A varázslat másnap se foszlik szét. Carabella továbbra is rám néz és beszél is hozzám. Sőt együtt is reggelizünk.
Bizarr ez az egész, gondolom ahogy az étkezőasztalnál ülünk. A rádióadás valóban visszajött. Most a konyhapulton állt a kis vacak és halk sistergő háttérzenét biztosított.
A szőke lány a cornettoját csipegette míg fél karral Bambolottat tartja. A kislány erőszakosan tépi Carabella ruháját pedig így is mindkét melle szabad már és ő bőven elég közel van ahhoz, hogy szophasson.
Meg akarom tőle kérdezni mégis milyen varázslat az, hogy neki még mindig van teje, de azt hiszem ez több mint illetlenség lenne. Ezért közömbös arccal próbálom ketté vágni a sfogliatellam, hogy megkenhessem narancslekvárral. Addig bénázok az életlen – bár legalább tiszta – késsel míg a penge bele nem fut az ujjbegyembe, amit bezzeg felsért azonnal.
Bosszúsan kapom be a számba a megsebzett ujjam. Ekkor összetalálkozik a tekintetünk Carabellaval. Bámul inkább nem is néz.
- Kilyukasztottad a füled? – az örökké álmos hangja messziről szólal föl. Mintha Álomországból köszönne át.
- Újra inkább. Nincs meg az egyik fülcimpám. Ezért itt – mutatom meg a csonka bal fülemet – újra kellett szúrnom.
Carabella hátra dől a székén és felhúzza lábait az ülésre sátrat alakítva fehér hálóruhájából térdein szétfeszítve az anyagot. Szeretem mikor ilyen emberien mozog.
- Honnan jöttél egyáltalán? Lazzaro azt mondta csak felbukkantál mintha épp a küszöbünkön szöktél volna szárba. Azt mondta felfogadott mert olyan hirtelen jöttél, hogy fel se merült benne másért vagy itt, mint hogy neki dolgozz. De Lazzaro ilyen. A városi legendákat is elhiszi. Spirituális alkat, de szerintem csak túlságosán arra vágyik, hogy történjen valami anélkül, hogy csinálnia kelljen bármit. Ezért örült mikor felbukkantál. Egy feketén dolgozó szótlan fordulat vagy neki - még sose mondott nekem ennyi mindent, még tegnap este se - ráadásul lefizethető - néz rajtam végig némi fölénnyel. Nem reagálok a szavaira. Most már tudom a Carabellak és a Medeak egészen közös talajból nőnek ki.
- Elmesélhetem miért indultam el – felelem engedékenyen kivéve az ujjam a számból egy cuppanással.
- Engem az nem érdekel - mondja finnyásan - azt mondd el milyen volt, ahonnan jöttél. Az ember bármiért elindulhat. Olyannak tűnsz, aki elmegy a boltba tejért aztán gondol egyet és tovább megy míg el nem éri a világvégét. És közben a kezében lóbálja a karton tejet.
Az ujjamon lévő sebet tanulmányozom, hogy időt nyerjek. Hüvelykujjammal szétveszítem a vágást míg hajszál vékony vörös csíkká nem válik. Nem elég még, hogy valóban vért fakasszon. Egy utolsó nyalintással elintézem és visszatérek a reggelimhez.
- Torinói vagyok – mesélem a sfogliatellanak ahogy megkenem lekvárral. Felnézek a tündérlányra, aki épp nyitná a száját és azonnal hozzá is teszem.
- Igen, láttam a leplet. Imádkoztam is előtte. Csupán kétszer. 2010-ben még csak egy éves voltam és a mamám nem mert elvinni nehogy bajom essen a tömegben. 2015-ben meg lemaradtunk róla, az utána lévőkre viszont el tudtunk menni.
Carabella azonnal becsukja a száját. Bosszantó dolog ez. Torinóban rengeteg szépséges csoda van, az árkádjaink a palotáink, de még egy ideig a világ legmagasabb épülete is a miénk volt! Bezzeg a Mole Antonelliana, ami jogosan a városunk szépsége és a legjobb filmtörténeti múzeuma akár egész Európának nem kelt ekkora visszhangot.
