Luba tartja magát a megbeszéltekhez. Pár napig nem hozakodik elő vele és az életünk folyik a maga medrében. Én visszatérek a fagylaltozóba és bűntudattal hagyom őket kettesben. Akkor talán nem fáj majd úgy Aegeusnek a búcsú.
Köztünk azóta az este óta nem történt semmi. Amikor hajnalban kiszöktem a szobából nem szólt utánam hiába volt ébren. Nem baj. Azt az estét hadd őrizzem meg önmagában külön minden történéstől ebben a világban.
Kagylóhéjba zárt szeszély.
Luba egy közös városi séta közben könnyedén felhozza, hogy vissza kell mennie Rómába. A teszteredményeket valaki összegubancolta, hibákat ejtettek a felvételnél. A meggyőző előadása alatt még én is eltöprengek nem-e igaz, amit mond.
A villája ismét bezárhatja kapuit. Ő mégse bánja, mondja akkor. Olyan sok lakása és háza van a világ megannyi pontján. Ezeket ismerősöknek és kollégáknak adja ki, ha kell. Egészen hasonlítunk a hontalanságunkkal.
Eljön hát a péntek és a nő beül a magányra tervezett pezsgőszín sportautójába. Igazán még csomagjai sincsenek. Beindítja a motort, felveszi a napszemüvegét és dob nekünk egy búcsúcsókot.
Azzal elhajt, ki a közös nyarunkból.

Ezen a pénteki napon mikor már búcsút vettünk Lubatól közösen kávézunk Aegeusszel. Keresem rajta a bánat jeleit mégse találom őket. Lehet egy bizonyos kor fölött a búcsú nem olyan fájdalmas. Legalábbis az ilyen fajták. A késő délutáni fényekben csodálom őt, államat a kezembe ejtve. A kávé rég elfeledve rohamosan hűl ki ujjaim között.
Együtt leszünk mostantól.
Elüldöztem a Korinthoszi királylányt mielőtt rájöhetett volna mennyivel jobb számára. Okosabb voltam, mint a régi Medea, méreg helyett szerelemmel küldtem el.
Egészen elégedett vagyok magammal. Bármilyen fájdalomokozás nélkül sikerült megoldanom a problémát.
És lám Carabellanak igaza volt csak nem épp úgy ahogy gondolta.
- Fölösleges volt, amit tettél – szólal meg Aegeus. A csészéje halkan koccan ahogy leteszi. Elfordul tőlem a tér felé. A borostája most valamivel hosszabb, mint mikor megismertem. Az álla erős vonalát csodálom oly annyira, hogy elsőre nem is hallom meg, amit mond.
- Tessék? – kapom fel a fejem leejtve a kezem az asztalra. Aegeus mosolyog, nem éppen vidáman inkább csak jelzésként, hogy nem dühös.
- Butaság volt megkérni Lubat, hogy menjen el.
- Honnan tudtad meg?
- Kettesben hagytál vele. Megadtad az illő búcsú lehetőségét.
- Mérges vagy rám? Haragszol?
- Nem különösebben.
Elvörösödve a kezeimbe rejtem arcomat. Istenem, de barom vagyok! Legalább nem tudja mit adtam Lubanak. Akkor másképp nézne rám, olcsónak hinne. Nem értené. Szeretném, ha Aegeus azt hinné érek valamit. Nem csak üres helykitöltése vagyok a világnak. Abba kapaszkodom, hogy nem haragszik.
- Sajnálom – mondom őszintén. Aegeus átcsúsztatja a becsomagolt kekszét, ami a kávéhoz járt. A sajátomat már akkor megettem mikor kihozták a rendelésünket.
- Luba csak azt teszi meg, amit meg akar tenni. Igazán öntörvényű még, ha ez nem is látszik elsőre. Aligha tudtad volna véghez vinni az akaratod, ha ő nem engedi.
Zizegve feltépem a csomagolást és betömőm a számba a kekszet. Azt akarom nyomja le a feltörekvő szégyen ízét.
Közel se vagyok olyan ravasz, mint azt a nevem jelzi.
Még nem vagyok teljesen Medea.
Meg kellett volna kérnem Lubat, hogy öljön meg. Amikor becsuktam az ajtót neki kellett volna rontanom, fél komolyan fojtogatni csak, hogy eléggé megijedjen és fejbe verjen a nehéz éjjeli lámpájával. Betörte volna a fejem és a vérem tulipán vörös foltokkal festette volna meg a fehér lepedőjét.
Aegeus nem haragudna rá. Rám haragudna. Nézné az üres döglött szemeimet, amikben már semmi értelem nincs, látná a vörös számat, ami bambán nyílik el és undorodó grimaszba csavarodna az arca.
Azt mondaná: Te soha nem is voltál Medea, átvertél.
Ha ezt meghallanám a föld alatt biztos megbánnék mindent.

