Ahhoz, hogy valódi sajnálatot mutassak meg kell szabadulnom ettől a fojtogató szégyenérzettől. Elegem van belőle.
Bekúszik a repedéseimen és kitölt belülről ezzel a tüskés érzéssel. Nem akarok folyton vörös fülekkel és könnyekkel a szememben élni.
Felszegett fejjel akarok járni emberhez méltóan. Mert csak így lehet bocsánatot kérni. Nem alázatosan, hanem szemtől szembe.
Nem fogom többé sajnálni magamtól a helyet a világban. Nem próbálok kisebb lenni, a szemeimet a földön tartva.
Csak így vállalhatok felelősséget a tetteimért. Úgy, ha tisztán látnak.
Széttárt karokkal és lábakkal fekszem az ágyon mikor ezek a gondolatok megtalálnak. Toffi a derekamnál gömbölyödött össze fejét a hasamra helyezve. Két kis vágásnyi pupillájával engem figyel. Már késő este van, kint egy különösen heves vihar tombol.
Elmondtuk az esti imánk a hosszú át dolgozott nap után. Aegeus egész nap Nápolyban volt, sőt ott is éjszakázik. Meg akarja mászni a Vezúvot hiába könyörögtem neki ne menjen mert baja esik. Sose fogom megérteni az embereket, akiket vonzanak a vulkánok. Szerencsétlen Pompeiiből is tanulnunk kellett volna. De remélhetőleg már ő is a szállása biztonságában van. Amilyen durva esőzés van lehet mégse tud elmenni a vulkánhoz és ez egy kicsit megnyugtat. Tudom, hogy nem olyan egyszerű beleesni mégis tele vagyok félelemmel.
Úgy érzem tennem kell valami bátran. Bizonyítani akarok magamnak. Meg akarom mutatni egy Medea rettenthetetlenségét.
Felülök az ágyban mire Toffi is kénytelen arrébb menni. Végig simítok oldalán párszor átgondolva mit is tegyek.
Semmi radikális nem kell, csak valami egyszerű. Hogy ha valaki meglát tudja egy Medeaval van dolga.
- Van ötleted? – hajolok a macskához közelebb. Kinyitja szemeit és egyenesen rám néz.
Jáde szemű aprószent vagy Toffi.
Erre teljesen felébredek. Felpattanok az ágyról megrémisztve a macskát és a táskámhoz sietek. Kihúzom az asztal alól és törökülésben elhelyezkedve az ölembe kapom. A kis elülső zsebben kezdek turkálni és hamar a kezembe akad, amit kerestem.
Kihúzom és megcsodálom a markomban tompán csillogó fülbevalókat. Az egyiken, amelyik leszakította a fülcimpám még van némi vér. Két kerek jáde kő egymásra fűzve alján ma már szürkés bojttal. Ha viselem majdnem a vállamat súrolja a vége. Az egyetlen ékszerem, olcsó és hamis mégis a legszebb holmim.
Akkor vettem egy bizsusnál mikor felvettem Joascta nevét. Az első vásárlásom csak magamnak, a magam örömére.
Megforgatom az ujjaim között a kinti lámpák fényében bágyadtan pislogó köveket. Hűvösek és karcosak a sok hordástól, de egészen egyben vannak. Még viselhető.
Ugyan abból a zsebből kiveszem a kis varrókészletemet. Néhány cérna; fehér, fekete és piros meg pár tű különböző méretben egy kartonlaphoz erősítve. A legnagyobb tűt kihúzom és az ablak felé tartom, hogy jól lássam. Elégnek kell lennie.
Felkelek a földről kezemben a tűvel és a fülbevalókkal. Miközben a fürdőbe tartok az ablakpárkányról felkapom az öngyújtóm is.
Először vakít a fürdőszoba fénye és hunyorogva csoszogok a tükörhöz. Kidörgölőm a szememből az álmosságot és remélem jobban fogok látni pillanatokon belül. Toffi utánam settenkedik, ő az én nagy szőrös árnyékom. Felugrik a kád szélére a mosdókagyló mellé és kíváncsian szemlél.