A lepel, mint keresztény hívő valóban lélekemelő látvány, de mint városi szeretném, ha elismernék a többi nevezetességünket is. Párizs nem csak az Eiffel-torony, Róma nem csak a Colosseum és Moszkva nem csak a Vörös tér.
Vagy csak túlságosan fáj a tudat, hogy a következő évben lévő újabb körbemutatásnál nem leszek otthon.
- Milyen egy nagyvárosban felnőni? – kérdi. Bambolotta abbahagyja a mellei tépését és figyelmét elkezdi elkötni az almakompótos bébiétel. Carabella a kézfejével letörli a mellén végig szaladó tejcseppet és elkezdi a baba szájába kanalazni a pépet.
Befejezem a lekvár felkenését és beleharapok a süteményembe. Jó alaposan megrágom és Carabella egyetlen mozdulattal se siettet. Nem is ő lenne akkor. A világ homokórájában az összes homokszem az övé.
- Hát – kezdek bele – kicsit olyan mintha sose ismernéd meg egészen, érted? Mert ennek a városnak véges utcái vannak, megszámlálható lakói és ilyesmik. Torino olyan mintha folyton nőne. Könnyen elindulhatsz és oda lyukadsz ki, ahol még sose jártál. Bejárni az egész várost és megismerni épp annyira lehetetlenség, mint az egész világgal megtenni mindezt. Nem is szeretem a nagyvárosokat azt hiszem. Amióta elmentem onnan nem nagyon jártam egyben se – oldalra billentem a fejem és még egyet harapok a reggelimből – a mama és én egy kis szoba-konyhás lakásban éltünk az Úr kertjében. Úgy hívta a család, hogy a Kutyaház. Én azért szerettem. Mert nagyon kicsi és érthető hógömbnyi világ volt a miénk. A kinyitható kanapé alvóhely, tévénéző és összebújó pont is volt és ha elég nagyot ugrottam rajta bevertem a fejem a plafonba. Nem voltak lakatlan pontjai, minden kis zugban ott voltak a jeleink.
Carabella megelégszik ennyivel. Jó lakottan terpeszkedik tovább az utolsó püré maszatokat letakarítva Bambolottaról egy konyharuhával. Édesen nehezedik ránk a csönd és hirtelen felindulásból visszadobom neki a labdát a kérdezősködéssel.
- És milyen volt egy kisvárosban felnőni?
Bátortalanul félmosolyra húzom a szám. Meddig húzhatom a képzeletbeli kötelet kettőnk között amíg el nem engedi? Carabella elhelyezi Bambolottat kényelmesebben az ölében és a hátát veregetve figyel engem. Lustán imitálja a szám mozgását.
- Megszokható. Nincs tele meglepetésekkel az biztos. Ugyan azok az arcok és épületek, ha pedig valami mégis történne és valami változás állna be az egész város megállás nélkül arról beszél vagy egy hónapig – szemeit forgatva hátra veti fejét – Istenem miután felvettünk bármerre is mentem csak rólad kérdeztek. Ki ez a kislány? Nápolyban ismerted meg? Lazzaro barátnője?
Két évvel ezelőtt a templom ablakai közül az egyik meghasadt és ki kellett cserélni. A népfelkelések is tudnak nyugodtabbak lenni, mint ez a város, ha változás történik.
A markomba nevetek. Nem éppen azért mert vicces, de ez a bosszankodó Carabella nagyon igazi. Annyira vártam ezt a pillanatot mikor megmutatja magát!
Lefokozták a tündérkirálynői posztjáról mégis több lett. Ember lett, megelevenedett baba.
A lány nem osztja a jókedvem és összehúzott szemekkel néz rám.
- Menj el a templomba – mondja – fogadjunk nem voltál egyszer sem még a Santa Patriciaban.
Éppenséggel voltam, de nem, mint hívő, hanem mint turista. Nem mintha bánnám. Turista sokkal ritkábban vagyok, mint hívő. Megrázom a fejem mire folytatja.