Az életlen szidás után Aegeus témát vált. Hátra dől és hosszú lábait egészen az én székemig nyújtja. Toffi leugrik a saját székéről és lassú mozdulatokkal elindul a tér felé. Megunhatta az eseménytelen délutánt és most megy és megkergeti a galambokat. Óvatos puha mancsos lépései ezt jelzik számomra.
Hogy eltereljem a figyelmem őt követi a tekintetem.
- Mi lenne, ha elkezdenél olvasni? – veti fel a férfi mintha tényleg csak most pattant volna ki a fejéből a gondolat. Szememet forgatva én is hátra dőlök ismét felé fordulva.
Nem szeretek olvasni.
A könyvek állandóan az Úrra és a rohadt dolgozószobájára emlékeztetnek. Ahányszor úgy ítélte szemtelen vagyok arra kötelezett, hogy egyesével vegyem le a könyveket portalanítsam le és tegyem vissza őket pontosan ugyanabba a sorrendbe. Volt ott vagy ezer könyv, ha nem több. Belökött oda és kulcsra zárta az ajtót, hogy ki se mehessek a szobából.
Csakhogy én lecsúsztam az ereszcsatornán, ha nagyon megelégeltem egészen addig amíg egyszer le nem szakadt alattam. Én eltörtem a lábam a mamának pedig térden állva kellett bocsánatot kérnie helyettem mert a gipsz miatt nem tudtam térdelni. Ekkor tizenkettő voltam.
Ezt megosztom Aegeusszel is. Ökölbe szorított kezeimet átfűzőm a mellkasom előtt, hogy ne lássa, hogy remegnek. Hadd higgye azt csak ki akarok bújni az olvasás alól.
- Olvassunk akkor verseket. Lehet jót tenne a lelkednek. Vagy írhatnál te verseket! – erre az ötletre olyan lelkesen csap le, hogy fel kell kuncognom. Ó, Aegeus a legkegyetlenebb emlékfelhőket is olyan könnyen fújod el! Még az Úrtól se félek, ha itt vagy. Mégis, hogy magamnak is bizonyítsam Medea vagyok nem adom olyan könnyen magam. A szökőkút felé fordítom az arcom. Előtte Toffi heverészik az árnyékban. Hamar feladta a vadászatot és még ahhoz is túl lusta volt, hogy visszajöjjön. Üres arccal elkezdek szavalni.
- Itt ez a szökőkút
Bár lenne helyette benzinkút
Akkor vehetnék chipset így meg ehetem a... mi rímmel a chipsszel? – kérdem tőle egy félmosollyal.
- Jól van – vakarja meg tarkóját elgondolkodva – mit szólnál az újság olvasáshoz? – tartja fel mutató ujját újra teljes lelkesedéssel – szereted a praktikus dolgokat. Az újság olvasás az egyik legpraktikusabb reggeli foglalatosság.
Ennek még én is adhatok egy esélyt. Nem lenne a világ vége, ha tudnám mi történik körülöttem. Egy kis tudatosság sose árthat. Elhozhatnám Aegeusnek a híreket. Csakis a vidámakat persze, nem akarom, hogy erdőtűzzel és gyilkosságokkal foglalkozzon. Hadd legyek én a cenzúra.
- Legyen – biccentek rá.
- Boldogan teszem meg a kompromisszumok közti öt lépés távolságból hármat, ha meg tudunk egyezni – teszi hozzá dorgálásnak szánt hangnemmel. Ez tetszik. Mindenben nyersz, tiéd a világ és mégis, ha a kettőnk közti öt lépésről van szó te teszed a többet. Engeded, hogy úgy érezzem nyerek és elhiteted velem a határaimat én szabom meg. Mert valakinek mindig többet kell áldoznia a megegyezésért.
Úgy játszol rajtam, mint egy megbízható hangszeren.
- Örülök, ha szívesen teszed – mosolygok rá pimaszul.
- Te pedig boldogan lépsz mindig egyet hátra, hogy nyerhess.
- Köszönöm, hogy megengeded – némi bűntudattal megsimogatom a gyűrűsujját, amit az asztalon pihentet – azért ugye nem vagy rám nagyon mérges? – figyelem a fényben csillogó jegygyűrűjét. Minden győzelmem csak látszat.
- Nem, a természetem hibája, hogy képtelen vagyok rá – fogja meg ujjaim hegyét békítőlég és a markába zárja őket.
Szeretlek.