- Megkérnélek, hogy csináld te, de nincs hüvelykujjad – dörmögőm és megköszörülöm a torkom, hogy visszakapjam a hangom. A pupillái épp olyan vastagok, mint az ujjaim közötti tű. A megszenvedett fülemet felfedem a tükörképemnek ahogy mögé tűröm a hajam.
Tessék itt van, a szakadt egyenetlen bőr. Ha több fantáziám lenne azt mondanám az embereknek egy hal kóstolt belém. Hogy egy őrült pillanatomban Van Gogh szelleme megszállt.
Nincs elég épp bőr, hogy bele tudjak szúrni.
Hát akkor magasabbra tesszük.
Végig húzom az ujjbegyem a fülkagylóm kacskaringós peremén. Aztán megtapintom beljebb az egészen kemény belső részt. Elég erős vagyok átdöfni?
Egy módja van a kiderítésnek.
- Most igazán örülnék, ha lenne kezed – jegyzem meg Toffinak. A cicus nem izgul, akkor nekem se kéne, de azért mégis csak az én fülem lesz átszúrva nem az övé. Az eredeti lyukakat is én csináltam mikor megvettem a fülbevalót. Egy kis kézitükröt használva egy parkban. Azóta a kézitükröt eltörtem. Ez a hely legalább tisztább, mint egy közpark és jobban is látom mit csinálok.
Ez mind csak fecsegés, csináld már!
Az öngyújtó lángjába tartom a tűt és megfeszülő állal bámulok a tűzbe. A szívem dobogása kitölt belülről, és meg kell nyalnom az ajkaim mert teljesen kiszáradtak.
Egy csöppnyi fájdalom csupán, mi az nekem?
A mosdókagylóba ejtem az öngyújtót és szabad kezemmel megfogom a fülem. Nagyjából bemérem hova is kéne szúrni.
Meredten bámulom mit csinál az a másik Medea a tükörben addig amíg meg nem érzem a fájdalmat. Nehéz nyomakodó fájdalom tölt el és egy másodpercig azt hiszem nem fog sikerülni átdöfni a makacs porcon. Nem enged, egyáltalán nem enged, mígnem egyszer csak áthasít rajtam a tű és megindul a vér. Kapkodva kihúzom a tűt a fülemből és még jobban elered.
Édes Istenem mennyi vér.
Befesti az ujjaim és megtölti forrósággal a fülkagylómat míg el nem kezd csorogni és csöpögni a nyakamon át a hálóruhámra. Nem a fájdalom ijeszt meg hanem a rengeteg vér. El lehet vérezni fülön át?!
Egy reszketeg lélegzetet kifújok, hogy valamelyest megnyugodjak.
- Együnk valamit – dobom fel az ötletet. Egy kis éjszakai nassolás amíg eláll a vérzés majd segít.
Remegő ujjakkal a fülemhez szorítok egy maroknyi vécépapírt, hogy feligya a még mindig ömlő vért. Be kéne tennem a fülbevalót, de félek ismét beledöfni valamit a friss sebbe. Mi van, ha elfertőződik és az egészet le kell vágnom? Ebbe nagyon nem gondoltam bele. A körmömet harapdálom az egyik kezemen a másikkal a vécépapír galacsint nyomom a sebhez így botorkálok le a konyhába. Toffi követ lomha léptekkel.

Villámok cikáznak az égen és a mennydörgés túl közelről érkezik. A konyhapulton ülök keresztbe tett lábakkal és joghurtot kanalazok. Toffi mellettem gubbaszt egy kis darabka kolbászt rágcsálva. Egyikünk sincs éppen megijedve a vihartól. Amíg bent maradunk aligha eshet bántódásunk.