- Rendes kereszténynek tartod-e magad?
- Igen.
- Akkor tessék eljárni a templomba – a hangja tele van anyukás kioktatással – aztán meséld el nekem mit hallottál.
Nem vagyok benne biztos az tesz-e valakit rendes kereszténnyé, ha templomba jár, de azért rá bólintok. Egy kicsit helyettük is járni fogok, ha már ők nem hagyhatják el ezt a helyet.
Valójában hiányzik a mise, az ostya meg a tisztaság és meghittség, amit a templomba járás ad. Azt hiszem szükségem van arra, hogy elmenjek. Ez rendezheti valamelyest a bennem kavargó füstös értetlenséget. Bizonytalan vagyok az a bajom.

Reggeli után távozok. Megkérdezem Carabellat esetleg szeretne-e valamit, hogy felhozzak nekik. Sose vettem eddig a fáradtságot, hogy e felől érdeklődjek, de most tényleg érdekelt is a válasza. Ő viszont csak megrázza az alvástól még borzas szöszke fejét.
Toffit a kertben szedem össze. Hajnalban valamelyik résen vagy repedésen kijutott és annyira el volt, hogy reggelizni se akart bejönni.
Egy zöld hernyót terrorizál épp mikor mellé érek és felkapom. Azonnal kiabálásra hajazó nyávogásba kezd.
- Jól van na – vakargatom a mellkasát a karjaimban tartva és elindulok vissza a fagylaltozó felé, hogy átdolgozzam a napot. Aegeus ma még nem fog visszatérni, az esti miséig pedig valamit csak kell csinálnom. Akkor pedig hadd teljen az idő hasznosan.

Jó alaposan megmosakszom és meg fésülködőm mielőtt elindulnék. Toffi és én ráérősen battyogunk föl a Santa Patricia felé. A napsütésben az épületet mintha cukorból építették volna.
Hív minket.
Az árnyékos macskaköves térre érve már folyik rólam a víz. Akaratlanul is Lubov és Aegeus kering a fejemben. Egy másik nyáron újra átélhetem mindezt. Lehet nem itt, de velük.
A közkútból iszok pár kortyot és megmosom az arcom, hogy felfrissüljek. Ilyen melegben nem kell aggódnom a ruhám úgyis hamar megszárad ezért a számat a buggyos ruhaujjamba törlöm.
A markomba vizet engedek és Toffi mellé guggolva megitatom őt is. Csöpögő szakállát heves fejrázással szárítja meg és prüszköl mellé. Nevetve rázom meg a fejem.
Olyan drámai.
Megpaskolom a vállam ő pedig abba hagyja a műsort és a térdemet lépcsőnek használva a nyakamba mászik.
Nem szeretném, ha kiraknák ezért jobb, ha így viszem be.
A város nagy része szállingózva érkezik meg. Mind szépen felöltözve vagy legalábbis tisztán. A munka után még gyorsan elkészítve magukat, hogy meglátogassák Istent.
Megannyi ismerős arcot látok, a napközbeni vásárlóim fagylalt nélkül még kissé furcsán is hatnak.
Kapok pár érdeklődő pillantást ezért kihúzom magam és felszegett állal sétálok be. A hideg azonnal körbe ölel és pár pislogásig nem is látok igazán a hirtelen sötétben. Aztán a szemem hozzászokik és láthatom az egész templomot.
Most nincs elkerítve az oltár és a ministráns fiúk, az orgonista és a pap is a körül téblábol ki-ki várva a kezdést. A pap néhány helybelivel beszélget, jóindulatú mosollyal pont ahogy az egy paphoz illik.
A leghátsó sorok egyikébe ülök be egészen az oldalhajónál. Nem kérek több figyelmet, nem illendő Isten házában. Olyan közel ülök most Szent Patríciához, hogy az összes ráncot látom fekete márvány ruháján.
Gyerekként egy jó ideig apáca akartam lenni. Tetszett a jól meghatározott és kőbe vésett létezésük. Ők minden nap úgy kelnek fel, hogy tudják mi a feladatuk. Aztán kiderült apácának nem éppen könnyű lenni és én nem is lehetek az.