Ezzel elkezdem reggelente behordani az újságot és reggeli közben olvasgatni őket. Mióta Lazzaro nincs itt mindig csak kidobtam a lapokat vagy Toffi tálkái alá tettem tálca gyanánt. Most viszont tovább bővült velük a reggeli rutinom.
A bolt nyitás előtt felkelek másfél órával. Elkészülök és megetettem Toffit. Felteszek egy adag kávét és pirítóst készítek. Vastagon megkenem őket a borzalmas bolti eper lekvárral esetleg felszeletelek egy almát is mellé. Az első korty kávéval beveszem a varázspiruláim. Ezután leülök a kanapéra törökülésben és a térdeimen szétterítem az újságot. Miközben elrágcsálom a reggelim és megiszom a bögre kávém átnézem a híreket. Leginkább a kulturális és helyi cikkeket olvasom el, és ha ezek között találok érdekeset azt kivágom és elviszem Aegeusnek. Eddig a kedvence a nápolyi állatkertben született vörös panda hármas ikrek és egy idős néni üvegfújó kis üzletének hetvenedik évfordulójáról való történet volt.

Ma még mielőtt a kulturális rovathoz érhetnék megcsörren a telefon. Hátra fordulva megpillantom a döbbent tekintetű Toffit a telefon mellett gubbasztva a hűtő tetején. Már megint túl kotnyeles.
-Hagyd csak felveszem – kelek fel, és a kávézó asztalra teszem az újságot és a tányérom. A macska értetlenül bámulja hangos készüléket és épp kész lenne megpofozni mikor odaérek és felveszem a kagylót. Felnyúlok és megvakarom a nyakát ahogy beleszólok. Két lehetőség van, vagy Lazzaro az vagy a beszállítók.
A férfi ritkán hívott nehogy a rendőrség rájöjjön bármire. Nápolyban az egyik unokatestvérénél lakik a nyomozás alatt és ott már előzetesen elrejtettek egy eldobható telefont. Ezen hívott fel nagy ritkán. Én nem is hívhattam fel csak, ha igazán nagy baj van.
- Pronto – nyomom a fülemhez a telefont a vállammal, hogy két kézzel le tudjam szedni a macskát a hűtő tetejéről. Toffi nem működik együtt és miközben a levegőben van egyszerűen kivergődik az ujjaim közül és lehuppan a földre egy haragosnak tűnő puffanással. Visszanéz rám és látom a szemében az elhatározást. Most megy és összenyalogatja bosszúból a lekváros pirítósom és én nem fogom tudni megállítani.
Ekkor rájövök a rejtélyes telefonáló azóta se szólalt meg.
- Pronto? – ismétlem és egészen a fülemhez szorítom a kagylót. Elhaló zihálás hallatszik a túl oldalon, amit eddig a rossz hívásminőségnek hittem.
- Mesélj nekem a különleges vaníliáról – szól bele levegő után kapkodva Lazzaro. Ez a szörnyen nevetséges kódnév Carabellat takarta bármily messze is állt az egyszerű vanília aromától a természete. Igazán, ha fagylalt lenne füge ízű lenne. Mélyet sóhajtok és mesélni kezdek. Olyan ostobán éreztem magam ilyenkor, mégis igazán nem róhatom fel nekik, hogy nincs nagyobb gyakorlatuk az emberrablásban.
- A szállítás megtörtént hétfőn és csütörtökön. Jól fogynak és nem volt semmi zökkenő. A bolt jól megy, nem írt be senki a panaszkönyvbe – keserűen hozzáteszem – velem is minden rendben.
Ismét csönd van a másik oldalon. Mégis mi baja van? Általában ilyenkor le is teszi mit köntörfalazz akkor?
