg Aphroditéban és még ki tudja kiben! Ez egy áthidalhatatlan különbség! Hisz teafűből jósolsz! - fakadok ki felemelve a fejem. Minden a felszínre fog jönni és szét fogunk esni. El fogom veszíteni Aegeust, már távolodik is. Én pedig újra egyedül leszek és névtelen. Senki leszek pedig Medea voltam.
- Eddig is meglepően jól elvoltunk. Pedig én már jóval azelőtt Zeuszban hittem, mint hogy te a világra jöttél. Te pedig már akkor is töretlen hittél Istenben amikor még a nevedet se kaptad meg tőlem. A világnézetünk más, de mondtam már neked nem igaz? A tisztelet, amit a barátok egymás iránt éreznek nem szavakban rejlik. Kevesebbnek tartasz mert teafűből jósolok? - hajol hozzám egészen közel. Nem fél és nem emeli meg a hangját. Aegeust kicsit se rázta meg ez a beszélgetés, amitől én azóta tartok, hogy megismertem. A földre roskadva elgondolkodom. Már emelném a számhoz a kezem, hogy harapdálni kezdjem a körmöm körüli puha húst, de Aegeus megállítja a kezem. Ismét rámarkol a csuklómra és én engedelmesen leejtem, hogy kettőnk közt himbálóddzon mert nem enged el ekkor se.
Tényleg nem ad kegyelmet, végig kell gondolnom és rendet kell tennem a fejemben.
- Nem - suttogom csöndesen. Hogy is lehetne kevesebb? Aegeusből semmi se vehet el. Az a rengeteg szeretet, ami csak kallódott bennem a jöttéig nem fog semmivé válni csak mert másképp látjuk a világot. Talán még ezért is szeretem. Mert más, valami misztikus és ősi. El tudom hinni ő a világ kezdetén is ilyen volt. Nem is számít kinek van igaza, hogy mi vár ránk a túloldalon. Előtte még itt van ez az egész élet arra, hogy együtt legyünk. És nem akarom elengedni őt még Isten kedvéért se és ezt nem vetheti senki se a szememre.
A mama mindig is azt mondta minden szeretet, ami boldogságot hoz és nem ejt sebet Istentől ered.
Aegeus lassan feláll és leporolja a nadrágját. Egy pillanatig habozom, de végül követem példáját. Bárhogy nézem ugyan az az Aegeus, aki akkor volt mikor megismertem, mikor együtt piknikeztünk vagy Lubaval vacsoráztunk. Semmi se változott.
Leemelem róla a szemem és megpróbálom lesöpörni a térdemre ragadt földet és növénydarabkákat. Amíg én ezzel foglalkozom Aegeus ismét beszélni kezd.
- Az én szememben nincs sok különbség a szentek csodái és az ősi mágia között.
- Az én szememben pedig a kettő összeegyeztethetetlen - húzom ki magam és a szemébe nézek. Mindketten elmosolyodunk.
- És én ezt elfogadom.
Elfogadod.
Mikor ezt mondod reményt keltesz bennem. Elhiszem, hogy ha egyszer eléd állok meztelenül a fogaim és a karmaim megmutatva akkor is ezt mondod.
Elfogadsz akkor is majd Aegeus mikor rájössz milyen is vagyok igazán?

Késő délután felérünk a hegység egyik magaslatára, ahova a túra út vezet. A kis kiszögellésen nincs más csak pár pad, hogy a felérők megpihenhessenek. Felülünk arra a padra amelyik a legközelebb van a korláthoz. Egymás mellett ülve még csak nem is félek a magaslattól. Nincs baj, igazán nincs baj.
Megosztozunk Aegeus kulacsán és csak élvezem, hogy levegőhöz juthatok. A tenyeremből megitatom Toffit is. Az ölembe húzódik és szakálláról a lábamra csöpög a víz.
Az út vége már elég meredek lett, hogy valóban kihívást jelentsen. Legnagyobb meglepetésemre a férfi még a nagy testével is könnyedén kapaszkodott fel, sőt még Toffit is fölhozta karban megkímélve engem. Könnyebben ért fel, mint én, akinek volt némi tapasztalata hegymászás terén.
A város nem nagyobb most egy makettnél és először jelenthetem ki teljes biztossággal, hogy valóban ellátok a tengerig. Aegeus tekintete más lesz ahogy a nagy elterülő és végül homályba vesző kékséget figyeli. Remélem olyan magasan vagyunk, hogy Thetis nem tud utánunk jönni. Hadd legyen enyém ez a pillanat.
A szívem kalapál és az izzadságtól nedves a bőröm. Mikor megnyalom a szám érzem a sós ízt.
- Meg fog látogatni a fiam - a csönd szétfoszlik és vele együtt a békességem is. Nem mutatom ki csak a számat zárom össze szorosan. Féltékeny vagyok. Aris sokkal veszélyesebb, mint Luba. Nem tudok ellene védekezni.
- Ezért hamarosan elmondom neked Medea történetének végét.