- A túlvilágon is vannak viharok? – kezdeményezek csevegést lenyalva a kanalamat. Néha kérdezek ezt-azt Toffitól hogyan is néz ki a másvilág. De azt hiszem nem volt lent eleget, hogy igazán körbe nézzen.
A vérzés szerencsére már majdnem teljesen elállt. Lefekvés előtt még lemosom a rám száradt bordó vért és beteszem a fülbevalóim aztán minden rendben lesz.
A maradékot kapargatom ki a joghurtos doboz aljáról mikor egy fehér villantást követően elsötétül a világ.
Ó!
Áramkimaradás.
A szokatlan sötétség azt sejteti az utcán is elment az áram. Leteszem a pultra a kanalamat a dobozzal és leugrok a bútorról. A sötétben tapogatódzva két kezemet oldalt kitartva áthaladok a szobán. Majdnem felborítom az egyik széket ahogy átmegyek a kanapé és az étkezőasztal közti vékony átjárón. Az ablakhoz érve látom kint is teljes a sötétség. Se a szomszédos házak fénye, se a közvilágítás nem működik. Még sose láttam ilyen sötétségben az utcát. Tudattalanul is hozzászoktam a sárga éjszakákhoz, ami nem is igazán sötét mert mindenhova eljut a narancsszínű utcai lámpák fénye.
Rám telepszik a csönd és rossz érzés költözik a gyomromba. Egy tompa puffanás a szoba másik végén és pillanatokon belül egy szőrős test simul lábszáramhoz. Az ijedtség végig liftezik rajtam mielőtt rájöhetnék Toffi az.
- Kérlek ne ijesztgess – súgom neki. Olyan sötét van és csönd. A saját légzésemet is hallom. Inkább elmegyek az ablak közeléből. Ismét úgy érzem magam, mint Carabellanál, az ő erdőre néző ablakánál ülve.
Kicsoda, micsoda uralja az erdőt ott fönt, ahol csak tündérek és menekülő Máriák élnek meg?
És micsodák és kicsodák hömpölyögnek végig az utcákon, ha elfogy a narancsos fény védelme?
Igazán nem kéne ijesztgetnem magam. Még mindig fáj a fülem és nyughatatlanul felkapom Toffit. Magamhoz vonom meleg és élettől dagadó testét. Ő egy a sötéttel ezért meg is tud védeni tőlük. Remélem.
- Csak ne lenne ilyen csönd – nyafogom a fejét vakargatva.
Hirtelen világosodom meg miért zavar ennyire a csönd.
Itt nem szokott csönd lenni. Nem teljesen legalábbis.
A ház szívében örökösen zúg a fagyasztó. Azt pedig mindenhol lehet hallani folytonos dallamot adva a mindennapoknak.
Az áram elment és ezzel együtt a fagyasztók is leálltak.
A fagylalt meg fog olvadni!
Levegő után kapkodva és az új céltól felbátorodva végig botorkálok a szobán vissza a pulthoz. A macskát a pultra teszem, amiről le is ugrik rögtön. A fiókban kezdek kutatni elemlámpa után. A félelem elbutított eddig.
A kezembe akad végre a kis lámpa és felkattintom. Körbe járatom a vékony fénysugarat a szobán.
Nincs itt senkik, csak egy gyáva Medea és egy bátor Toffi.
Ez igazán nem helyénvaló. Most lyukasztottam át a fülem, még érzem a fájdalmát ezért nem lehetek pont most félős kislány.
Irány a fagyasztó!
A kis helységben jóval alacsonyabb a hőmérséklet és azonnal beborít a lúdbőr hiába nem működik a rendszer vagy húsz perce. A fagylaltok mind bent alszanak a pultokban, amik egészen olyanok, mint a bevásárlóközpontban lévők.
Lazzaro a körbevezetésem során azt mondta van generátorunk. Az elemlámpával végig világítom az egész szobát. A fagyasztók mögött egy ajtó bújik meg. Ott kell lennie.