- Me...Medea – zihálja a férfi – ma láttam egy holttestet.
Kicsusszan a telefon a kezeim közül, de még időben kapom el magamhoz szorítva mielőtt leeshetne. Mi a franc?
- Mi történt? – suttogom visszaemelve arcomhoz a kagylót. Nem kéne ennek történnie! Még ha eldobható telefonnal is beszélünk ki tudja nincs-e bepoloskázva a szoba! Az Isten szerelmére egy részt se látott a NCIS-ből?! Nem vagyok hajlandó egy téveszmés nem-is-olyan-szűz Mária miatt börtönbe menni!
- Ma... el kellett mennem egy holttestet azonosítani, hogy Carabella-e – ekkor végre összeáll bennem a kép. Lazzaro sír.
- De hát, hogy lenne ott Nápolyban? – próbálom Aegeus nyugtató hangszínét utánozni és nem is leleplezni magunkat, ha valahogy kihallgatnának minket. Addig csavarom az ujjam köré a telefon zsinórát míg már fáj. Ostobaság, korholom magam, hogy is lenne Carabella halott ráadásul pont Nápolyban!
- Rendszeresen jönnek szemtanúk, hogy látták őt és a babát – levegősen felkacag és erre a hangra nekem szorul el a torkom – ki hitte volna, hogy Nápolynak ennyi szőke leányanyja van? És ma elrángattak a halottasházba. Kihúztak egy lánykát a szemetesből, heroin túladagolásban halt meg és valaki bedobta. Ki az, aki ilyet tesz?! – kezd ismét zokogni – olyan kis fiatal volt, fiatalabb, mint Carabella... és mikor lehúzták a leplet... én olyan istentelenül megkönnyebbültem. Néztem a piszkos sápadt arcot és nem arra gondoltam szegény lányka, hanem arra köszönöm Istenem, hogy nem ő az. Amíg vissza nem hoztak ide csak örültem a ténynek; nem ő az. De ez a világ legnagyobb baromsága. Nem is igazán hasonlítottak. Tudtad? A körözésben külön kiemelték milyen szép. Gyűlölné, ha tudna róla. Az a kislány meg nagy fogú, vékony szájú kis béka volt, mégse... igazán mégse ezt érdemelte volna.
- Lazzaro...
- Annyira rettegtem mikor elhívtak. Alaptalan ostoba rettegés. Az agyam mégis mindent kitalált hogyan lenne lehetséges, hogy...
- Lazzaro – szakítom félbe lehunyva szemeimet – Carabella él. Él és jól van. A kisbabájával, szabadon és boldogan.
Az utolsó mondat túlzás, de egy nap igazzá válhat. A konyhapultnak nyomom a hátam. A légzése lassan helyre zökken. Nem teljesen nyugszik meg, addig nem is fog nyugalmat találni amíg nincs vége. Amíg személyesen nem látja a húgát. Az utam végén, ha egyszer elérkezem oda, engem is várni fog valaki? A mama...
Megrázom a fejem. Nem fogok gondolkodni. Aegeus felbukkanásáig olyan jó voltam a felejtésben. Most viszont van, aki meghallgat, aki hallani akarja a történeteimet. Még én se akarom hallani őket.
- Medea... - kezd bele még remegő hanggal – kérhetek még valamit?
- Persze.
- Kérlek viseld gondját a muskátlijaimnak a fagylaltozóban.
- Rendben.
- Köszönöm – nevetett fel halkan és kinyomta a hívást. Csöndesen visszatettem a kagylót és megdörgöltem a szemeim.
Az emberek között mindig öt lépés távolság van. Örökkön örökké öt lépést kell tennünk, ha el akarunk érni valakit. Néha megteszel négyet a másik pedig csak egyet. A köszönöm és a szívesen őszinte mikor találkozunk és nem is bánjuk, ha mi tettük meg a nagyobb utat.