Nem voltam összetörve a hírtől, hamar túltettem magam rajta. Mégis néha eszembe jut, hogy ha mégis erre vágynék nem teljesülhetne. Vicces az ember annyira a szívére tudja venni, ha valami nem lehet az övé, pedig soha nem is gondolt addig a megszerzésére!
Mind Évák vagyunk legbelül.
Annyira lefoglal Szent Patrícia, hogy elsőre fel se tűnik a mellém csusszanó fiú. Toffi, aki mellettem kuporog, mint egy nagy vekni kenyér erre elkezdi lassan és vészjóslóan csóválni a farkát. Inkább kelti fel a figyelmem az ő mozgása, mint az illető.
A kamasz fiú mikor összetalálkozik a tekintetünk elmosolyodik. Szélfútta fekete hajával és kék szemével még fiatalabbnak néz ki, mint amennyi. Vito, a helyi fenegyerek. Ez annyit jelent egy ilyen kis városban, hogy gyakran az iskola mellett cigizik és tud néhány bringás trükköt.
Majdnem minden nap eljön a fagylaltozóba két gombóc pisztáciáért és azt hiszem a kamasz Toffi is olyan sündörgő volt, mint ő. Várakozóan csillog a szeme és a kezei a pad szélével játszanak.
Mit vársz?
Előre fordulok és megnézem milyen számokat tettek ki a táblára. A padban már találtam egy kitett Bibliát alig nagyobbacskát, mint a tenyerem és látványosan elkezdem benne keresni a feltüntetett oldalakat.
A mai téma a megüdvözülés. Remek kis kérdés lefekvés előtt, nem is illene egy reggeli miséhez. Jó cselekedetek és bűnök, a mindennapjaink tetteinek örökös szétbontása.
El kéne mennem gyónni.
- Szia – idegesen rántom a fejem a fiú irányába mikor megszólít. A mérges arcom látványára védekezőn felemeli a kezeit és megereszt egy engesztelő félmosolyt.
- Szia...
- Nem hittem volna, hogy jársz templomba – kijelentésére felvonom a szemöldököm. Azért ült ide, hogy sértegessen? És én még azt hittem kedvel.
- Ennyire rossz embernek tűnők?
- Dehogy – nevet fel és kisfiús érdeklődéssel hajol közelebb – azt hittem, aki annyi helyen járt már, mint te, igazán nem érdekel egy ilyen poros templom.
- Én a te helyedben nem sértegetném Isten házát – morgom.
- Soha nem jártam még máshol – kezd bele saját történetébe Vito arcával a plafon felé fordulva. A kezei továbbra is a pad szélével játszanak és rájövök nem sértegetni ült ide. Ez a fiú zavarban van. Tőlem.
Tetszem neki mert más, mert idegen vagyok mindentől, amit ismer. Ennek a fiúnak hatalmas álmai vannak csak épp nem tudja hogyan érje el őket. Legalábbis a szemeiből ezt olvasom ki.
Kedvesebbnek kell lennem. Aegeus biztos ezt mondaná. Nekem is meg kell tennem a saját lépéseimet az emberek felé.
- Nem olyan izgalmas ám – mondom csöndesen és az ujjaimat könyvjelzőként bedugom a kijelölt oldalak közé.
- Na, persze – nevet fel kétkedve. Nem kéne ennyire máshogy látnunk a világot. Alig lehet köztünk két-három év.
Mindenben különbözünk mégis.

Az istentisztelet elkezdődik. Párszor találkoztam az atyával is a városban. Ötvenes évei végén jár orrának nyerge olyan akár egy hegyomlás. Az egyszerű ízeket szereti, mint a vaníliát, citromot, és ha jó kedve van akkor a sztracsatellát. Még az ízlése is visszafogott pont ahogy egy paphoz illik.