Benyitva a kis sufni méretű szobába megtalálom a generátort festékestvödrök és néhány más szerszám között.
Maga a szerkezet akkora, mint egy bőrönd, nem túl komplikált, de amíg vissza nem jön az áram addig ki fog tartani.
Az egyik festékesvödörre teszem a lámpát épp csak elég fényt ad, hogy lássam mit csinálok. Toffi az ajtó körül kíváncsiskodik, nem különösebben szívleli ezt a helyet. Mikor reggelente kipakolok ő inkább kifekszik az üzlet elé megfürödni az első nappali fényekben.
Pár kattintás és ismét felzúgnak a fagyasztóládák és pislákolva visszatér a világosság.

A villany visszatérésével a bátorságom is egészen visszajött. A konyhaszekrényeket átkutatva megtaláltam a kis elsősegély ládát és egy kis kézi rádiót, ami elemmel működik.
Ismét a fürdőszobában állva sebfertőtlenítővel letakarítom a ráalvadt vért a fülemről és a nyakamról. Lefertőtlenítem mindkét fülbevalómat is, hogy valóban ne fertőződjen el az új lyuk.
A régi ép fülembe könnyen csusszan az ékszer, de a friss és érzékeny lyukon átdugott a fém könnyeket csal a szemembe.
- Nesze neked! – dörgölőm meg a szemeim a tükörképemnek mondva – ettől voltál úgy megijedve? Te nagy nyuszi.
Szipogok egyet és megnézem magam rendesen. Az apró gyöngyökön sárga pöttyként verődik vissza a fürdő lámpája. Csinosak, igazán csinosak. Még akkor is, ha felemás hosszúak.
- Nézzenek oda – kuncogok a markomba – igazi dáma vagy. Te nagy világi asszony.
A nevetés valamelyest oldja a gyomromban való idegességet. Az áramkimaradás jobban megijesztett, mint azt gondoltam és úgy éreztem magam ahogy a horrorfilmek után szoktam.
Egy ideig még elnézem a tükörképem és a fejemet forgatva csodálom a fülbevalóim. Jó döntés volt, fájdalmas, de jó.
Visszamegyek a szobámba és felülök az ágyra a kis rádióval. Kint továbbra is szakad az eső, a villámok és a mennydörgések egymást követik. Nem akarok az ablak felé nézni. Hiába vagyok a második emeleten még mindig arra gondolok mi van, ha valaki visszanéz.
A felhúzott térdeimen támasztom meg az állam ahogy bekapcsolom a készüléket. Statikus zaj csap fel és felvillan zölden a lámpája. Igazán régi darab sárga és narancssárga kis kocka csoda, aminek tekerős adókeresője van. Lassacskán tekergetni kezdem mégse jön be csatorna. Nem találok egyet se ahogy végig görgetem mindkét irányba a kapcsolót.
Hát persze, a vihar a rádióállomást is áramtalanította.
Megadó sóhajjal kapcsolom ki a rádiót. Ismét ez a borzalmas csönd.
Vajon Nápolyban is így esik?
Remélem Aegeus nem ázott meg. Szerencse, hogy mindig van rajta valamilyen borzalmas, de meleg mellény ezért nem fog megfázni. Lazzaro meg az unokatestvére meg már lehet alszanak és fel se ébredtek, ha elment ott is az áram.
Luba Rómában azt se tudja itt esik. Aggódom, hogy egész este az intézetben marad és a kutatást készíti elő. Kérlek Luba ne felejts el vacsorázni és eleget aludni. Még ha magányszagú is az ottani szállásod. Csábíts el egy laborasszisztenst, érezd jól magad te orosz gigoló. Megérdemled.
Aztán a gondolataim eljutnak Carabellahoz. A rikító vörös kis folyó, ami a szájából csorgott alá egyezett az én átszúrt fülem sebével. Neki is ennyire fájt?
Az ő háza mindig ilyen csöndes. A tündérek néma lények és most, hogy megfosztottam a szépségétől még ők is kiköltözhettek a borostyán levelek alól.