Ezek után muszáj meglátogatnom Carabellat. Mégis előtte végig dolgozom a napot. A fagylaltozó is épp olyan fontos, mint a muskátlik. Mikor Aegeus a szieszta idején befut a szokásos adagjára felvetem neki, hogy tanítson meg kertészkedni. Sose értettem a virágokhoz. Úgy láttam, ha nem képesek maguktól megélni, mint a fű, a fák vagy más szabad növények igazán semmi dolguk a háztartásban. Fölösleges macera.
Azért egy Medeanak talán tudnia kéne teremteni is. A régi csak a pusztításhoz értett. Még a saját véréből valókat is eltörölte.
Aegeus tudom, hogy ért a növényekhez. A levendulák országában van egy hatalmas kertje, ami néha hiányzik neki.
Megegyezünk, hogy naplementekor visszajön egy összeírt kisokossal hogyan kell gondozni őket. A délután további részét ugyanis a szomszédos városban tölti. Néha elutazott akár egy egész napra is a környéken barangolva. Engem is gyakran hívott magával hiába magyarázom el neki százszor is én nem utazom, ha egyszer valahol elért az évszak. Ezt a szabályt pedig csak szükséges esetben szegem meg. A traktor múzeum pedig nem tartozik közé. Nevetve válunk el és olyan érthetetlen számomra a léte. A szívem még sose kalapált így senki nevetésére.

A Carabellahoz vezető út már a lábamban van. Akár sötétben is ide találnék. Toffi is megszokta már a hosszabb gyalogutat és megszerette a kertben való bóklászást. Párducot játszik és lomha testével pillangókat vadász le. Egészen jó vadász az ősei biztos büszkék rá. Én legalábbis az vagyok ahányszor krumplibogarat és hasonlókat fog nekem.
A kosár most is tele van, de már nem fáj tőle úgy a karom, mint az első alkalmakkor.
A kis borostyán palota kibukik a fák közül. Az üveg szikrázik a napfényben, ahol a növényzeten áthatol.
Nem utálok itt lenni. A háziasszony csapnivaló és takarítani se képes mégis a titkos kis kastély látványa mindig izgalommal fog el. Ilyenkor elhiszem valami nagynak a része vagyok.
Én a nagyon kicsi Medea egy hatalmas kirakós fontos darabja vagyok. Nélkülözhetetlen.