Toffi az ölembe mászik egy ponton és háttérzenét biztosít a papnak a dorombolása. Az állát vakargatva hallgatom a tiszteletes hangját. Átéléssel és széles mozdulatokkal magyaráz. A lelkesedése szimpátiát vált ki azonnal. Túl sok pap alszik el a saját miséjén.
A Szentírás szerint élni, az erényeknek megfelelni valamiért ma különösen a szívembe találnak ezek a szavak.
Szeretnék én is jó lenni. Megérteni és segíteni.
A mama és Aegeus is azért olyanok amilyenek. Ők is ezt próbálják beleverni a fejembe.
A kéz a combomon olyan hirtelen jelenik meg, hogy reflexből fölrántom mindkét térdemet. Toffi azonnal leugrik rólam és dühödten fordul Vito felé. A kéz mégis ott marad. A hüvelyk és a mutató ujja úgy követte a combom vonalát mintha belém akarna csípni. Pont ott, ahol a szoknyám véget ér a combom közepén. Akkor se döbbentem volna le jobban, ha tényleg megcsíp.
Hogy merészeli?!
Elhűlten nézek felé még a számat is nyitva felejtve. Vito nem fordul felém csak a szeme sarkából figyel. Számára az egész mulatságos, sőt egy kis bűnös szórakozás erről mesél a mosolya, amit meg se próbál elrejteni. A szégyentelen, bele vörösödőm a haragba.
Összeszorított fogakkal a keze után nyúlok és a kézfejének bőrébe csípve megcsavarom azt.
Felszisszenve elkapja a kezét mire páran felénk fordulnak. Faarccal nézek előre mintha semmit se érzékelnék a tekintetükből és tovább hallgatom a példabeszédet. Toffi is visszahuppan az ölembe rosszallóan elfordulva a kezét dajkáló fiútól.

A pap végül megáld minket és elénekeljük az utolsó aznapi zsoltárt. Az orgona nehéz hangjai mintha beborítanának minket, a mise rám telepszik és akkor se törik meg a varázsa mikor az egybegyűltek elindulnak kifelé. Vitoért az apja jön. Magas és tömör férfi erős szemöldökkel és még a nyugodt arca is zord akár egy kőszoboré. Vito azonnal jobban viselkedik, amint odaér a padsorunkhoz. Illedelmes arcot vág és egy elsuttogott búcsúzással az apjához siet. Hát tényleg még csak egy gyerek. Nem kéne annyira megharagudnom rá az előbbi ostoba csínyéért.
Toffit ismét a nyakamba ügyeskedem és már nagyon vágyakozom egy szál cigiért.
A pap a templom ajtajánál búcsúzik a hívőktől. Néha vált pár szót egyesekkel majd kedélyesen integetve elköszön tőlük.
Meg se mondanám, hogy most ért véget az egy órás miséje, ha nem csillogna kopaszodó homloka az izzadságtól.
Mikor elhaladok mellette az utolsó kiszállingózó emberekkel körülvéve utánam szól.
- Carmen! – elsőre nem is jövök rá én vagyok az amíg egy lépést nem tesz felém. Imbolyogva megállok és felé fordulok. Zavaromat látva rám mosolyog.
- Ne aggódjon. És bocsásson meg a tiszteletlenség miatt. Nem tudom a családnevét.
- Medea – kezdem megszeppenve – a nevem Medea... Carmen. A Carmen a családnevem – szívem szerint homlokon csapnám magam. Meddig tudom csűrni-csavarni ezt az egy szerencsétlen hazugságot?
- Hívjon nyugodtan Medeanak, Plébános úr – sütöm le szemeim. Tényleg el kell mennem gyónni. Isten közvetlen szolgálójának hazudtam. De kérlek bocsáss meg Istenem mert megfogadtam a születésnél kapott nevemet soha többé nem ejtem ki és nem is fogok hallgatni rá. Akkor pedig már nem is az enyém igazán, csak egy emlék, egy szó, aminek elfelejtette mindenki a jelentését.
- Akkor kérlek szólíts engem is Amante atyának csak nyugodtan – mosolyog le rám. Elhiszi, vagy nem akarja firtatni a nevemet.