Félsz Bambola? Annyira rettegsz, mint én?
A magány a mi legnagyobb ellenségünk és a csönd, a zápor és az a förtelem, ami bennünk lakik mélyen.
Nem különbözünk annyira. Szeretném, ha nem különböznénk annyira.
Forgatom az ujjaim között a rádiót, ujjaimmal kitörlöm a port a mélyedéseiből. Két napja az esetnek és eddig csak keresgéltem magamban az Aegeus által emlegetett őszinte sajnálatot. Mert rosszul éreztem magam ugyan, de az a szokott önző rossz érzés volt. Amikor valami ostobaságot követ el az ember és csak szidja magát, hogy mennyi kellemetlenséggel jár ez. Én mégis szeretném, ha a bocsánatkérés Carabellaról szólna. Másképp, hogy is kérhetném, hogy fogadja el?
Átszelni a köztünk lévő öt lépést csakis érte.
Egy picurkát átérzem most milyen lehet neki ott fönt. A vihar átszaladhat a rozoga falakon, sőt be is ázhat a mennyezet.
Bambolotta megfázhat és egy apróságnak még ijesztőbb lehet a rejtélyes erdő az ablakban és a lelket ülő csönd a lakásban.
Carabella szokott neki énekelni?
Ismét megpróbálkozom a rádióval. Sehol egy adás. Kikapcs.
Egy nap vissza kell jönnie. Holnap reggel visszajön minden és az összes kurjongató rádiós erről fog magyarázni. Olyan hangosak lesznek, hogy másra nem is lehet figyelni majd.
A Nápolyi adókat is biztos be lehet fogni rajta.
Apró, öreg és mégis milyen hasznos kis rádió.
Kis híján orra esek ahogy felpattanok az ágyról.
- Ezt kell tennem igaz? – kérdem a szobát, az esőt és a szobában ólálkodó Toffit. Igaz?
Az övé a rádió. Én igazából csak visszaviszem neki. Mégis pont most van rá a legnagyobb szüksége! Egy fehér zászlót lengetve könnyebben fogadja el a bocsánatkérésemet is!
Fogom a táskám és kirámolók belőle. Minden holmimat a földre teszem később lesz bőven időm pakolászni mikor visszajöttem. Az apróra összehajtogatott nejlon esőkabátomat módszeresen kibontom és felveszem. Vékony anyag és nem igazán véd a hidegtől csak a nedvességtől. Téli kabátot mindig ősz végén keresek a vöröskeresztes ruha adományok között és egy másikba leadom, ha jön a meleg idő.
A már üres táskába beteszem a rádiót. Ekkor ér oda hozzám Toffi is. Érdeklődve szaglássza meg a zsákot.
Természetesen nem hagyom itt.
Egy kis huzavonával sikerül őt is belekényszerítenem a hátizsákba. A fejét kint hagyva és elég mozgásteret hagyva neki visszacipzározom félig a táskát. A macska tányérméretű szemekkel mered rám.
Óvatosan a hátamra manőverezem hátizsákom, értetlen képe pont a vállam fölött mered rám.
Nem lesz neki kellemes az esőben azonban nem hagyhatom itt se.
Elindulok lefele a lépcsőn és a hátsó ajtó felé veszem az irányt. A kijárat mellett lévő esernyőtartóból kikapok egy sárga esernyőt. Extra védelem.
Az ajtót kinyitva arcomba csap a vihar. Sokkal rosszabb, mint számítottam rá és lehet ki se fogom tudni nyitni az esernyőt így. A szél mozgásától az eső ereje folyton változik. Igazi nyári vihar ez.
Mikor lenézek a lábam elé felszisszenek.
Lazzaro muskátlijai!
Szerencsétlen virágok szirmokat vesztve állták az időjárást. Úgy hajladoztak, mint a focimeccseken hullámzó tömeg, csak jó kedv nélkül. Jaj, Istenkém teljesen kimentek a fejemből.