Kopp. Kopp. Kopp.
A titkos jeladás a tündérek úrnőjének az ajtón. Bár néma lesz tudom jól mégis elfog mindig a kíváncsiság mikor találkozunk. Egy pillanatra néha fel-fel vállalja a förtelmes belsőjét, de ez olyan ritkán történik meg, hogy csak még jobban vágyakozom utána, a megismerésére.
Az ajtó kinyílik és ott áll Carabella. Földig érő fehér ruhában, ami bő mégis áttetsző. Egyszerre takar és mégse fed semmit. Mezítláb van, amióta csak beköltözött ide nem hordja a magas sarkas cipellőit. Kiengedett haját egy hanyag mozdulattal hátra veti az pedig nekiverődik derekának.
Nem éppen rám néz inkább a vállam felett el. Fehér lábfeje kivillan a ruha alól ahogy arrébb libben és beenged. A kosarat a kezébe nyomom és elhaladok mellette be a nappaliba. A babácska a szőnyegen ül és elhúzom a szám ahogy ránézek poros kis kezeire, amiket felém lóbál. Szegény Bambolotta. Valahogy oda lyukadtunk ki, hogy így hívjuk amíg az anyja a bambola nem ad neki igazi nevet. Mint mindent ezt is ráérősen, minden megfeszítést nélkülözve halogat. Leülök az íróasztalhoz miután kinyitom a fölötte lévő ablakot, mivel befele nyílik nem kell megküzdenem a rengeteg borostyánnal. Lehet Carabella tündérnépe a levelek alatt lakik?
Toffi felugrik az asztalra és kényesen oda fekszik, ahova mindig szokott, az asztalon lévő nagyobb foltra, ahol nincs por mert már kifeküdte. Az én ott felejtett lenyomataim is mind jól látszanak az asztallapon.
Carabella csak leteszi a kosarat a konyhában mert hamar visszatér. Gondolom megint csak kiborította a tartalmát, jobb esetben a törékeny dolgokat előtte kiszedte. Volt már, hogy a felhozott lekvár kapásból törötten került az asztalra mert csak fogta és megborította a kosarat. Úgy megráznám ilyenkor, hogy ébredjen fel a látszólag egész életen át tartó álmából. Azt hittem Bambolotta majd visszahozza a lelkét. Lehet nem volt mit visszahozni.
Felül a sárga kanapéra és felrémlik előttem a szétfeszített combjaival vigyorgó arca. Ha mindig olyan lenne félő bármit megtennék érte. Vagyis egykor így lett volna. Menthetetlenül beleszerettem volna. Most rideg szobor csoda csak Aegeus élettel teli levendula illatú teste mellett.
A baba tovább pakolgatja az építőkockáit. Puha szövet kockák minden színben és szintén porosak.
És ha a szájába veszi őket? Belefeszül az egész állam a gondolatra. Az édesanya nem néz rám ahogy visszatelepszik a kanapéra a maga különös nyitott szemmel való álmodó valójába. Ezért az üres játékbabáért aggódott úgy Lazzaro? Elönt a keserű epe. Carabella sose fog megtenni egyetlen lépést se másokért, zúdul át rajtam a felismerés.
- Tudod – kezdem és bárhogy nyelek, bárhogy próbálkozom nem vagyok képes visszafogni magam – a bátyád aggódik érted.
És lám a lány felül, sőt bamba képén a szemek csodálkozva nyílnak el. Ez csak jobban feldühít.
Nem érdemled meg, hogy így szeressenek!
Elmondom neki a halott lány történetét. Elmesélem neki min kellett átesnie a bátyjának azért, hogy ő itt porosodhasson.
- És most – lihegem – most nekem kell dolgoznom helyetted is. Az én időmet veszed el. Az én dolgomat nehezíted meg! Nem látod mekkora kolonc vagy Lazzaro nyakán?!
Azt hittem majd elfordul és úgy tesz mintha nem hallott volna ahogy azt gyakran tette. Egyszerűen úgy fog tenni mintha nem léteznék. Mert én az ő szemében sose léteztem. Nem voltam több soha egy kanálnál, egy telefonnál, egy eszköznél, aminek van egy rendeltetése. Készen állok rá, hogy otthagyjam.
E helyett arca undorító vicsorba csavarodik. Gyöngyfényű fogait rám szegezi és ösztönszerűen hátrébb hajolok pedig egy fél szobányi távolságra ül tőlem. A tündérek vadállatok, bármily szép mesébe csomagolják őket vagy van naplemente a szemükben húst zabáló bestiák. Carabella szavai olyanokká válnak, mint a Vénusz légycsapó sava.
- Nem vagy te ember – köp ki Carabella a padlóra - kutya vagy te nem más. Csaholsz és pitizel épp mit kér a gazdád. Nem ember az, ki ilyen hitványul és visszamaradottul él. Csoda, hogy nem négy kéz láb jársz es vizelsz az utcán. Mit nem mersz?! Örülj, hogy valaha helyet adtunk neked!
Elönt a vörös forrongó indulat. Toffi azonnal menekül ahogy felállok és a szék az asztalnak vágódik.
Rávetem magam a lányra. A kanapé háttámláján átesve rázuhanok a testére és ahogy harcba szál velem lefordulunk a bútorról. Alám zuhan alig egy karnyújtásnyira a kicsitől. Bambolotta megdermedve figyel minket.
A következő pillanatban már a földhöz nyomom Carabella apró testét és ott ülök a hasán, ami egykor gyermektől dagadt, de most horpadt, mint minden a girhes testén. Ökölbe szorítom a kezem és lesújtók tündérszép arcára. Felszakad a szája a legördülő vér követi álla puha vonalát.
- Medea vagyok! - ordítom és a gyermek sírni kezd. Carabella felkelne nem azért, mert fél, hanem hogy a gyermekéhez jusson, de nem engedek. Újra és újra öklömmel verem, ahol csak érem.
- Medea vagyok! Medea!
Addig üvöltöm amíg már csak artikulátlan ordítássá válnak a szavaim Carabella arca pedig feldagad.
Megfosztalak a szépségedtől, olyan ronda leszel amilyen belül vagy. A tündéreid fel fogják inni a kicsorduló véredet és soha többé nem uralkodhatsz felettük.
Ha nem vagy hajlandó egy lépést se tenni felém én se fogok!