- Nagyon örültem mikor megláttam a mise alatt – folytatja könnyedén és zöld miseruhája alatt zsebre teszi kezeit – a helyiek egy ideje rendszeresen megtaláltak, hogy beszámoljanak rólad – és ekkor Toffira néz – és róla – a hangja nem megrovó inkább szórakozott, mint aki mulatságosnak tartja mindezt – egy fekete macskával járni... érdekes a legtöbb ember szemében. Főleg miután a professzor úr úgy felborzolta a kedélyeket.
- Mit csinált Aegeus? – kapom fel a fejem és Toffi majdnem le is gurul a vállamról. Ezért inkább átmanőverezem a karjaimba így a hátán fekszik el hátsó lábaival az égnek.
- Azt hallottam – Amante atya azonnal eleven mesélésbe fog mindkét kezével mutogatva – az egyik reggel egy pincérnek teafűből jósolt. Igazán megrémisztett mindenki mert a jóslat bevált. Azt mondta a fiúnak a csészét forgatva; „Micsoda szerencse elé néz! Pénz áll a házhoz." Teljesen úgy ahogy egy cigány jósnő is mondaná! – emelte magasra lelkesen mutatóujját – és talált az utcán húsz eurót!
Elhűlve hallgatom a pletykát. Igaz, most már igazán nem hunyhatok szemet a tény fölött, hogy Aegeus boszorkány. Egy rendes jóslást, bűbájokat és még ki tudja milyen Isten elleni vétkeket elkövető boszorkány.
Nem, Aegeus nem érintkezne soha a Sátánnal vagy bármivel, ami gonoszságból fakad. Isten a jóság, és akiben a legtöbb jóság megtalálható az hasonlít leginkább Istenhez.
- Amante atya – kapkodok levegő után – Aegeus is megüdvözülhet attól még, hogy boszorkánysággal foglalkozik?
Az atya arca meglepettségbe torkollik, szemöldökei megugranak mire az összes homlokán átfutó ránc is megjelenik. Aztán végül mégis megrántja a vállát, ami igazán nem paphoz illő mozdulat. Nem kéne csak rángatniuk a vállukat mert sok nyugszik rajtuk.
- XVI. Benedek pápa hivatalosan is kijelentette a római katolikus vallás elítéli a boszorkányságot – vakarta meg homlokát – mindenesetre a professzor úr nincs elveszve. Kérheti Isten bocsánatát és a végén megüdvözülhet. „Ha megvalljuk bűneinket, hű és igaz ő: megbocsátja bűneinket, és megtisztít minket minden gonoszságtól." Ezt hirdeti Biblia. Isten nem fordul el azoktól, akik keresik őt.
Fellélegzek erre. Magamhoz szorítom Toffit és a homlokomat a fejének döntöm. Erre ő tincseimbe kap, nem mérgesen inkább vigasztalón. Aegues nem mehet a Pokolra. Nincs ott semmi keresnivalója.
Én a saját dolgaimmal tisztában vagyok. Bárhogy fogok okoskodni valamennyi marad a számlámon a halálom napján. Ezért elsőként lemegyek a földbe, a Purgatóriumba, ahol a kutyám vár. Ott le kell töltenem a magam idejét. Nem hinném, hogy rossz lesz. Toffi, a kutyám és én vígan élünk majd, mint a francia művészfilmekben szokás. Sonkát sütünk ki serpenyőben, fehér bort iszunk és egy iszákos dalra fogunk táncolni, hogy aztán a gyökerekre ráheveredve elaludjunk. Ilyen élet lesz az.
És utána mi jön, üt szöget a fejembe a gondolat.
- És mondja Amante atya – nézek ismét rá – a háziállatok is a Mennybe mehetnek? Ha igazán nagyon-nagyon szeretjük őket. Ott van a helyük nem igaz? – tudakolom közelebb lépve hozzá.
Erre az atya a fejét vakarva elgondolkodik, pont ott, ahol a gyérülő haja és felcsúszott hajtöve elkezdődik. Lehet azért szaladt föl annyira mert sokat csinálja ezt.