Nehéz fejben tartani mindent, ha az embernek ennyi felelőssége van!
Elkezdem behordani a cserepeket letéve őket a folyosóra anélkül, hogy levenném a táskámat. Nem adok Toffinak lehetőséget a menekülésre.
Megmentve a virágokat eljött az ideje, hogy elinduljak.

Az esőzéstől fellazult a föld és bokáig merülök a sárban ahogy csúszkálva felvágok a hegyen. Toffi mélyen befészkelte magát a táskámba néhol panaszosan felnyávogva csak hogy tudassa nem értékeli az utat. Kézzel-lábbal kell felkapaszkodnom Carabellaék otthonáig. Az eső már leverte a rózsák fejét, és amik mégis állták a harcot félig csupaszok lettek. Az esernyőt ki se lehetett nyitni ezért túra botként hasznosítottam és szükségem is volt rá. Az esőkabát alatt is teljesen átáztam és a csontomig hűltem. A fülbevalóm bojtjai az arcomba csapnak minden széllökésre és vizesen olyanok, mint az ostorcsapások.
Sikerült föl érnem, szakad fel belőlem egy sóhaj és megállok az ajtó előtt.
- Carabella! – kiáltom túl a vihart hármat koppintva az ajtóra – én vagyok az! Medea!
A frufrumból csöpög a víz egyenesen a szemembe és bárhogy is törölgetem a víz sose fogy el. Az ajtó lassan kitárul és itt áll előttem a szőke lány, durva anyagú pokróccal körbe csavarva. Az orra körül harsány lila a felpuffadt bőr és a szája sarkában varas seb húzódik akár egy törésvonal. Mégse okoztam neki végzetes kárt, csak egy rövidke pillanatra raboltam el a szépségét.
Ugyan nem kérdezi meg mit keresek itt értetlenül mered rám. Arrébb libben az útból és felszegi kissé állát, hogy letekintsen rám még akkor is, ha én vagyok a magasabb.
- Gyere be – elhúzza száját mire megindul a sebe is – állj meg itt amíg hozok egy törölközőt.
Engedelmeskedek neki és megállok a vékonyka előszobaszerűségben és ő eltűnik a ház mélyébe. A táskámat azért leveszem és felszabadítom Toffit is. A macska szőrét borzolva azonnal elfut, hogy keressen egy kellemesebb helyet, mint a táska volt eddig. Nem ázott meg igazán csak akkor spriccel mindenhova vizet mikor megrázza magát.
- Vedd le az esőkabátod és törölközz meg – jön az újabb utasítás amikor visszatér a szőke. Még mindig a földön lévő táskám mellett guggolok és most előhúzom belőle a kis rádiót. Elveszetten nyújtom felé az őszinte sajnálatot próbálván kimutatni.
- Sajnálom az arcod – mondom csöndesen – azért hoztam, hogy bocsánatot kérjek.
A törölköző, ami szintén öreg és durva darab, mint a pokróc és a szintén vén és kissé poros rádió kicserélődik köztünk. Carabella babaarca semmit sem árul el, ha érez is valamit. Én tanácstalanul álldogálok miközben az esőkabátom műanyag gombjait próbálom szétpattintani.
- Nem vagyok mérges – megelégeli a szerencsétlenkedésem és a hóna alá kapva a rádiót segít levenni a kabátot. Idegenül anyás, sőt nőies ezekkel a mozdulatokkal és hirtelen elhiszem valóban megteremtette és kihordta Bambolottat.
- De hát elvettem a szépséged – motyogom ahogy egyszerűen a földre dobja a kabátom. Ez már inkább Carabella és a közönyös érdektelensége mások iránt. Mégis azért figyel rám és ez is kicsit zavar. Annyira hozzászoktam már, hogy levegőnek néz.