Azonnal megbánok mindent. Elnézem a már most kék-zöldben nyíló feldagadt arcot és sikítani akarok. Carabella mikor rájön nem jön több csapás elvigyorodik. Rusnya fogas vigyorral, ami tele van vérrel. Élvezettel nyalja le az orrából kicsordult vért. Pici rózsaszín nyelvének látványától elfog a rosszullét.
Mit tettem?
Hát a Medeak tényleg sose szabadulhatnak a vértől?
- Most meg mit bőgsz? – kérdi felnézve rám és beleremegek ahogy a naplemente lilán csillan a szemén. Megérezve a gyengeségemet egy könnyed mozdulattal lelök magáról én pedig elterülök a földön a portól prüszkölve.
A lány felkel meg se törölve arcát. Igazán semmi jelét nem mutatja a lelki vagy testi fájdalmaknak és felnyalábolja a csendesen síró Bambolottat.
- Te igazán érthetetlen vagy – néz le rám miközben álláról cseppekben potyog a vér rá a ruhájára. Felnézek rá és úgy érzem kettőnk közül én lettem elverve.
- Te meg takaríts ki – felelem üres arccal. Felkelek és elindulok kifelé. Az árnyékokból kiválik Toffi az ajtó mellett pedig megtalálom a kosaram. El innen.
Ez a vár bevehetetlen.