- A Mennyben Isten megad mindent, ami boldogságot hozhat azoknak, akiket beenged országába. Bár a Szent Írás nem mondja ki, hogy az állatok velünk jöhetnek-e. Ezért csak a személyes véleményemet mondhatom el. Hiszem, hogy Isten látja és érti a kedvenceink iránt érzett szeretetünket és lehetőséget ad majd, hogy viszont lássuk őket. Hinnünk kell a jó akaratában. Ezért imádkozom hozzá. A feladatom ennek a városnak a lelki üdvéért való könyörgés. Legyen az ember – ekkor lemosolyog Toffira – vagy négylábú, szárnyas, szőrős vagy csupasz.
- Értem is imádkozik atyám?
- Természetesen. Amíg köztünk élsz, egy vagy közölünk az én szememben.
Ezen elgondolkodom. Sokkal hamarabb kellett volna eljönnöm. Kissé szégyellem is magam Amante atya és persze Isten előtt is, hogy eddig késlekedtem.
Még egy ide keveredett Medeaval is így bánnak.
- Amante atya... megkérhetem valamire?
- Persze.
Ismét lesütöm a szemeimet míg Toffi állát vakargatom. Egy kis bürokrácia sose árthat. Ez amolyan kérvény leadásnak is lehet venni. A világon úgyis mindent le kell papírozni. Az ima is formanyomtatvány egy bizonyos szempontból.
- Kérem imádkozzon Toffiért is. Hogy Isten tudjon róla milyen rendes. Ez kicsit megkönnyítené a Mennybe jutását. Tudja, mint a... az ajánlólevek.
Amante atya nevetésben tör ki. Rendes, ropogós kacajban és úgy hajladozik, mint pálmafa a szélben.
Egészen megszeppenek erre a már-már hisztérikus kitörésre és a számon van a bocsánatkérés már, de megszólal.
- Cara, szíves örömest! – dörgölte meg állát még mindig felszakadozó nevetéssel, amitől láthatóvá váltak kortól sárgás fogai.
- Miért is ne? – kérdi inkább magától és végül csípőre teszi kezét.
A boldogság szétolvad bennem. Érzem ahogy felmelegszik az arcom az örömtől és kacagva megpördülök a tengelyem körül. Ez már igazán több a soknál Toffi számára és kiugrik a karjaimból amint megállok, hogy haza induljon. A macskaköveken párduccá nyúlik árnya pont olyanná amilyen ő maga is belül és kapkodva búcsúzom el Amante atyától integetve. A tér felénél eszembe jut egy fontos tény és még visszakiáltok a papnak.
- A teljes neve Christopher! Mint az utazók védőszentje! Ezt a nevet is professzor úr adta – formálok tölcsért a kezemből és úgy kiáltok a lépcsőn álló alaknak. Amante atya felemeli kezét és int nekem. Mind, hogy elköszönjön és tudassa velem hallott is.
Táncolva, szökellve és meg-megpördülve parádézunk haza Toffival.
Nézzen a város és beszéljen rólunk még vagy száz évig!
Még akkor is mikor Toffi és én is rég a Mennyekben vagyunk már a kutyámmal.

cornetto - tölcsér alakú olasz péksütemény

sfogliatella - levelestésztából készült olasz péksütemény

„Ha megvalljuk bűneinket, hű és igaz ő: megbocsátja bűneinket, és megtisztít minket minden gonoszságtól." - Károli Biblia: János első levele 1:9

cara - kedves (olasz)

Fun fact a Torinói lepelről : a Torinói leplet csak pápai engedéllyel szokták közszemlére tenni kb. 5-10 évente fontos eseményeken. Medea 2009-ben született így 2010-es megtekintésre nem ment el, ahogy a 2015-ösre se mivel online foglalás volt szükséges hozzá (de ingyenesen lehet amúgy megtekinteni). Ezért, amire eljutott az a 2020 év végi volt és az, amit 2025-re tűzött ki a pápa. A történet 2029-ben játszódik.