- Kérlek – horkant fel fogait mutogatva – nem tartozom senkinek se megtartani a szépségem. Nem vagyok se festmény, se szobor. Ha csúnya akarok lenni minden jogom megvan rá.
- Az emberek fele annyira se kedvelnének, ha nem lennél szép.
- Látod – mosolyodik el őszintén – ez azért van mert mindenki egy idióta. Szép vagyok hát aztán? Önző, közönyös és rosszindulatú is vagyok. Azt, hogy az emberek mit értékelnek többre az ő bajuk. Nem vagyok hajlandó a szépség ideáljába bebörtönözve élni.
Egészen ledöbbenek. Szavak és szavak egyenesen az ő szájából! Valóban gondolkodik és él, csak éppen szörnyen keveset oszt meg másokkal. Elképesztő a maga egyszerűségében, hogy Carabella egy élő személy.
Mindketten kölcsönösen láttuk inkább tárgynak, mint embernek a másikat a végén.
- Miért beszélgetsz velem? – kérdem hirtelen.
- Tetszett a bátorságod – érinti meg hüvelykujjával a száját – még sose ütöttek meg. Eddig olyan mulya voltál, utálom igazán, ha valaki beszari. A halk szavúságot, a szerénységet mind megvetem – ismét mosolyra húzza a száját – de kiderült te nem vagy ilyen. Na, gyere – int nekem ahogy elindul befelé – késő van már.

Megszárítkozva és Carabella egyik hosszú fehér ruhájába öltözve nézem amint módszeresen megveti az ágyat. Kettőnknek.
- Igazán nem baj, hogy együtt alszunk? – kérdem toporogva. Bambolotta egy nagy szennyeskosárban fekszik és alszik édesen egy kupac összehajtogatott paplanon és párnán.
A lakás tiszta lett. Egy porszemet se látnék, ha lenne fény. A levegő is tisztább lett. Valóban hallgatott rám.
A sötétben nem sokat látok a szobájukból. Carabella ágya egy nagyobb matrac a szoba közepén, aminek fejénél a szennyes kosár és könyvekből épített éjjeliszekrény van. Egy aprócska gyertya világít csak. Ettől Bambolotta egy halom kedves vonalra esik szét és nem is tűnik igazinak.
- Mindketten lányok vagyunk – válaszolja Carabella a párnákat pakolva – vagy vissza akarsz menni ebben az időben?
- Nem – felelem elnyújtva miközben kitekintek az ablakon. Ez szerencsére nem az erdőre néz, hanem a kertre. Nem tudnék aludni, ha rálátnék a borzalmas rengetegre és az ismeretlen vadjaira.
Én alszom belül Carabella pedig Bambolottahoz közel. A paplanok kissé dohosak. Mégis van benne valami megnyugtató ahogy az orromig húzom a takarót. A ház nehezen lélegzik, recseg és csöpög idegen apró zajokkal megtöltve az eső hangjait. Nem olyan ijesztő, mint elsőre gondoltam.
Carabella próbálgatja a rádiót miközben törökülésben az ágyon ül.
- Még nincs adás – mondom karomat a fejem alá hajlítva – holnapra visszajön.
- Híd a világhoz – mormogja az egyik statikus csatornán hagyva a készüléket. A rádiót felteszi a mécses mellé a rögtönzött éjjeliszekrényére. Elfújja a gyertyát és beköszönt a valódi sötétség. A villámok gyérülnek és azok is egészen távolinknak tetszenek. Toffi megtalál és felhúzott lábaim térdhajlatába gömbölyödik.
Olyan könnyen bocsát meg nekem, igazán tanulnom kéne tőle.
Mindent kizár a rádió zanzás dala és máskor oly idegesítőnek találnám most mégis elaltat. Fáradt vagyok. Rémesen, igazán fáradt és a világ szirupos ilyenkor. Carabella lába az enyémnek nyomódik és olyan mintha az egyetlen vasmacska lenne, ami a valóságban tart.
- Jó éjt Carabella.
- Jó éjt Medea.