Szégyentől vörösen futok végig a városon. Úgy érzem mindenki tudja mit tettem.
Nézzétek Medeat! Nem képes levetni a sorsát!
Kacagtok rajtam? Undorodtok?
Le kellett volna vetnem magam a szirtről. Csak hagyni, hogy a szél felkapjon és papírlányként elvigyen engem a túlvilágra. Ott a kutyám megvigasztalna. Írnom kell neki.
A kis hátsó ajtó lépcsőjén Aegeust találom. Kifulladva állok meg előtte. A sok már hervadó muskátli között ül a legfelső lépcsőfokon a három közül. Úgy húzza össze magát, hogy elférjen és felhúzott térdeit magához öleli. Olyan, mint egy kisfiú. Piros epres mellénye segít az illúzión. A narancs fények a naplementétől betakarják őt palástként csillogva rajta.
Mikor meglát feláll és karjait aggódva felém nyújtja.
- Mi a baj? – kérdi és ismét kitör belőlem a zokogás. Vigaszt keresve bújok hozzá szaggatva a mellényét ahogy két kézzel megkapaszkodom széles hátán. Kérlek rejts el. Magam és a világ elől is. Oldozz fel. Fel kell oldoznod vagy beleőrülök.
Minden gonosz tettem a sarkamban van és utol fognak érni.
- Kérlek oldozz fel – suttogom a mellkasának – kérlek büntess meg. Istenem vétkeztem.
Aegeus finoman eltol magától én mégis tovább kapaszkodom belé. Hatalmas keze feltolja a frufrum és alaposan szemügyre vesz. Nem tudom elviselni a kedves tekintetét és szorosan lezárom a szemeim.
- Meséld el nekem – mondja csöndesen és én megteszem elmásítva csak annyiram, hogy ne jöjjön rá a legnagyobb vétkemre és csak a verésről tudjon. Ő pedig nem enged el. Elriasztja a múltam és a hibáimat, amik farkasokként köröznek a szívem körül arra várva, hogy elaludjak és szétmarcangoljanak. Ne okozz fájdalmat, mondtad egykor és én újra és újra megszegem a tanításod. Még így is tudni fogsz rám mosolyogni? Ha látod az elhalt részeim és mindazt a tucatnyi hibát, amik kitesznek engem?
- Már értem – bólogat a végén.
- Büntess meg. Mérj ki rám büntetést – kérlelem – tőled elviselek mindent.
- Legyen – bólint rá – Medea a büntetésed... a bocsánat kérés.
- Ennyi?
- Ennyi? Ez a legtöbb, amit kérni lehet egy embertől. Belátni a hibánk és bocsánatot kérni őszintén. Egyesek inkább meghalnak mintsem megtegyék. Elég erős vagy szembenézni azzal, amit tettél?
Lehajtott fejjel elgondolkodom majd aprót bólintok.
Mennie kell, ha te kéred tőlem elég erős leszek. Értem nem fog jönni sárkányokkal húzott isteni szekér, hogy megmentsen. Én a földön maradok és szembenézek a tetteimmel.
- Jól van. Feloldozlak – simít végig a hajamon és a keze megáll az arcomon – nincs több sírás akkor?
- Nincs több – dőlök kezének lehunyt szemekkel.
Legyen éjjel vagy nappal melletted nem létezik a sötétség. Melletted elhiszem Medea vagyok rettenthetetlen és Istentől való.

„Ma új szavakat tanultam: köszönöm és sajnálom.
Tudtad, hogy a muskátlit nem szabad hideg vízzel locsolni?
Próbálok felnőni a feladathoz, hogy gondoskodhassak dolgokról. Szóval mikor lemegyek hozzád majd neked is jobban tudom gondodat viselni.
Szerinted elég leszek a feladathoz? Mondjuk te elfogult vagy, ha rólam van szó.
Isten maga mondta, hogy bízik bennem. Nem okozhatok csalódást. Megteszem mind az öt lépést.
A sajnálom azt jelenti mind az öt lépést megtesszük, ami kettőnk között húzódik.

M"

A fagylaltozó előtt lévő mandula fenyő lábához ások lyukat a levélnek. A muskátlik földje mind vizes és nem akarom őket felzavarni. Búcsú csókot nyomok az összehajtogatott lapra és a földbe helyezve elásom.

Pronto - halló (olasz) – pontos fordítása: kész (mint készen állok, hogy beszélj)

Bambolotta - babácska

Bambola - játékbaba